Kégl Ágnes: Álmaim nyarát a vírusnak köszönhetem – WMN-naplók

–

Évek óta elfacsarodott a szívem nyaranta, amikor a barátok nyári kirándulós, balatonos, fesztiválozós képeit nézegettem, és Angliában, életem színhelyén messziről álmodoztam arról, hogy ez nekem is megadasson. Ez volt az én honvágyam egyik manifesztációja, ami onnan elérhetetlennek tűnt és amiről úgy gondoltam, részben az ára annak, hogy külföldön új életet kezdtem. 

A koronavírus-helyzet újrarajzolta a jelenünket, a mindennapjainkat, felborogatta a játékszabályokat mindannyiunk életében. Személy szerint sok nagyszerű dolgot is köszönhetek neki, a többi közt azt, hogy a távmunkát tette az elsődleges és jelenleg egyedüli munkavégzéssé. Ennek révén a fenti, Szinyei Merse Pál-festmény-szerű álmot a valóság szintjére emelte. 

Hazajöhettem, és Magyarországon tölthetem a nyarat hét év után először. 

Épp a második hazai korlátozás előtti héten, fél Európát átszelve autóval, kutyával és gyerekkel felszerelkezve érkeztem haza, és azóta is csak hálásan örülök minden itthon töltött napnak.

Ami itthon sokaknak talán terhes, hogy a Balaton idén a Riviéra, hogy a tervezett külföldi utak helyett most itthon tudják csak eltölteni a szabadságukat, nekem nemhogy nem teher, hanem igazi kincs. Ahogy megérkeztem, rongyoltam le gyermekkori nyaraim mindenkori helyszínére, Zamárdi felsőre megölelgetni anyukámat, enni a Halas Karcsinál a fogast (Karcsi bácsi nem öregszik, fontolgatom, hogy elkérem a fiatalságelixír receptjét tőle), a barátnőimmel csavargok, és azonnal bebarangoltam a Káli-medencét. Minden egyes percben mélyen elmerültem. 

Annak ellenére, hogy most is folyamatosan dolgozom, mégis egészen különleges adománya ennek a furcsa nyárnak, hogy munka előtt és után a családommal és a barátaimmal kávézhatok, hosszúlépést ihatok és beszélgethetek személyesen, mert van rá idő.

Mert nem egy féktelen hajszaként megélt kéthetes nyaralást töltök itthon, mint rendesen, hanem sokkal többet annál. 

Természetesen nem vagyok vak, érzem, hallom, látom a társadalom állapotát, a mindenkit foglalkoztató kérdéseket, nehézségeket. De nem ezekre koncentrálok. Szenvedélyesen szeretem ezt az országot még mindig, annak ellenére, hogy az évek során Nagy-Britanniába, elsősorban a vidéki angliai életbe szintén beleszerettem. 

A gyökereim akkor is ide kötnek és mindig ide is fognak. Egyszerre természetes és megdöbbentően furcsa hirtelen itthon teremni. Igaz, hogy ezúttal nem egy háromórás repülőút, hanem egy kétnapos autós túra vezetett hazáig, de a több mint három hónap karantén után olyan érzés volt hazaérkezni, mintha hirtelen egyik valóságból a másikba csöppentem volna. És mire háromig számolhattam volna, már a káptalantóti piacon vásároltam Dallos Sándor ódon kiadású Munkácsy-önéletrajzi köteteit és matattam a bolhapiac kincsei között.

Furcsa dolog ez. Ez a rémes vírushelyzet – ami pesszimista gondolkodók szerint csak szelíd előjele annak, ami az emberiségre vár a következő évtizedekben – nekem már olyan sok jó dolgot is hozott az életembe, amiért nem lehetek elég hálás. 

Látom, hogy megfosztott minket a szabadságunk egy szeletétől (és vélhetően még meg is fog egy jó ideig), látom azt is, ahogyan nehéz súlyként rátelepedik a társadalomra. A gazdasági és egészségügyi bizonytalanság, a hirtelen semmivé vált tervek, az életünk kereteinek újragondolása és újratervezése súlyos teher. Mindamellett ez a helyzet tanított meg még jobban befelé figyelni, lehetőséget adott arra, hogy sok év vágyakozás után kutyagazdivá válhassak, mert végre elég időt voltam otthon ahhoz, hogy belevághassunk ebbe a nagy kalandba lelkiismeret-furdalás nélkül. 

Még több időt tölthettem a kisfiammal, akivel – némi vitázás mellett ugyan, de – még közelebb kerültünk egymáshoz, rengeteget nevettünk és együtt éltük meg a kutyás családdá válás örömeit. Többet tudtam foglalkozni magammal, a fizikai és mentális egészségemmel, egész egyszerűen azért, mert hirtelen felszabadult a munkahelyre való utazásra szánt idő. És most az is lehetővé vált, hogy a szeretteim közelében legyek, itthon, huzamosabb ideig. Mindezek fel sem merültek valós lehetőségként a vírus előtt. Eszembe sem jutott, hogy ilyesmire egyszer lesz lehetőség. 

Az, hogy ezt megtapasztaltam, picit fel is nyitotta a szememet, hogy másként is élhetném az életet. Még jobban rávilágított arra, hogy mik a számomra igazán fontos dolgok, mi az, amiért igazán érdemes itt lenni, ezen a most éppen fuldokló, de csodálatos bolygón.

Ha másra nem, arra biztosan remek lehetőség ez az új helyzet, hogy egy kicsit újrarendezzük a fontossági listát önmagunkban. Valami végleg megváltozott. Még ha a járványhelyzet egyszer elmúlik is, egyértelműen figyelmeztetett a saját halandóságomra, hogy az élet rövid, és most kell tartalmasan, szeretettel élni és ölelni, amíg lehet. És hogy a legnagyobb kincs az idő. 

Jó itthon. 

Kégl Ágnes