–

Kívülállóként szinte barbárság erről írni, talán épp ez az oka, hogy évek óta csak rakosgatom a fejemben a dolgot

Egyáltalán, merészelhet-e ilyesmiről beszélni olyan ember, aki maga nem élt át ilyet? Semmiképpen sem szeretnék más ember legintimebb és egyben legfélelmetesebb szentségébe beletrappolni, tiszteletlen és gőgös módon azt üzenve: kérlek szépen, én láttam ezt kívülről, úgyhogy veszem a bátorságot, és belegondolok a helyzetebe, aztán majd onnan elmondom, milyen ez. Azt is pontosan tudom, hogy ez nem egy autóbaleset, kirúgás a munkahelyről, vagy egy különösen szarul sikerült kedd. Ebbe nem képes, és nem is lehetséges beleképzelnie magát senkinek. Soha. Semmikor.

Mégis késztetést érzek rá, hogy beszéljek róla, mert az a benyomásom, hogy – mint annyi mindent az életben –, ezt a témát is vagy elkerüljük (mert úgy könnyebb nekünk, ha oda se nézünk), vagy hajlamosak vagyunk felületesen kezelni. Persze, teljesen jogos, és érthető, hogy aki érintett, nem nagyon szeretne beszélni erről. Mert képtelen, mert nem érzi sem a késztetést, sem az erőt hozzá. Vagy mert annyira intim, hogy a legkevésbé sem kíván beszélni róla. Hogy a felszakadó és elviselhetetlen fájdalomról már ne is beszéljünk. Tökéletesen megértem, ha nem akarnak. De mégis beszélnünk kell róla. Mert a gyászt is muszáj tanulnunk. Az empátiát, egymás megértését, egymás segítését, az egymásba karolást meg pláne.

Mert értenünk kell, hogy katasztrófák igenis történnek az életben, és amikor történnek, akkor úgy érzi az ember, hogy most szó szerint vége a világnak, vége az életnek, vége mindennek. Ilyenkor egy megértő szó vagy gesztus rengeteget jelenthet.

Nem tudom, miért hozta úgy az élet, hogy több családot is ismerek, ahol ilyen szörnyűség történt

De ha már így történt, megpróbálok tanulni belőle. Megpróbálom kívülállóként a mélységes és teljes együttérzésemet kifejezni. Megpróbálom másoknak is javasolni ugyanezt, felhívni a figyelmet ennek a pótolhatatlan fontosságára. Mert egyebet tenni nem tudok. Nem is lehet.

Azért nem lehet szerintem, mert ez olyan trauma, amit soha nem lehet teljesen feldolgozni (de hangsúlyozom, ez az én kívülálló benyomásom, nem több!). Lehet vele tovább élni, lehet elviselni, mert az ember annyi, de annyi mindent el tud. Ám annak az életnek ott és akkor – az elveszített gyerekkel együtt – vége van, és egy teljesen másikat, egy újat kell kezdeni a hátramaradt szülőnek. Egy újat, amelyikben nulláról kezdődik minden, a napi időbeosztástól az életben maradáshoz szükséges motivációig. Amelyben az elvesztés fájdalma és a hiány akkora, hogy annak helyet, teret, időt kell biztosítani az új életben, mintha hirtelen eggyel több szoba lenne a lakásban, vagy a veszteség maga egy új élőlény lenne, amelyikkel meg kell tanulni együtt élni, amelyiknek szokásai, igényei, önálló tulajdonságai vannak. Mert a veszteség okozta fájdalom akkora az ember lelkében és életében, hogy alig fér be bárhova. Olyan sebet ejt, és tart a lélek szövetén örökre, hogy az nem fáj, hanem alkalmazkodni kell hozzá, különben blokkolja, agyonnyomja, apró darabokra töri a hordozóját.

Hogy miről beszélek? Elmondom.

Ismertem olyan idős asszonyt, aki végül megúszta élve a koncentrációs tábort, és haza tudott jönni. De a pici babáját kivették a kezéből. Ismertem anyukát, akinek élsportoló volt a fia, díjat díjra, büszkeséget büszkeségre halmozott. Aztán rákbeteg lett, és azt a versenyt – bár ugyanolyan hősként harcolt, mint a pályán mindig – nem nyerhette meg. 19 évesen ment el. Az egyik legjobb barátom volt. Ismertem olyan asszonyt, akinek a három gyerekéből kettő ment el néhány év különbséggel, hogy aztán nagymamaként az egyik unokáját is elveszítse egy elképzelhetetlen, elviselhetetlen, évekig tartó betegséget követő drámában. Barátomnak nevezhettem olyan asszonyt, aki a hatéves gyerekét temette el egy különösen kegyetlen betegség után.

Nem tudtam, nem is mertem volna mindegyik asszony szemébe nézni. Volt, akivel szemben annyira szégyelltem magam a súlytalanul boldog, problémamentes kis fiatal életemmel, hogy méltatlannak éreztem őt felkeresni a temetés után.

És volt, akiről elmesélték nekem gyerekként, hogy min ment keresztül, és amikor találkoztam vele utána a nagymamánál, kikerekedett szemmel arra gondoltam, meg fogja látni rajtam, hogy tudom róla ezt a szörnyűséget. És volt, akivel beszéltem a tragédiájáról. Aki megtisztelt a történetével. Volt, akinek láttam a szürke színű arcát, és a megszűnt élettől megszűnt csillogást a szemében. És arra gondoltam, hogy már a szemének a látványa is elviselhetetlen, nemhogy átélni ezt az egészet. És volt, akivel együtt temettem el a gyermekét. Arra sajnos kevés a szókincsem, hogy azt meg tudjam fogalmazni. Azt a helyzetet. Azokat az arcokat. Az életnek, léleknek, szónak azt a megsemmisülését. Azt a kifejezhetetlen borzalmat. Azt a befogadhatatlan, felmérhetetlen ürességet, ami örökre rátelepszik sírra, nappalira, imádságra, remegő kezekre, a helyben őszülő hajszálakra, a meghajló hátakra, a megroppant lelkekre.

Emlékszem a torokba szorult, kimondhatatlan kérdésre, hogy miért, ez hogyan lehetséges, ez hogy történhetett, ez egyáltalán a valóság-e.

Ez nem olyan, amit meg lehet érteni kívülről. Amit fel lehet egyáltalán fogni, amit be lehet fogadni ésszel. Ezzel szerintem egyetlen dolgot lehet csinálni. Mélységesen együtt érezni. Mélységes tisztelettel bánni vele, beszélni róla, viszonyulni hozzá. És ahogy nagymama mondta, észben lehet tartani, amikor bármilyen ismeretlennel, vagy felületesen ismert emberrel állunk szemben, hogy soha, de soha nem tudhatjuk, ő mitől olyan, amilyen. Hogy sosem tudhatjuk, ő min mehetett keresztül. Emlékeztetni lehet magunkat, hogy emiatt se akarjunk olyan gyorsan ítélkezni. 

Mert tovább élni, új életet kezdeni lehet szinte bármi után. De ilyet feldolgozni, ilyesmi után ugyanolyan embernek maradni, ugyanúgy tovább élni nem lehet. És nekünk, szerencséseknek, akik nem voltunk kénytelenek ilyesmit átélni, nem lehet más emberi és morális kötelességünk, mint az ilyen traumát átélt embert tisztelni, vele együtt érezni, őt megpróbálni megérteni akkor is, ha az közel lehetetlen. Többet nem tehetünk. Ennyit viszont kötelező. 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Pexels/Karolina Grabowska