Asszonyom, ön el fogja veszíteni a férjét! – Novella a doktornőtől

–

Péntek délelőtt telefonált az urológus doktornő, hogy beszélni szeretne vele. Készen van a férje szövettana? – kérdezte. Délutánra lesz végleges lelet, válaszolta, egyelőre csak szóbeli értesítést kapott. Nagy a baj? – kérdezte.

Hétfőn tízre várom, mondta.

Hétfő reggel az urológus doktornő szobája előtt ül.

Hosszú volt a hétvége, a leghosszabb, amit valaha átélt. Türelmetlen volt a kamaszokkal és igyekezett türelmes lenni a férjével. Megkérdezte tőle, hogy hívták-e a kórházból, de nem. Azt mondta a férje, fejezze be az aggódást, higgye el, nincs semmi baja. Erős, mint egy bivaly. Átölelte. Nem is érti, mondta, hogy orvos létére miért nem fogja fel, hogy nincs súlyos betegsége.

Különben is fölöslegesen hívták be annyiszor, és hogy túlkomplikálta a doktornő a kivizsgálást, legalábbis szerinte, és hogy arra a mintavételre sem volt szükség, mert biztosan negatív lett.

Utálja, amikor mérnök férje okoskodik és mindent jobban tud.

De leginkább magát utálta, hogy most a bajban sem tud kicsit türelmesebb lenni.

Szombaton kirándultak, vasárnap Balázs főzött, hosszan ebédeltek. Este, miután a kamaszok eltűntek – na nem mintha olyan sűrűn le szoktak volna jönni közéjük –, filmet néztek, aztán összebújtak. Bár hullafáradt volt addigra, meg félájult az aggodalomtól, és egyáltalán nem tudta elengedni magát, oda-vissza járó gondolatai minden érzékszervét lefoglalták. Próbált beszélgetni, de nem volt kivel.

A férje nem lelkizik soha, inkább elütötte egy viccel az aggodalmait, és újra elkezdte mutogatni magát, hogy mennyire izmos: hát így néz ki egy rákos?, ütögette meg büszkén feszes hasát.

Erről persze eszébe jutott, hogy az övé meg csupa háj. Ne fogyj le tündérke, így szeretlek, mondta neki Balázs, miközben megpuszilgatta és megcsiklandozta a puha hasát. Belehal, ha beteg lesz, mart bele az aggodalom.

Ez az örökös szorongás, hogy ez mindig itt liheg a tarkójában – feszeng az urológus doktornő szobája előtt a kényelmetlen széken.

Hová lett, nem érti, hová lett az a nő, aki volt. A harcias. A feminista. A tomboló. A buliban lerészegedő. A vízbe fejest ugró, a fekete pályán döngető. A mindent megmondó. A mindent jobban tudó. A kinyilatkoztató. A nem megalkuvó. A férfiakat a legkisebb hibáért eldobó. Az el nem árulható. 

 

Saját magát árulta el – zakatolt benne a gondolat.

Hogyan történhetett, hogy elvesztette önmagát az elmúlt években? Bázisugrásra sem ment el, pedig sokáig készült rá. Mint eleven béka a melegedő vízben, fokozatosan oldódott fel a munkában és az anyaságban, az eldobható tescós cekkerekben és az esti fáradtságban, a nyaralások kimerítő zűrzavarában, és a házon belüli unalomban, a férjében, és a családnak nevezett masszában. Úgy elfőtt, hogy szűrőkanállal sem lehetne fellelni a maradványait. Jut eszébe, letört a füle a nagyobbik fazéknak, újat kell venni. Egész készlet kellene, mert elkopott a régi, és ócska.

Szuper, most meg rátört a lelkiismeret-furdalás. Ő is rendszeres vendég az agyában. Miközben a legrosszabbal néz szembe, a férje betegségével, hová kalandoznak a gondolatai? Hát a saját szabadságát siratja, és új lábasokról álmodik. Micsoda önzés.

Már egy órája vár.

Az urológus doktornőnek sok dolga van, rálátott a másik folyosóra, ahol vizitelt. Nem érti, miért hívta be ilyen korán, át kellett hogy szervezzék az egész napi rendelését, az asszisztensnők vágták a pofákat, hogy mekkora botrány lesz, ha nem ér be időre. Most újra felhívta őket, hogy délre sem ér oda, osszák szét a betegeit délutánra és a következő napokra.

Az urológus doktornő végre elindul felé. Néhány évvel lehet idősebb nála, helyes nő, messziről mosolyog a szeme. Talán nem is olyan nagy a baj, reménykedik. Feláll, amikor közelebb ér, és ugyanabban a pillanatban jön rá, hogy a mögötte ülő orvoslátogatókra nézett kedvesen, már mennek is be az irodába. Reméli, hogy gyorsan végeznek, és elég időt szán majd rá, hogy megbeszéljék, mi van az ő férjével.

Nem érti, miért hívatta.

Ő sose beszélne a családdal a betegei háta mögött, akkor sem, ha orvos kolléga lenne a közvetlen hozzátartozó. Persze neki nincsenek rákos betegei, ő csak egy bőrgyógyász. És mit is beszélhetne egy feleséggel! Kérem, hölgyem, az ön férje félrekufircolt, lám, lám, benyalta a nemi betegséget, tessék rá jobban vigyázni. Vagy hogy: a férje bőréről lefagyasztottam harminchárom öregségi szemölcsöt, micsoda öröm, hogy ilyen hamvas fiatal felesége van, mint ön, akinek egyetlen pörsenés sem rondítja hibátlan bababőrét. Na, bumm. Hol van az ő szakmája ezekhez az uro-onkológusokhoz képest. Mekkora lelkierőre van szükségük, hogy rákos betegeket gyógyítsanak, hogy elmondják a családnak, hogy elveszítik a szerettüket. Újra belemar a félelem, és a gyomra is megkordul, mindjárt dél, ma még nem evett semmit.

Több mint egy fél óra is eltelik, mire kijönnek végre az orvoslátogatók.

Az urológus doktornő behívja, hellyel kínálja. Szobájának egyik fala tele van oklevelekkel. Nagyon impozáns, de ő tudja, hogy azok csak tanfolyamokon osztogatott részvételi igazolások, neki is van belőlük egy egész fiókkal, igazából nem jelentenek semmit. Becsapós, de jól mutatnak, az tény.

Öblös fotelekben ülnek, egymással szemben. Fejét kissé félrebiccentve néz rá a doktornő. Ki van sminkelve. Nem érez irigységet amiatt, hogy a másik nőnek van ideje magára, de a rossz érzése fokozódik.

– Jobb, ha túlesünk rajta – mondja az urológus doktornő. – El fogja veszíteni a férjét. Sajnálom.

Nem tud megszólalni. Hideget érez a gyomrában, ami lassan, de egyre szélesebbre dagadva kúszik a mellkasa felé, összenyomja, nem kap levegőt, a szíve kihagy, majd nagyot dobban, attól köhint egy rövidet. Alig tudja kipréselni magából a kérdést.

– Meg fog halni?

– Nem, dehogy, szó sincs róla.

– Megoperálják? Rákos? Kezelni kell? Kemózni kell? – elképzelni se tudja, hogy fogják végigcsinálni a kemoterápiát. Műtéttől nem fél, de hogy hónapokig ide kelljen járniuk, attól nagyon. És ki tudja, meggyógyul-e.

– Legyen kedves uralkodni magán. És mi lenne, ha hagyná, hogy végigmondjam? – A doktornő hangja inkább kioktató, mintsem empatikus.

Remélem, nem ő lesz az orvosunk, fut át az agyán.

De hogyan kérjenek meg mást, ha már elkezdett foglalkozni velük? Keresnek másik kórházat… – cikáznak a gondolatai, alig tud figyelni. Igaza van, uralkodnia kell magán.

– Ezek szerint magának nem mondta el a férje, hogy mi a helyzet, ugye?

– Nem mondott semmit, illetve csak annyit, hogy szerinte rendben van – dadogta. – Mégis rossz lett a szövettan?

– Nem erről van szó – a tekintete elkomorult, dühösnek látja. Az arca túl nagynak tűnik, az egyik szemfoga előreáll. – Balázs megígérte, hogy elmondja önnek. Vagyis neked. Kolléganők vagyunk, ugye nem baj, ha tegezlek. Bocsánat, hogy én, a fiatalabb ajánlom fel. Tizenegy hónappal vagyok fiatalabb nálad – teszi hozzá furcsa bennfentes mosollyal –, és a maszkot is levenném, végül is egymás között vagyunk.

– Persze, tegeződjünk – válaszolja kényszeredetten. Kitárulkozónak és túl intimnek érzi, hogy a másik levette a maszkját. Ráadásul ki van rúzsozva a szája. A maszk alatt is kirúzsozza! Miközben ő az idejét sem tudja, mikor volt rajta rúzs. Vagy smink, bármilyen smink. És a reggeli rohanásban a haját sem mosta meg. – Megtudhatnám végre, hogy milyen lett a szövettan?

– Látom, úgysem tudsz figyelni, amíg nem tisztázunk egy dolgot. A férjed nem rákos.

– Ó, köszönöm – elmondhatatlanul megkönnyebbült. Majd abban a másodpercben jött a második rettenet. Egy csomó betegség van még, ami nem rák, de gyógyíthatatlan. – Akkor mi a baja?

– Hogy mi a baja? Mondjuk azt, hogy szerelmes ­– dől hátra mosolyogva a doktornő. – Végül is, az is betegség, nem? – teszi hozzá.

Aztán levegővétel nélkül folytatja, hogy ő nem szokott ilyet csinálni. Hogy összejöjjön a betegeivel. De ez szerelem volt első látásra. És hogy kezdetben csak kávéztak és vacsorázgattak, de amikor ő kint volt egy hónapig a németországi továbbképzésen, akkor összejöttek. És hogy Balázs állandóan ott volt nála, néhány holmiját is odavitte. És hogy ők éjjelente összebújva aludtak, mint a borsó meg a héja.

  

Vagy mint két kifli, dadogta ő, mert látta egy magyar filmben, hogy kis kifli és nagy kifli.

Bár az agya lefagyott, mégis bekúszik, hogy a férje nem is az ágyukban szokott elaludni, hanem a tévé előtt. Na ugye, mondja diadalmasan a másik, mert menekül előled. Mert nem tudod megadni neki, amire szüksége van egy férfinak. És amit ez a csodálatos ember megérdemel. De előtte megadja neki, nyögi halkan, előtte szoktuk, mármint mielőtt kimegy tévézni… Úristen, hogy ő mekkora barom, mint egy iskolás a tanító néninek, úgy magyarázkodik.

Az urológus doktornő feléje hajol, elnézőn mosolyog, széles arca ijesztően közel kerül hozzá. Ültében egyre hátrébb húzódik. Most miért vág ilyen ijedt képet? – tűnik el a mosolya. Ráripakodik, hogy ne játssza itt neki a félős nyuszit, tudja jól, hogy nem ilyen. És különben is, nézzen tükörbe, legalább öt kiló plusz van rajta, és nézzen rá, aki tíz kilót fogyott a szerelemért.

Tényleg látja, hogy lóg rajta a kórházi nadrág, meg a nyakán a bőr is, de hát sovány tehén nem gazella, jut eszébe a főnővérük mondása, és röhögne, de nem tud.

Hogy volt képes a Balázs hazudozni egy egész hónapon át? És azóta is? És hogy volt képes eljárni ehhez a nőhöz? Ott aludni, és otthagyni a gyerekeiket magukban, persze nem kicsik már, de akkor is. A gyerekek, úristen, a gyerekek. Szegénykék, egyetlen szóval nem árulták el az apjukat. Hátha nem is vették észre a telefonnyomogatás közben, hogy az nem is alszik otthon, mindig elvarázsoltak, mint valami alvajárók, ó, istenem, add, hogy így legyen.

Hányingere van.

Mindjárt hányok, mondja neki.

Nem kell a cirkusz, uralkodjon magán. Nem állhat a férje boldogságának az útjába – hadarja az urológus doktornő. Meg a cég sem hoz eleget, azt is gatyába kell rázni, mondja. Majd ő, aki menedzserképzőt is végzett, átvilágítja. És hogy a gyerekeit is vállalja, bár a leány viselkedése hagy némi kívánnivalót maga után, de majd megoldja azt is.

Úristen, a kislánya, ennek a nőnek nem lehet köze az ő kislányához! Vagy a fiához. Vajon találkozott velük? Érzi, hogy megy ki belőle az erő.

És különben is nézzen tükörbe, hogy néz ki, jobban is adhatna magára! Péntek óta nem aludt az aggodalomtól, szabadkozik.

Mihamarabb szeretne összeköltözni a Balázzsal – szögezi le a másik –, ne nehezítse meg a férje és a saját gyerekei életét, álljon félre, ne csinálja a fesztivált. Mert hallotta ám, micsoda hisztérika tud lenni.

Nincs több mondanivalója, áll fel az urológus doktornő, és örömmel látja, mondja, hogy sikerült megőriznie az önuralmát. Feláll ő is. Ő, aki valamikor szikláról ugrott fejest és golyóban jött le a fekete pályán és az asztal tetején karaokézott és lyukat beszélt mindenki hasába, ő most áll, nézi a másikat, és nem tud megszólalni.

Tetovált, döbben rá hirtelen, ahogy nézi. Az összes sminkje tetovált, a szemöldöke, a szemhéja, a szája, a mindene. Semmije se igazi. Hazudhatott is, reménykedik.

Az autóban hosszan kotorászik egy régi AC/DC-album után, beteszi, és maximumra tekeri a Thunderstruckot. Micsoda szókombináció, egyszerre jelenti, hogy mennydörgés és döbbenet. Imádja a bevezető akkordok alatti várakozást és a fokozódó feszültséget. Thunder! – ordítja. – Döbbenet, thunder! Tetovált banya, thunder! Csaló Balázs, thunder! Árulók, thunder! Bázisugrásra is be fog jelentkezni, thunder!, örül meg az ötletnek, thunder! És még egyszer, thunder! Végigordítja a számot, és csak utána kezd el sírni.

Havas Juli 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Westend61