Steiner Kristóf: Még a legjobb barátaimmal is ritkán beszélek

–

„Bocs, hogy nem válaszoltam, a spam mappába került a mailed.”

„Hetek óta rosszalkodik a Messenger, csak most kaptam meg a múlt hónapban küldött üzenetedet.” 

„Se térerő, se wifi – majd jelzek, ahogy visszaérek a civilizációba.” 

„Ne haragudj rám, hogy nem hívtalak, amikor a városban voltam, de mindennel óriási késésben voltam.”

„Jaj ne viccelj már, naná, hogy fontos vagy nekem, csak kicsit elhavazódtam, ígérem, mostantól gyakrabban kereslek majd.” 

Csupa olyan mondat, amelyekről tudatosan szoktattam le magam, nagyjából tíz évvel ezelőtt, amikor egyszer és mindenkorra megértettem: nem tölthetem apró füllentésekkel és mosakodással az életem csak azért, mert számomra a szeretet nem pont ugyanazt jelenti, vagyis inkább nem pont ugyanúgy működik, mint másoknak. 

Még Budapesten élve, bohó huszonéves korom elején lettem figyelmes rá, hogy valamit rosszul csinálok – sokak szerint –, ha barátkozásra kerül a sor. Nevezetesen: ha jóban lettem valakivel, nem feltétlenül hívogattam nap mint nap, és nem éreztem kötelességemnek, hogy hetente tudassam vele, még mindig a barátomnak tekintem. Nem éreztem továbbá a szeretetem mércéjének azt, hogy emlékszem-e a testvérei nevére, vagy épp a születési dátumára, és egyáltalán nem volt semmiféle elvárásom azzal kapcsolatban, hogy ő felköszöntsön a névnapomon, vagy tudja, mi a horoszkópom.

Ám amikor egyre-másra kezdtek unfriendelni a barátoknak vélt ismerősök, vagy egy nekik küldött üzenetemre úgy reagáltak, hogy „na mi van, eszedbe jutottam?”, akkor egyértelművé vált számomra: nem vagyunk egymáshoz valók mindenkivel.

Nekem ugyanis leginkább abban nyilvánul meg a szeretet, hogy egyszerűen csak szeretek valakit. Szeretettel gondolok rá, szeretem a gondolkodásmódját, szeretem, hogy van. 

Ha találkozunk, magamhoz ölelem, és a legőszintébben mondom neki: „de jó látni”, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy legszívesebben háromnaponta látnám az illetőt. Ha megpillantok valamit, ami közös élményekre emlékeztet, küldök neki egy fotót róla, ha felcsendül egy szám, amire együtt táncoltunk, máris felveszek neki egy pár másodperces hangfoszlányt és átdobom, és ha úgy érzem: hiányzik, vagy van valami, amit kimondottan vele osztanék meg, az ő energiája, meglátása, véleménye kerekebbé tenné a helyzetemet, természetesen jelentkezem.

A rendelkezésére állok akkor is, ha ő érzi úgy: történt valami, amit el kell mesélnie nekem, vagy meg szeretne kérdezni valamiről, mert úgy véli, a barátai közül én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy tisztán lásson a szituációval kapcsolatban, és az észszerűség határain belül akkor is örömmel kommunikálok, ha igazából semmi különös mondandója nincs egyikünknek sem, csak úgy ökörködünk, pletykálunk, üzizünk egymásnak. 

Ugyanakkor be kell ismernem: a magam oldaláról elég ritkán érzem úgy, hogy sürgős közlendőm van valamelyik barátomnak.

Ennek pedig sok oka lehet, de az első számú talán az, hogy a napjaim java részét azzal töltöm, hogy írok – olyasmiről, ami foglalkoztat, ami körülöttünk történik, amiről fontosnak érzem, hogy beszéljek.

Legyen szó arról, hogy mit reggeliztem ma, vagy arról, hogyan díszítettem fel a karácsonyfámat, hogyan érint a magyarországi alaptörvény-módosítás és a globális pandémia, hogy vagyunk Nimivel, hogy érzem magam a faluban, és milyen az idő Görögországban – mindezt sokkal előbb dokumentálom, mint hogy úgy érezzem, minden témát egyesével ki kellene bontanom minden egyes barátomnak. A szívemet-lelkemet öntöm bele abba, ahogyan „kirakom magamból” mindazt, ami leköt – és egyszerűen nem értem azokat a barátaimat, akik szemrehányón közlik velem: „megint egy WMN-cikkedből kellett értesülnöm róla, hogy…”, vagy épp „nehogy már az Instádat kelljen követnem ahhoz, hogy tudjam, mi van veled”.

Naná, hogy nem kell – senkitől sem várom el, hogy kövessen a közösségimédia-oldalaimon, és ha valaki kimondottan arra kíváncsi, amit már korábban cikkekben, posztokban is elmeséltem, természetesen elismétlem, de ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, szívem szerint azt mondanám: „Erről pont tegnap írtam egy cikket, elküldöm neked.” Félretéve ezt a „hivatásos történetmesélő” specifikus problémát, az a nagy igazság, hogy a hétköznapi életben egyáltalán nem vagyok az a sztorizgatós fajta. Nem kerekítem a mondandómat hosszú monológgá, csúcspontokkal és csattanókkal, ezért aztán társaságban szívesen átengedem a porondot azoknak, akiknek fontos, hogy felépítsenek egy történést, bevezetővel, drámai fordulóponttal, poénnal – örömmel hallgatom őket, nevetek a vicces részeken, vagy elmerengek az elgondolkodtató epizódokon, esetleg elszomorodom a melankolikus pillanatokon. 

Ismeretlenül talán sokan azt feltételezik rólam, hogy imádok a társaság középpontja lenni, és hogy legszívesebben folyton a saját hangomat hallanám – ám a valóságban az egyik oka annak, hogy egy világvégi kis faluba költöztem, pontosan az, hogy szeretek csendben lenni, 

és hogy igazán könnyű és könnyed létezést kínál számomra a tény: csupa olyan barát vesz körül itt, Methanán, akik hasonló okokból költöztek ide. Havonta-háromhavonta összejövünk, átdumálunk, lelkizünk, hahotázunk egy teljes éjszakát, és hat-nyolc óra együtt töltött idő perceknek tetszik, majd mind éljük tovább az életünket a saját kis világunkban a nagyvilág részeiként. Mindez pedig nem jelenti azt, hogy bármiféle bírálatom volna azok irányába, akiknek a szöges ellentétére van szükségük – csak én nem vagyok, és nem is leszek olyan soha.

A párom, Nimi napi üzenetváltása az édesanyjával valahol tíz és huszonöt között mozog, a szomszédunk, Wendy pedig általában havonta egyszer beszél a felnőtt fiával. Én a kettő között helyezkedem el: úgy hetente csörgök össze a papával, amikor valamelyikünk úgy érzi, pont annyi idő és esemény zajlott le a legutóbbi beszélgetésünk óta, hogy van miről beszélnünk. A legközelebbi barátaim – Magyarország mellett – Nagy-Britanniában, Svédországban és Izraelben élnek, így aztán évente egyszer-kétszer látjuk egymást, de kezemet a szívemre téve mondhatom: pontosan ugyanott folytatjuk a lélektől lélekig beszélgetést, ahol egy évvel ezelőtt abbahagytuk. Időről időre videócsetelünk WhatsAppon vagy Zoomon, de be kell vallanom, ezen a téren régi vágású vagyok, és picit mindig életidegen nekem ez a „mikor skype-olunk már?” attitűd. 

Mégis vannak barátaim. Én úgy hiszem, sokan. A maroknyi, igaz, testvéri szintű barátságaimnak pedig meg se kottyan, hogy olyan barát vagyok, amilyen. Az is belefér, hogy eleinte valamelyik barátom megsértődik az ilyenségemen – de miután türelmesen és kedvesen elmagyarázom neki, hogy ez semmiképpen sem ellene szól, velem, mellettem marad. És persze akad, akikkel útközben elveszítjük egymást. Vannak barátságok, amelyek nem egy életre, hanem bizonyos életszakaszra szólnak, és úgy szépek, fontosak, és – számomra – feledhetetlenek. 

Az egyetlen, ami nem fér bele a barátságba, hogy állandó kényszer és presszúra alatt tartjuk a másikat, elvárva, hogy ne önmaga legyen. Akkor ugyanis nem vele vagyunk barátságban, hanem egy elképzelt társsal.

És bár képzeletbeli barátságok iránt sincs semmiféle averzióm – néha magam is fantáziálok róla, vajon mit tanácsolna Madonna, ha egy aktuális kétségemmel fordulnék hozzá, milyen volna Arthur Rimbaud-val abszintozni Párizsban, vagy milyen csodálatos volna a Százholdas Pagonyban élni Malacka szomszédjaként –, bármennyire szeretem is őket, azért nem sértődöm meg egyikükre sem, ha elfelejtenek karácsonyi képeslapot posztolni a Facebook-falamra.

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Salamon Sara