„Elkezdtem láthatóvá válni, és beleállni abba, aki vagyok” – Interjú Kégl Ágnessel az életéről szóló könyve kapcsán

–

Gyárfás Dorka/WMN: Tényleg olyan idős volnál, hogy már össze kell foglalni az életed? Hiszen még csak az emberélet útjának felén jársz…

Kégl Ágnes: Igen, ez még csak a Volume 1., majd lesz egyszer Volume 2. is! (Nevetünk.) De valóban, nem készülök még meghalni!

Gy. D./WMN: Azért mégis valamiféle számvetésnek tűnik, amit ebben a könyvben megírtál.

K. Á.: Ez azért lehet, mert egy terápiában veszek részt már második éve, tehát elkezdtem egy belső munkát, és nagyon belevetettem magam: alig vártam, hogy dolgozhassak rajta. Az egész úgy indult, hogy egyszer csak azt vettem észre: elakadtam – főleg magánéleti szempontból –, és éreztem, hogy ez a probléma messzebbre vezet, és magamtól nem látok rá, ezért felkerestem egy magyar pszichológust. Már közel egy éve benne voltam a terápiában, amikor Rényi Ádám, a 21. Század és a Next21 Kiadó alapítója megkeresett, hogy a Facebookon követi az életem, és nagyon inspirálónak tartja – nem írnék-e magamról egy könyvet. Kicsit megvakartam a fejem, és azt mondtam: ha kapok egy jó szerkesztőt, akkor csináljuk! Ugyanis pont ott tartottunk a terápiában, amikor azt mondtam a pszichológusomnak, hogy úgy érzem, „nem élem a tehetségemet”. A munkámban csak a kreativitásom egy részét használom, és szükségem volna valami újra. Ekkor jött a felkérés.

Gy. D./WMN: Mert megüzented az univerzumnak.

K. Á.: Pontosan, de nem egyszer esett ez meg velem a terápia során: feldobtam több labdát, és lejött a válasz.

Gy. D./WMN: Meg sem ijedtél a feladat nagyságától?

K. Á.: Nem, mert tudtam, hogy van mondanivalóm. Csak azt éreztem, hogy kell hozzá egy erőskezű szerkesztő, aki a folyamatot keretek között tartja, és vezeti a kezem. Ez lett végül Laik Eszter, aki úgy kísért ezen az úton, mint egy serpa. Rengeteget fejlődtem menet közben, hiszen ekkora szövegmennyiséggel még sosem dolgoztam. A végére persze már sokkal könnyebben ment az írás, és egy pillanatig nem éreztem úgy, hogy ne ütnénk meg azt a színvonalat, amit belőttünk.

Inkább az lepett meg, hogy végig tudtam csinálni – a saját kitartásom lepett meg. Tudod, ez meg azért van, mert gyerekkoromban annyit hallottam, hogy nem vagyok kitartó, nem viszem végig a dolgokat, hogy belém vésődött.

Aztán május végén leadtam a kéziratot…

Gy. D./WMN: A legtöbben valószínűleg még mindig a Való Világgal kötik össze az arcodat, miközben a könyvből kiderül: végül is nem annyira fontos epizódja az életednek.

K. Á.: Természetesen nem akartam elsunnyogni az életemnek ezt a fejezetét, de nem akartam bulvárkönyvet sem írni – ez fontos cél volt. Inkább az volt a szándékom, hogy akiknek valamilyen kép élt a fejében arról, ki vagyok, azok most megismerjék azt, akivé húsz évvel később váltam. Persze a VV is a történetem része, de csak egy kicsi része. Ennél sokkal hangsúlyosabb, hogy mi történt utána, hogyan hatott rám és az életemre ez az élmény, és az előítélet-cunami, ami rám zúdult. Valamiért visszatérő téma az életemben a meg nem értettség. Gyerekkoromban is mindig „furának” számítottam, aztán volt egy rövid időszak a székesfehérvári színházban, amikor megtaláltam a közegemet, de ezután jött a Való Világ, ahol ismeretlen emberek megítéltek, és sokan rosszindulatúan, pedig nagyon fiatal voltam még – 21 éves –, és fogalmam sem volt arról, mibe keveredtem. 

Gy. D./WMN: Jól el is bújtál utána.

K. Á.: Igen, direkt távolságot tartottam a médiától, nem adtam rá alapot, hogy beszéljenek rólam. Most jött el az a pont, amikor már volt merszem láthatóvá válni. Egy barátnőmmel meg is állapítottuk, hogy azelőtt mindig fekete-fehér-szürke ruhákban jártam, most meg elkezdtem színes ruhákat viselni. Elkezdtem láthatóvá válni, és beleállni abba, aki vagyok. Akkor, a Való Világ idejében még azt sem tudtam, ki vagyok. Csak faltam a könyveket és összevissza beszéltem – baromi idegesítő és nagyon sok voltam (részben egyébként az én ADHD-m miatt, amit akkoriban még nem tudtak kezelni).

Gy. D./WMN: Visszanézted valaha azokat a felvételeket?

K. Á.: Á, dehogy, ennek nem tenném ki magam. És annyira hálás vagyok, hogy akkor még YouTube sem volt! Anyukám felvette az összes adást, és ott áll a pincében – ha szét nem ázott azóta. 

Gy. D./WMN: Térjünk vissza a könyvhöz! Teljes állásban dolgozol Angliában, és egyedül nevelsz egy kamasz gyereket. Ennyi feladat mellett hogyan tudtad még a szabadidődet is arra áldozni, hogy visszanézz az életedre és megírd?

K. Á.: Gyerekkorom óta hozzá vagyok szokva a multitaskinghoz. Az egyetem mellett is főállásban dolgoztam, közben szültem, és államvizsgáztam, és Angliában is úgy végeztem el az újságíróképzést, hogy közben főállásban dolgoztam és egyedülálló anyaként gyereket neveltem – utóbbi volt talán a legfeszítettebb időszak az életemben. Ahhoz képest a könyvírás már egyszerűnek tűnt, nem éltem meg tehernek.

Gy. D./WMN: Kiderül a könyvből, hogy nem mindenkinek jön be a külföldi élet, még ha komoly áldozatot hoznak is érte – előbb vagy utóbb hazaköltöznek. Neked vajon miért sikerült megtapadni?

K. Á.: Nézd, nekem is életem legnehezebb négy éve volt az eleje. Közben meghalt az apukám, és nagyon alacsony keresettel egyedül maradtam egy gyerekkel – ez azért megacélozza az embert.

Már a gyerek születése is nevelt valamennyire, de ez a négy év személyiség- és karakterformáló élmény volt. De tudjuk: ez kell a fejlődéshez. Baromi sokat lökött rajtam – mert kitartottam.

Sokszor mondhattam volna közben, hogy hazajövök, hiszen mit keresek én itt, de volt egy munkahelyem, amit nem akartam elengedni, olyan nagy lehetőségnek tűnt, hiszen bekerülhettem egy angol napilap szerkesztőségébe. Ha valahol csak mosogattam volna, az nem tartott volna Angliában. 

Gy. D./WMN: Csakhogy azt írod (és mástól is hallani), hogy a brit médiában létezik egy üvegplafon, amit egy kelet-európai bevándorló nem üthet át.

K. Á.: Igen, de most például egy amerikai cégnél dolgozom, ahol egy bolgár nő a főnököm, és mindenféle náció képviselteti magát – itt a gondolkodás is egészen más. Az angol munkahelyi közeg tényleg kicsit kirekesztő és rasszista volt – vagyis a legnehezebb pálya, amit az elején nem sejtettem. Ráadásul egy jobboldali, brexitpárti újsághoz kerültem, ami nagyon fura élmény volt, de közben megszereztem az angol újságíró diplomát, és az ott kapott tudással végül ott tudtam hagyni az egészet, és magasabb szinten folytatni. A váltás képessége mindig adott egyfajta stabilitást. Meg a fiam, Áron, akire nagyon jól hatott az angol iskolarendszer, és szereti az országot. Amikor nyolc hónapra hazajöttünk a Covid alatt, akkor is csak az igazolódott be, hogy hiába szeretem Magyarországot (soha nem pezsgek úgy, mint itthon), de nekünk jobb ott élni.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Ágnes Kégl (@kegl_agnes_author) által megosztott bejegyzés

Gy. D./WMN: Pedig az összes írásodat áthatja az is, hogy a szíved mennyire ideköt.

K. Á.: Így van, imádom a Balatont, a kultúrát, a fesztiválokat, rengeteg dolgot, más szempontból viszont soha nem passzoltam ide. Soha.

Mindig túl optimistának és jókedvűnek számítottam itthon, folyton megkaptam, hogy „Te miért mosolyogsz?”. Mire vissza szoktam kérdezni: „Te miért nem?”

Szóval soha nem stimmelt velem valami, a vidéki Angliában meg normális, hogy az emberek kedvesek egymással. Sajnálom, mert különben meggyőződésem, hogy a magyar egy nagyon tehetséges nép, csak hát a történelmünk kicsit félrevitt minket. Én szabadabb lettem azáltal, hogy kitéptem a gyökereinket, és Angliába helyeztem magunkat. És hálás vagyok azért, hogy a fiamnak meg tudtam adni azt az iskolarendszert, ami az ADHD-t empátiával és hozzáértéssel kezeli. Mára van egy halál nyugodt, kiegyensúlyozott tinédzserem, akinél az ADHD már szóba sem kerül. Egy járható út van előtte.

Gy. D./WMN: Van egy olyan hátulütője annak, ha az ember a saját életéről ír, hogy egy csomóan érintve lesznek benne. Mennyit kellett kozmetikázni a történeteken ahhoz, hogy ne bánts meg senkit?

K. Á.: Hát például a magánéletemről csak annyit írtam, amennyit még fairnek éreztem, és volt, akinek a nevét megváltoztattuk. De fontos része a történetnek – kicsit Bridget Jones-os vonulat –, hogy milyen volt egy 11 évig tartó párkapcsolatból egyszer csak a Tinder-valóságba csöppenni. Próbáltam úgy lavírozni ezeknek az élményeknek a megosztásában, hogy a tanulságot levonjam, de senkiről ne mondjak dehonesztálót. És őszintén mondom, hogy szeretettel gondolok mindenkire, aki az életem szereplője volt. A konfliktusok és nehézségek leküzdése után mára mindenkivel rendeződött a viszonyom, és mivel egy nagy belső munkában vagyok, csomó mindent megértettem azóta.

Mindenki azon a szinten működik, ahol tart. Előfordulhat, hogy valakitől el kell búcsúzni emiatt, de ettől még lehet ő jó ember.

Az exemmel külön élünk nyolc éve, és vele is teljesen stabilizálódott a viszonyunk.

Gy. D./WMN: És akkor most mi jön? Újabb célok?

K. Á.: Amikor írtam ezt a könyvet, tele voltam segítőszándékkal, de nem jótékonyságból, hanem mert vissza szeretnék adni valamit abból, ami nekem jutott. A terapeutám szerint mások ötvenévesen jutnak el ehhez az intenzív önkereséshez, amibe én már néhány éve megérkeztem, mindenesetre szeretnék közösséget építeni azok köré a témák köré, amik ebben a könyvben felvetődnek – az egyedülálló anyaság, az ADHD, a gyerekkori kirekesztettség és a külföldi lét megpróbáltatásai köré (utóbbi szerintem most még aktuálisabb is, mint amikor a könyv íródott), és azt szeretném, hogy ennek a közösségnek a tagjai jelöljék ki, merre haladjunk tovább, mi az, amiről mélyebben kellene beszélgetni. Aztán ezekről lehetne podcastot készíteni vagy esteket rendezni, amihez vendégeket hívnánk – és erre már most fontos emberek mondtak igent.

Bár nem vagyok pszichológus, sem megmondóember, de a tapasztalataimat és az optimizmusomat szeretném továbbadni, és másokat inspirálni vele.

Nekem is óriási lökést adott, amikor Áron ADHD-jával kapcsolatban azt mondták nekem: „Nem vagy egyedül, és nem vagy hibás.” Ettől még a munka nem lett kevesebb, de legalább már nem éreztem folyamatosan rossz anyának magam. Úgyhogy tudom, mennyit jelent, ha valaki biztosít róla: ő is keresztülment ezen. Ez az egy mondat.

Gy. D./WMN: Tényleg úgy érzed, hogy most még többen szeretnének emigrálni, mint eddig?

K. Á.: Tudod, hányan találnak meg ezzel a kérdéssel megint? Úgy érzem, egy csomó embernek most fogyott el végképp a türelme, vagy ha eddig még hitt valamiben, mára elveszítette a hitét. Engem legalábbis sokan keresnek meg azzal kapcsolatban, hogy mennyire nehéz kint új életet építeni, milyen az újrakezdés, mennyi meló, megéri-e ezt a döntést hozni, visszajönnék-e, stb. Most már azt tudom mondani, hogy mindezekre részletesen választ adok a könyvemben. 

Gy. D./WMN: Számodra egyébként hozott felismeréseket a megírása?

K. Á.: Az egyik váratlan élményem az volt, hogy kicsit megsajnáltam a gyerekkori önmagam.

Ma már ki tudom mondani, hogy tulajdonképpen bullying áldozata voltam óvodáskorom óta a felnőtté válásig. Mindenhol kiközösítettek és fizikailag is bántalmaztak. Ha mindez most történne, már tudnám, hogy ennek a kislánynak hogyan lehet segíteni, hogyan kell felkarolni.

Utána mennék, megölelném, és kivezetném abból a belső elveszettségből, amiben létezett. Van egy fejezet a könyvben, amikor elmesélem, milyen volt, amikor az iskolatársaim hó alá nyomták a fejem, hátha megfulladok – ezt nagyon fájt írni, de könnyen kijött belőlem. És ez csak egy ilyen epizód volt, de akadt ilyen több is.

Gy. D./WMN: Vajon mi irritálta a többieket benned? Olyan nehéz ma elképzelni.

K. Á.: Mindenbe belepofáztam, miközben a belső bizonytalanságom miatt távolságtartó voltam. Amikor pedig kamaszodni kezdtem és megváltozott a testem, hiába kaptam figyelmet a jó alakom miatt, nem tudtam vele mit kezdeni, nem tudtam viselni a testem. Ők sem tudtak hová tenni engem, és én sem magamat. Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy rálássak önmagamra, ami igazából csak a terápiás folyamatban érkezett el. A pszichológusommal felidéztünk például egy helyzetet, amikor anyukám a nap közepén beugrott hozzám az oviba – én épp a homokozóban játszottam –, rám adott egy piros tépőzáras cipőt, és elment. Nem értettem az egészet, hiszen anya – akit rajongásig szerettem – nem szokott napközben itt lenni, és most jött, majd itt hagyott. Utána olyan elhagyatottnak éreztem magam. Erre a helyzetre mondja például a pszichológus, hogy „Ági, emelje ki magát a homokozóból!”. Azt hiszem, nekem sikerült magam kiemelni onnan.

Egyenes gerincet adott nekem az évek során, hogy az általam feltett léceket végül is sikerült megugrani. Nekem ugyanis nem kell kívülről léceket rakosgatni, mert iszonyú magasra teszem belülről is. De ha átugrom, annak nagyon tudok örülni, és tartást ad nekem. Talán ezért kellett megírnom ezt a könyvet: mert már elég sok ilyet megéltem. Lehet, hogy még csak negyvenegy év van mögöttem, de ez baromi tartalmas negyvenegy év volt. Lehet mondani, hogy kimaxoltam.

Gyárfás Dorka

Képek: Kerepeczki Anna / WMN