Az empátia hiánya talán belénk lett kódolva – Félünk együttérezni a hajléktalan emberekkel?
Éppen rohantam valahová Budapesten, amikor megállított valaki, hogy tudnék-e neki segíteni: nem baj, ha nincs nálam készpénz, az is jó, ha étellel látom el. Miközben arról beszélt, mit szeretne kérni a közeli kifőzdéből, egyszer csak szünetet tartott, és azt mondta: nem kell tartani tőlem. Akkor döbbentem rá, hogy amint ő egyre közelített felém, én ösztönösen tettem egy lépést hátra – meg akartam védeni a személyes terem határait. Bűntudatom lett, amiért akaratlanul is azt éreztettem ezzel a nővel, aki hálával fordult felém a segítségem miatt, hogy a hátrányos helyzete miatt én negatívan viszonyulok hozzá, holott empatikus embernek tartom magamat. De vajon miért viszonyulunk másként egy hajléktalan emberhez, mint a többiekhez? Mi az oka annak, hogy empatikus, elfogadó ember létemre is hátrébb léptem egyet? Ennek járt utána Barna Bori.
–
„A legtöbben (persze jogosan) azt feltételezik, hogy az otthontalan emberek borzasztóan negatív tapasztalatokkal rendelkeznek, állandó szenvedésben élik le az életüket” – jelentette ki hajléktalanok dehumanizálásának vizsgálatával kapcsolatban dr. Lasana Harris pszichológus. „Nem feltétlenül akarjuk mindig beleélni magunkat ebbe a küzdelembe, ezért szem elől veszítjük azt a tényt, hogy ők is csak átlagos emberek.”
A professzor kutatásai szerint az agyunk automatikusan kicenzúrázza a hajléktalanságról alkotott felfogásunkat, mert ezáltal tulajdonképpen meggátolhatja azt, hogy osztozzunk az érzéseikben, például a reményvesztettségben. A szakértő azt a célt tűzte ki maga elé, hogy rájöjjön, miként „kapcsolhatnánk vissza” az empátiát a fedél nélkül élőkkel szemben?
Amiről nem tudok, az nem fáj?
Dr. Lasana Harris egyik megfigyelése kitért arra is, hogy amikor hajléktalanokra vagy a róluk készült fotókra nézünk, a magasabb szintű gondolkodás központjaként emlegetett agykéregben (a neocortexben) eltérő aktivitás észlelhető, mintha mások képeit szemlélnénk, emellett az empátia mértékét a dopamin felszabadulásának hiányával is összefüggésbe hozta.
„Mivel az emberek gondolatai láthatatlanok, ezért azokra a viselkedésükből, a környezetükből, az adott személlyel való közös múltunkból következtetünk, továbbá abból, hogy adott körülmények között mások miként szoktak cselekedni. Ezt mindig gondolkodás nélkül tesszük, éppen ezért olyan kirívó az, amikor dehumanizálunk valakit” – hangsúlyozta dr. Lasana Harris. „Vannak, akik láthatatlanná válnak a szemünkben” – folytatta.
„Ha elfoglalt egyénként egy olyan városon keresztül haladunk át, ahol számos otthontalan személy él és egy kicsit meg kellene torpannunk, hogy megvizsgáljuk, mi zajlik a fejükben, attól sokan kényelmetlenül érezhetik magukat.
Sőt, ha valaki úgy látja, nincsenek meg a szükséges erőforrásai ahhoz, hogy segíthessen, akkor nem tehet semmit a hajléktalanok szenvedéseinek enyhítésére. Ez az érzés elkísérheti az embert, vele maradhat.”
Rossz érzések, kíméljetek?
A dehumanizálás ezáltal egyfajta érzelemszabályozási stratégiává válik a szakember szerint, mert megóvhat minket a negatív érzésektől – és ez az elképzelés számtalan további kérdést felvet. „Bár valóban nem gondolhatunk állandóan mások érzéseire, azért magányos lenne az életünk, ha mindenkivel szemben alkalmaznánk ezt a stratégiát” – mutatott rá az University of Sussex oktatója, Daniel Campbell-Meiklejohn. „Érdekes megvizsgálni, miként választjuk ki azt, hogy kikkel törődjünk.”
Paul J. Zak, a The Moral Molecule című kötet szerzője pedig felhívta a figyelmet arra, hogy
„részben azért vagyunk rendkívül segítőkészek, ha gyerekekről vagy állatokról van szó, mert tudjuk, nem lehet őket felelősségre vonni, akármilyen helyzetbe is kerültek, de kevésbé valószínű, hogy ennyire megértőek és megbocsájtóak leszünk, amennyiben hajléktalanokról, illetve drogfüggőkről van szó.”
Az otthontalanokra ma is számos stigmát rásütnek: az egyik ilyen az, hogy a legtöbben alkohol-, illetve drogfogyasztás miatt kerültek az utcára, pedig egy kutatás szerint mindössze 20 százalékuk vált hajléktalanná szenvedélybetegség miatt, és több mint 60 százalékuk nem tudja megfizetni a lakhatás költségeit.
Ráadásul tisztálkodási lehetőségek, rendezett ruházat, emellett internet-, és mobiltelefon-hozzáférés hiányában, esetleg büntetett előítélet mellett ritkán kapnak munkalehetőséget, akár az állásinterjúig sem juthatnak el, hiába szeretnének elhelyezkedni – ez tovább nehezíti a helyzetüket, és a 22-es csapdájába sodorja őket. Fontos kiemelni azt is, hogy az alkohol-, illetve a kábítószerfüggőséget (más néven a szerhasználati zavart) az Amerikai Addiktológiai Társaság 2011 óta nem viselkedési problémaként, hanem krónikus betegségként definiálja, mint például a rákot vagy a diabéteszt.
Harc önmagunkkal
Ha feltételezzük, hogy az agyunk valóban megpróbálja ellehetetleníti azt, hogy együtt érezzünk a fedél nélkül élőkkel, akkor mit tehetünk ellene?
Először is legyünk nyitottak a hajléktalanok történetére: szálljunk szembe a tévhitekkel, miszerint csak a saját (rossz) döntéseinek hatására kerülhetett valaki az utcára. Ne bocsátkozzunk feltételezésekbe azzal kapcsolatban, hogy miért alakulhatott így az életük, hiszen egyáltalán nem tudhatjuk, milyen körülmények vezethettek a jelenlegi helyzetükhöz. A társadalomba való reintegrálódásuk ugyanis egyelőre inkább csak utópisztikus kép: a felmérések azt mutatják, hogy
a hajléktalan személyek csupán négy százaléka rendelkezik állandó munkából származó bevétellel, és időszakos, alkalmi megbízásokat is csak közel 20 százalékuk tud szerezni.
A hajléktalanléttel járó elszigeteltség, az alváshiány és úgy általában a magány ráadásul elképesztően negatív hatással lehet a mentális jóllétre, ezért akár már azzal is segíthetünk egy kicsit, ha személyes kérdéseket teszünk fel, érdeklődünk, és lehetőséget adunk arra, hogy szabadon beszélhessenek saját magukról, az érzéseikről – mi pedig egyszerűen csak meghallgatjuk őket.
Legyünk közvetlenek, barátságosak, de óvakodjunk a határok átlépésétől is: van, aki szívesen mesél magáról, de olyan is, aki nem. A tudás mindig hatalom: ha esélyt adunk annak, hogy megismerjük egy otthon nélkül élő helyzetét és meglátjuk, min mennek keresztül egyénileg, kevésbé leszünk hajlamosak a helyzetük általános megítélésére, a tartózkodást, esetleg félelmet pedig empátia válthatja fel. (Fiala Borcsa új sorozatában például éppen olyanoknak ad arcot és hangot, akik otthontalanul és nélkülözésben élnek: Zsülietta, Kati és Andrea.)
Azt sem szabad elfelejteni, hogy amikor valaki láthatatlanná válik a szemünkben, az neki is feltűnhet, ezáltal önmagát is annak tartja majd.
Forduljunk tisztelettel és érdeklődéssel feléjük, és ne kerüljük a szemkontaktust: ezzel visszafordíthatjuk a dehumanizálás folyamatát. Ha törekszünk arra, hogy előítéletek nélkül megismerjük a hajléktalan embereket és a történetüket, azzal máris empátiát mutatunk feléjük – még akkor is, ha eleinte az agyunk esetleg megpróbál minket meggátolni ebben.
A Menhely Alapítvány honlapján IDE kattintva megtalálhatók azoknak a diszpécser-szolgálatoknak az elérhetőségei, melyek országszerte fogadják a hívásokat, hogy segíthessék a hajléktalan embereket.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ RapidEye
