Nem várunk együttérzést, nem várunk sajnálatot, szánalmat, nem várunk semmit. Csak a lehetőséget! – Így látja a helyzetét egy vendéglátásban dolgozó

–

1996 tavaszán, húszévesen, másodéves főiskolásként kezdtem el dolgozni. Voltam gyakornok, reggeliztettem négycsillagos szállodában és az Északi-tenger egyik apró szigetén egy étteremben, dolgoztam budapesti luxusétteremben mint fiatal rendezvényes gyerek, meg bazi nagy multinál, volt saját cégem, dolgoztam gigantikus és kisebb helyeken – ahogy annyian ebben a mi gyorsan változó, sokszor borzasztó nehéz, de roppant izgalmas és szórakoztató szakmánkban.

Ahogy egy bölcs öregtől hallottam: ez a szakma nehéz kenyér, de ez a nehéz kenyér kalács.

Van benne negyvenórás műszak, van benne elképesztően sok fizikai munka akkor is, ha jól menő cégtulajdonos vagy, és van benne olyan pillanat, amikor világhírű emberek között állsz egy olyan helyen, hogy minden ismerősöd gyűlöl és/vagy irigyel, vagy őszintén örül neked – vérmérséklettől és intellektustól függően.

Olyan még nem volt 24 év alatt, hogy ne lenne munkám.

És persze olyan meg pláne nem volt, hogy nemhogy munkám nincs, de kis túlzással a komplett szektor megáll, mindenestül.

A szakmánkat általában nem vagy csak felületesen ismerik, érthetően kevesen tudják, hogy a turizmussal, a vendéglátással összekapcsolódva a nemzeti össztermék több mint tíz százalékát termeljük, hogy több százezres munkavállalói létszámról beszélgetünk, ha „rólunk” beszélgetünk, és hogy negyven-ötven szakmát „tömörítünk”, ha mindenkit beleszámolunk, és csak nagyvonalúan „rendezvényekről” esik szó. Hentestől a catering cégen át a szállítókig, hosztesztől a fénytechnikusig, meg aki az ajándékvirágokat, papírdobozokat kitalálta, megrajzolta, megalkotta, aki a színpadon zenél, aki a termet takarítja, vagy aki a vendégekkel teli buszt vezeti.

Sokan vagyunk, nagyon sokfélék vagyunk, és most nem bajban vagyunk, hanem konkrétan le vagyunk tiltva, meg vagyunk állítva, és beláthatatlan ideig mozdulatlanok vagyunk, vagyis annak kéne lennünk. És helyes, hogy megálltunk, helyes, hogy védekezünk a járvány ellen, és ez az írás nem panaszkodni, nem drámázni akar, pláne nem mutogatni, vagy bárkit is hibáztatni.

Azért írom, mert mostanában kezdtem el újra dolgozni, és amikor az ember kifelé jön a bajból, akkor van tér és lehetőség higgadtan végiggondolni, hogy mi a franc is történt itt hónapokon át, és még mi minden fog. Azért írom, mert ha bárki azonosulni tud a lelki oldalával ennek az egésznek, és bárkinek könnyebb lesz ettől a napja, akkor nekem feladatom ezt megírni. Azért is írom, mert terápiásan könnyebb így mindezt feldolgozni. Talán túl lenni rajta is könnyebb. Mert ez olyan, hogy ezen bizony túl kell lenni.

Nekem júliusban szűnt meg az utolsó megbízásom, azaz három teljes hónapot ültem itthon úgy, hogy semmiféle munkám nem volt, nem voltak határidők, megbeszélések, nem jöttek telefonok, és levelek. 

Hogy ez mit jelent a mi szakmánkban, ahhoz álljon itt néhány beszédes szám. Csúcsidőben (ez a karácsonyi rendezvényidőszak) három hét alatt általában több mint ezer kilométert autózom kizárólag Budapest területén. A szervezés utolsó három hónapja alatt átlagosan napi nyolcvan-száz e-mailt olvasok, minimum ugyanennyit írok. Napi ötven telefonbeszélgetés és hetven-nyolcvan Viber/Messenger/WhatsApp a minimum, a lebonyolítás időszakában napi négy-öt óra alvás, és tizennyolc-húsz óra munka van, hétvégenként átlag egy szünnappal, amikor forró vizes lavórban van a láb, alvás, rajzfilm, pépes ételek, ásványvíz. Amíg dohányoztam, napi egy doboz cigit szívtam decemberben, és a karácsonyi családi ünnepségeken a desszert alatt, vagy közvetlenül utána elbóbiskoltam egy fotelban.

Az elmúlt három hónapban nem jött ki az átlag napi két e-mail, két telefon és két üzenet. Nézegettem az órámat délelőtt fél tizenegykor, hogy vajon mi a francot kell hétköznapon csinálni, ha az embernek a következő hat órára nincs dolga, és olyasmiken gondolkodtam, hogy milyen érdekes tapasztalat reggel kilenckor cél nélkül sétálni az utcán. 

Mert őszintén szólva, amikor délután egykor megszólal a mosógép, hogy elkészült, és addigra harminc cikket elolvastam, meg elpakoltam már mindent, meg csillog a konyhapult, de senki sem hív fel, senki sem kér semmit, senki sem küld feladatokat, akkor azért légszomja lesz az embernek, pedig ránézésre csodálatos állapot, sőt amikor rohanás van, ilyesmiről álmodik az ember.

Ám itt most nem az történt, hogy vége lett egy projektnek, vagy lejárt egy szerződés, de azért pörög az élet, megy a piac, a kollégák, és szakmai barátok hívnak és én őket, és reggelizünk, ahogy szoktunk, és mennek a hírek, hogy ki hova ment, mi történik, hanem nettó full stop és hullaszag – egy hétvége alatt. Csak olyan hírek jöttek, hogy melyik ismerős milyen éttermet zárt be, melyik komplett csapatot rúgták ki honnan, ki indult neki külföldre jobb híján, és ki ment csődbe irodával, helyszínnel, hatalmas raktárral, mindennel, végleg.

 

Nem volt (és még most sincs nagyon, hiszen épp a karácsonyi időszak előtt újra bezártunk mindent) mibe kapaszkodni, mert nem rossz hírek vannak, hanem nincsenek hírek. És még hónapokig nem is nagyon lesznek. A szakma ugyanis nemcsak megállt mindenestül, hanem újraindulni is borzasztó nehezen, három lépésben fog. Ha majd törvényileg és járványilag lehetséges és szabad újra rendezvényeket tartani, akkor a szakma lassan nekiindul. Azért lassan, mert aki nyár elején még négy nap alatt ki tudott állítani tizenöt szakácsot, negyven hoszteszt, vagy ugyanennyi rakodót, az mára elküldte őket, és ha lesz is megrendelés 2021 tavaszán, azt is kegyetlen nehéz lesz teljesíteni. A második lépés az, hogy attól még, hogy a piac megnyílik és szabad rendezvényeket tartani, az ügyfelek nem fognak automatikusan azonnal rendezvényeket tartani (sőt!). Érthetően óvatosak lesznek, keveset, lassan fognak rendelni, és mivel őket is sújtja a gazdasági visszaesés, egy halom megrendelő és megrendelés eleve kiesik. A harmadik lépés pedig az, hogyha már lesznek is rendezvények, a meghívott vendégek még mindig lassan, óvatosan fognak elkezdeni járni rájuk, tehát nálunk három olyan faktor is van, ami lassítja az újrakezdést, a talpra állást.

Marakodás, kétségbeesett döntések és lépések, helyezkedés, jaj de sok borzasztó dolog vár még ránk. És mindezt úgy kell emelt fővel viselni, profin végigcsinálni, hogy közben a becsületünket, a szakmaiságunkat, a hozzáállásunkat, a vidámságunkat, az optimizmusunkat nem veszíthetjük el.

Senki sem dolgozik ugyanis nyafogó szolgáltatóval, a többiről nem is beszélve. És mi aztán híresek is vagyunk arról, hogy nem szoktunk panaszkodni. Ha mégis, azt meghagyjuk a hajnali idősávra, amikor a konyha már levonult, a zenészek csendben pakolnak, mögöttük a technika érthetetlen sebességgel tolja kifelé a ládákat, a pincérlányok és hoszteszek először tizennégy óra után levehetik a magas sarkút, és először leülhetnek a szervezőkkel egy asztalhoz, megdörzsölhetik a szörnyen fájó talpukat, kibonthatják a hajukat, a fiúk széktámlára tehetik a zakót és zsebre a nyakkendőt és jöhetnek a tapasztalatok, a meglátások, a napi tanulságok, a legközelebb hogy lesz még jobb típusú beszélgetések.

Mi közvetlen tanúi szoktunk lenni üzleti sikerek megünneplésének, nagy és emlékezetes pillanatoknak, hatalmas örömnek és bánatnak, újnak, megújulásnak, lezárásnak és búcsúnak.

Ott vagyunk, amikor a nagy dolgok kezdődnek és befejeződnek, amikor a nagy nevek kiemelkednek és a csúcsra érnek.

Tanúi, sőt részben okozói vagyunk örökre felejthetetlen pillanatoknak, amikor az első csók csattan férjként és feleségként, amikor boldogságtól zokogó idős szülők ölelik a gyerekeiket a saját kerek születésnapjukon vagy évfordulójukon. Amikor kívülről zordnak látszó hatalmas vállalatok tátott szájú, sugárzó arcú beteg gyerekeket látnak vendégül, vagy ajándékoznak meg, amikor a hétköznapi harcokban elnyűtt alapítványok elszánt és elkötelezett képviselői végre tudnak ünnepelni, hátradőlni, megnyugodni egy pillanatra. Ott vagyunk, amikor országos és világhírű művészek, zenészek, előadók izgulnak tőlünk negyven centire egy függöny mögött, és a mi jelzésünkre várnak, és mi kapjuk az első pacsit, amikor tomboló tapssal a hátuk mögött beszaladnak ugyanoda a függöny mögé. Mi nyitjuk az ajtót az első érkező vendég taxijának és mi csukjuk be az utolsó teherautó ajtaját, hogy kettőt rácsapva jelezzük: mehetsz.

Mi nem szoktunk feleslegesek lenni, mi nem szoktunk tétlenül állni, nemhogy ülni, mi nem szoktuk keresgélni a feladatot, hanem fülessel a fejünkön darálni szoktuk azokat a magunk és csapataink számára.

Mi nem szoktunk egy kanapén ülve mezítláb bambulni szerdán egykor, hanem filctollal rajzolunk tárgyalók táblájára, vagy az ujjunkkal egy képernyőre, mi minden szépérzékünkkel elmagyarázni, levetíteni, festeni, és elénekelni szoktuk minden résztvevőnek, együttműködőnek, és alvállalkozónak, hogy a következő esemény mitől és hogyan lesz felejthetetlen és pótolhatatlan, mert mi nemcsak divatból hisszük magunkat kreatívnak, hanem nekünk álmunkban is pörög az agyunk, tervezünk és képzelünk, mérünk és újra mérünk. Mi nem állunk le, amíg az a bárpult nem ÚGY áll a sarokban, ameddig azok a virágok nem szögezik oda a szemet a kerek asztal közepére, mi nem unjuk meg a technikai beállást, mert nem viselünk el egyetlen recsegő mikrofont és elkéső filmbetétet sem.

Mi nem szoktunk megállni. Mi nem szoktunk kikapcsolni.

Mi nem szoktunk hozzá, hogy nem kellünk, mert a megrendelő is minket hív, hogy még két logót ki kéne tenni valahova, még egy VIP-vendég jelezte, hogy nyers vegán, még egy képnek bele kéne férnie a prezentációba, és a zenekarnak még a YMCA-t is le kéne nyomnia a végén. És minket hív az összes beszállító is, hogy a plusz két logó hova kerül és mennyiért, a nyers vegánnak ezt tudja helyben lefőzni a séf, a képszerkesztő káromkodva, de beleszerkeszti azt a plusz képet is a prezibe, és a zenekar is tudja a YMCA-t, naná, hogy tudja. Utálja, de tudja.

  

Nem tudjuk, milyen teljesen feleslegesnek lenni, és nem jó érzés, hogy hónapokig – ahogy annyi, de annyi szakma annyi képviselője – mi is pótcselekvésre kényszerültünk. Arra kényszerültünk, hogy újradefiniáljuk magunkat és a szakmánkat. Együttműködéseinket, és rivalizálásainkat. Sikereinket és kudarcainkat. Egymást, magunkat, a rövid és középtávú jövőt. De semmi gond. Megoldjuk. Azért, mert megtanultunk hat óra alatt parkolóból konyhát, egy mezőből ugrálóváras gyerekparadicsomot, közepesen szakadt konferenciateremből pedig elegáns előadótermet varázsolni, ahogy hajnali háromkor kelni és feküdni, kiskosztümben teherautót pakolni, és lehetetlenből olyat csinálni, amire a megrendelő azt hebegi majd, hogy „nem értem, ezt hogy tudtátok megépíteni ennyi idő alatt és ennyi pénzből, de köszönöm”.

Mi megoldóemberek vagyunk. Hisszük is, hirdetjük is magunkról, élvezzük is ezt a tehetséget, képességet, és most is csak azért vakarjuk a fejünket, mert a nullát, a semmit, a nincset nem lehet megoldani, ott nincs mit kitalálni.

De megígérhetem, hogy pokolian figyelünk (mert olyanok vagyunk), és az első jelre, az első intésre, az első hangra ugrani fogunk.

Így tanultuk. Nem várunk együttérzést, nem várunk sajnálatot, szánalmat, nem várunk semmit. 

Csak a lehetőséget. És kézikocsival, vagy harminctonnással, hózáporban vagy 45 fokban, egy mukk nélkül vagy üvöltve, meg fogunk indulni. Nem hagyjuk magukra az ügyfeleinket, a kollégáinkat, akikkel együtt húzzuk huszonéve. Ha kell, addig kibekkeljük bárhogy, megtanultunk kemény körülmények között is túlélni. De amikor itt az ideje, akkor ott leszünk megint a helyünkön. A tárgyalóban, a backstage-ben, a vendégek között sétálva, a függöny mögött, a hinterlandban, a parkolóban, ott leszünk mindenhol. 

Veletek, nektek, miattatok, és értetek. 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images