–

Az csak egy dolog, hogy ennyi butaságot egy órába összezsúfolva azért igen ritkán hallani

Összehasonlították a régi néphagyományokban gazdag világot a mai „szánni való” élettel. Elhangzottak olyan bölcseletek, mint hogy a pottyantós budi mellett milyen hatékony gyógynövények teremtek, hogy a mai világban a kislányok nem babáznak (mi van?), hogy a gyarapodó nemzethez mivel tudnánk hozzájárulni, illetve milyen tényezőkkel hátráltatjuk a nemzetgyarapodást, valamint, hogy a moldvai csángó asszonyok azt sem tudták, mi az a meddőség, ott nem léteztek magtalan (ezt a fogalmat nem én találtam ki) párok, mert ott minden nő megtermékenyült.

Megtudhattuk tőlük, hogy „ez a világ nem a férfiaknak való, az igazi férfi lovon születik, és lovon hal meg”. Hogy „a mai férfiak soha nem élnek meg olyan eufóriát, mint régen a vitézek egy nyertes csatában”. „A régi férfiakat pedig az sem zavarta, ha a gyerekük nem tőlük volt, mert annyira szerették az asszonyt, hogy ezt el tudták fogadni”.

Elég toleráns embernek tartom magam, azt gondolom, a saját gondolatvilágához mindenkinek joga van, tiszteletben tartom az egyszerű és a komplex gondolkodást is. Bármikor abbahagyok egy videót, egy cikket, becsukok egy könyvet, ha az nem tetszik.

De ha valakinek a gondolkodásmódja árt másoknak, fájdalmat okoz, megaláz és hibáztat embereket, embercsoportokat, ott a toleranciám egy pillanat alatt elveszik.

Tolerancia

Mert a toleranciám mellett azt is gondolom, hogy mindenkinek felelőssége van a saját szavaiért, a kimondott mondataiért, és kötelessége lenne gondolkodni, mielőtt megszólal. Kötelessége lenne megpróbálni legalább néhány perc erejéig belegondolni annak az embernek vagy embercsoportnak a helyzetébe, amelyikről beszél.

Először azt hittem, hogy csak a nőket fogják hibáztatni a gyarapodás csökkenése miatt, de nem így lett. Legalább ugyanannyira el lettek kapva a férfiak, mint mi. Senkit nem kíméltek.

Hosszasan boncolgatták, miért vagyunk hibásak ennek kialakulásában. Kezdve onnan, hogy a farmerral megakadályozzuk, hogy a földanya energiája a kismedencénkhez terelődjön, hogy mi, nők konditerembe járunk ahelyett, hogy néptáncolnánk és hímeznénk, nem imádkozunk eleget, nem vagyunk elég nőiesek, hogy × éves korunkig megakadályozzuk, hogy teherbe essünk, és hát nem utolsó sorban, tiszteljük annyira a férfit mellettünk, hogyha ő nem akar gyereket, akkor ezt elfogadjuk.

Az ő tanácsuk szerint ugyanis ilyenkor teherbe kellene esnünk a férfi akarata ellenére, mert a gyerek iránti vágy erősebbnek kellene, hogy legyen a férjünk iránti tiszteletnél.

Szerintük alaposan el kellene gondolkodnunk azon, hogy a meddőség nem csak egy egyszerű kifogás-e, amiért nem akarunk eléggé gyereket.

Mivel voltam olyan élethelyzetben, amikor évekig várnom kellett a gyerekemre, nemcsak hogy átéreztem ennek a várakozásnak minden poklát, és kínját, hanem rengeteg olyan nőt és férfit láttam, akiknek minden vágyuk az volt, hogy babájuk szülessen.

Láttam a végtelennek tűnő, kígyózó sort a nőgyógyászati rendelőkben, láttam, ahogy nők hajnalban odaállnak a rendelő elé, a nyitás előtt három órával, hogy időben beérjenek a munkahelyükre, nehogy elveszítsék a munkájukat a meddőségi kezelés miatt.

Láttam szerelmeket elsorvadni, házasságokat felbomlani a hiábavaló várakozás fájdalmában, láttam nőket szinte tönkremenni, vagy az összeomlás szélére kerülni a baba iránti mélységes, be nem teljesült vágyuk miatt. Még olyan nőgyógyászt is ismertem, akinek a saját házassága is tönkrement, amiért minden idejét a meddőséggel küszködők segítésére fordította.

Vajon, amikor két ember ilyen meghitt egyetértésben és összhangban hibáztatja a gyerektelen párokat a talán legnagyobb bánatukért, belegondolnak akár egy percig is abba, milyen sok embernek okoznak fájdalmat?

Sajnos tömegeket érint a teherbeesés nehézsége. Megszámlálhatatlanul sok nőnek válik egészen hétköznapi és megszokott élménnyé a mindennapos injekciózás, az a bizonyos jéghideg nőgyógyászati kacsa, a mindenféle orvosi beavatkozások a kellemetlentől a legfájdalmasabbakig, melyeknek nagy része igencsak megalázó.

Annyi fájdalmat és megalázást éreznek, amennyit szinte lehetetlen épp ésszel elviselni, de annyira szeretnének babát, hogy megteszik. És küzdenek.

Reménykednek a végsőkig, akkor is, ha minden hónapban kiteszik ezzel magukat egy borzalmas csalódásnak. Újra és újra. A remény halványul hónapról hónapra, de a baba iránti vágyuk, az anyaság iránti elköteleződésük nem engedi meghalni azt.

A nőgyógyászati várókban nem meddő nőket és férfiakat láttam, hanem olyan anyákat és apákat, akiknek még nem született gyerekük.

De ennek ellenére már szerették a meg nem született gyereküket annyira, hogy az időnként pokoljáráshoz hasonló meddőségi kezeléseknek alávetették magukat, és végigcsinálták ezt az egész hercehurcát. Lélekben ők már akkor anyák és apák voltak.

Persze a szakértők segíteni is szerettek volna, tanácsokkal, gyógynövényekkel, legfőképp pedig a néphagyományok tiszteletére való buzdítással, merthogy abban rejlik a titok. Szerintük.

Hogy könnyebb volt-e az élet a régi világban?

Lehet. Hogy sokaknak segíthettek a hagyományok, a konvenciók? Lehet. De ne felejtsük el, hogy sokszor a hagyományokat erőszakkal nyomták le emberek torkán, hogy sok embernek okozott szenvedést a konvenciókhoz való görcsös ragaszkodás, és nem kevesen éltek elnyomásban azért, hogy ne lógjanak ki a környezetből.

Számtalan emberi sors csúszott félre, amiről most már tudomásunk van, és nem tehetünk úgy többé, mintha ezt nem látnánk. Felnőtt egy olyan generáció, amelyik már épp ezek miatt az egyéni félrecsúszott sorsok miatt megkérdőjelezi a konvenciókat. Egy olyan generáció, amelyik nem akar hazug kapaszkodókat, nem ragaszkodik olyan keretekhez, amelyik emberi életeket tehet tönkre. Még az is lehet, hogy ettől elveszettebbek vagyunk. De semmiképp nem hibáztathatók.

Nem tudom, lesz-e valaha olyan világ, ahol nem hibáztatunk embereket a saját fájdalmukért, ahol nem ítélkezünk egymás felett, ahol soha nem tekintünk másokat selejtesnek, deviánsnak olyan dolgok miatt, amikről nem tehetnek.

Úgy érzem, mintha folyamatosan csak távolodnánk ettől ahelyett, hogy közelednénk. Pedig egy ilyen világban talán újra kaphatnánk valódi kapaszkodókat…

Sebestyén Eszter