Munkaidőn kívül álló

Biztosan neked is vannak olyan szakmájú ismerőseid, akik nagy társaságban legszívesebben vagy hallgatnak a munkájukról, mint a sír, vagy inkább bekamuznak valami mást. Nem, nem prostituáltakra vagy politikusokra gondolok! Egy fogorvos haverom például arra panaszkodott, hogy ha egy kocsmaasztalnál kiderül, mivel keresi a kenyerét, akkor rendszerint két reakcióval találkozik: vagy szorosan összezárt állkapoccsal ül onnantól fogva vele szemben a másik, vagy épp ellenkezőleg, azonnal hatalmasra tátja a száját, hogy ugyan, nézze meg a doktor úr a bal felső négyesét, ha már úgyis összehozta őket a jó sors itt a félhomályban.

A tünemény pszichológus barátnőm meg azt mesélte, hogy amikor az ő szakmájára derül fény, mindenki azonnal kiönti neki a lelkét, instant megoldást remélve – természetesen ingyen és bérmentve.

De a legmeredekebb sztoriról egy kedves ismerősöm számolt be, aki már rá sem mer mosolyogni strandon, vonaton más gyerekére, mert abban a szent minutumban, hogy kiderül, személyében épp egy vakációját töltő óvónőt tisztelhetnek, már lőcsölik is rá a purdékat, „majd vigyáz rád a néni” felkiáltással. (És most igazán nem akarok tippeket adni a gyerekrablóknak, inkább a szülők körmére néznék szigorúan.)

Az egész világ anyukája

Ezekben az esetekben kvázi vadidegenek azt szeretnék, ha a különféle szolgáltatói szakmákat ellátó emberek a szabadidejükben is dolgoznának egy kicsit, pro bono, jófejségből. Ha már ott van, akkor igazán megvizsgálhatná, elmagyarázhatná, megjavíthatná, lefordíthatná, arrébb cipelhetné, megfőzhetné. Ám van ennek a hozzáállásnak egy másik verziója, ami kicsit ahhoz hasonlít, mint amikor a vidéki színész eljátssza Jago szerepét, a jóravaló nép meg az előadás végén jól megruházza bosszúból, amiért olyan genya volt Othellóval és Desdemonával.

Megmondom őszintén, amennyire eleinte hízelgett, annyira ütött szíven a különféle húszas-harmincas (negyvenes-ötvenes...) olvasóim privát üzenete, ami rendszerint valamilyen gasztrotartalmam kapcsán érkezett hozzám, és amiben arra kértek kerek perec, hogy fogadjam őket örökbe.

Nem állítom, hogy szeretnék én lenni az ország dívája vagy a nemzet szexszimbóluma, de hogy mindenki az éltes anyukáját lássa meg bennem, azt mégiscsak túlzásnak érzem.

Azzal együtt is, hogy értem, ezek az emberek mind-mind arra a fajta gondoskodásra vágynak, amit talán otthon nem kapnak, nem kaptak meg. Ironikusan azzal szoktam viccelődni, hogy úgy tűnik, mindenki a gyerekem akar lenni, kivéve a saját kamasz gyerekeimet.

A csodadoktor és a bennfentes jogász

Esetem azonban messze nem elszigetelt. Szentesi Éváról, aki ugye kétszeres ráktúlélő, sok ember feltételezi, hogy ha neki sikerült, akkor az útmutatásával másnak is fog. Úgyhogy a postaládájában gyakran landol mások vizsgálatainak eredménye, és a küldő abban reménykedik, Éva majd diagnosztizálja azt, amit a saját orvosa nem tudott. Az egész igazából vicces is lenne, ha nem léteznének valóban olyan kóklerek, akik kihasználva mások jóhiszeműségét, naivitását, nem kezdenének el csodadoktori praxist folytatni a cipész, szemfelszedő vagy bármilyen nem idevágó szakképzettségükkel.

Úgy tűnik, ki milyen témában ír cikkeket, olyan ügyekben keresik meg őket. Zimre Zsuzsa segítségét például jogorvoslati ügyekben szokták kérni, elfeledkezve arról, hogy ő elsősorban újságíró, és másodsorban is az. Persze, néha ezekből a történetekből és az ügyek kinyomozásából megoldás és cikk is tud születni, ami jó hír... lenne, ha nem derülne ki az esetek 99 százalékában, hogy vagy nem akar nyilatkozni mégsem az illető, vagy maga a téma teljesen érdektelen a nagyközönség számára, tehát nem az újságba való. Minden másra meg ott a TASZ, ugye. Valamiért Zsuzsáról azt is sokan feltételezik, hogy bejárása van a legmagasabb politikai körökbe is, úgyhogy gond nélkül és seperc alatt intéz CSOK-ot, hitelt, kazánfelújítást, csirkefarmhoz EU-támogatást, épp miről írt legutóbb cikket.

A két lábon járó moziműsor és a tévészerelő

Vagy ott van a WMN kultúrfelelőse, Gyárfás Dorka! Neki egy idő után abból lett elege, hogy mindenütt ő lett az ügyeletes filmajánló, mintha csak a moziműsort csapták volna fel, úgy faggatták az emberek. „Bárhol jelentem meg, mindenütt folyton azzal nyaggattak, mondjam meg, mit kell nézni a moziban. Ez két dolog miatt is irritált. Egyrészről, mivel előre látom a filmeket, egy héten akár 3-5 új alkotást is, a következő héten már nem emlékszem, minek van a bemutatója. Nagyon sajnálom, de nincs a fejemben a teljes moziműsor. Azon kívül hogyan ajánlhatnék bárkinek is filmet úgy, hogy nem ismerem az ízlését, ami amúgy sem feltétlenül egyezik az enyémmel? Ahhoz, hogy valakinek személyre szabott filmajánlót szolgáltassak, ismernem kellene őt, néhány korábbi kedvencét, az aznapi hangulatát és hogy pontosan mikor szándékozik beülni a moziba. Hiszen könnyen lehet, hogy amit ajánlanék, az nem megy minden két órában, minden plázában. Természetesen egy csomóan csalódtak abban, amit mégis benyögtem, mert nekik más az ízlésük, másmilyen kedvük volt, nem erre számítottak.”

D. Tóth Kriszta, amikor a tévénél dolgozott, gyakran kapott panaszt a kábelszolgáltatókra, illetve sokan kérdezték tőle, hogyan tudják beállítani a tévéjüket.

A gyerek- és férjjavító mágus

Herczeg Zsoltot, aki eddig főleg apai és férj minőségének témakörében, ám újságíróként írt a WMN-re a hétköznapjairól, a Facebook-oldalán keresik meg egyre többen, adjon nekik tanácsot mert megoldhatatlannak tűnő gondjuk van a gyerekükkel, de még inkább a férjükkel. „Keserű panaszáradatok ezek, amelyek lábosának alján odakozmált harag fő a tehetetlenség tűzhelyén. Ezek a nők azt hiszik rólam, hogy tökéletes férfi, férj és apa vagyok, mert kegyetlenül őszintén, de csak azért is derűsen mesélek a saját tragikomikus élményeimről. Csakhogy nem vagyok. A legkevésbé sem. Nincs tökéletes ember, csak tökéletes szándék. Újságíró vagyok. Nem pszichológus, nem coach. Nem vagyok méltó arra, hogy megneveljem mások férjét vagy gyerekét. Ez akkora felelősség, amit nem bír el a vállam. Nem akarok megmondó ember lenni, csak ember. De itt vagyok nektek, és amit írok, azt üzeni: nem vagyok jobb és okosabb nálatok. Ami jó hír, mert azt bizonyítja: nem vagytok egyedül.”

Ha magányos lennél...

Kurucz Adri életét pedig valószínűleg mérhetetlenül szórakoztatóvá tették ifjonti gyakornoki évei, amiket egy női magazin társkereső rovatának szerkesztésével töltött kényszerűségből. Mit ad isten, tőle az örök szerelmi partnert vágyták megkapni az ismeretlen ismerősök... vagy valami hasonlót. Érkezett hozzá ugyanis egy jóképű építészmérnök levele, aki szeretett volna két nőhöz társulni életvitelszerűen, ehhez remélte Adri hathatós segítségét, egy másik úriember pedig rajta keresztül szerette volna felvirágoztatni erotikus takarítói szolgáltatásait. (Nem, ezek a címek már nincsenek meg, rá ne írj szegényre, csak mert koszos a lakás és elkelne bele egy tangás férfi!)

Egyszóval sokan, úgy tűnik, hajlamosak megfeledkezni arról, hogy attól még, hogy a szív küldi rovatot szerkesztette újságíróként, nem lett belőle egy bordély madame-ja is egy füst alatt.

Azért köszi!

Ám mielőtt bárki is szívére venné a dolgot, azt mindannyian – pótanyaként, ráktúlélőként, tévésként, férjszervizként, tévészerelőként, madame-ként pozicionált újságírók – szeretnénk elmondani, hogy nagyon hálásak vagyunk és rendkívül sokra értékeljük, hogy elolvassátok a cikkeinket.

Hogy értelmezitek, elgondolkodtok rajta, beindít bennetek érzéseket, elképzeléseket, vágyakat, igazságérzetet. Nagy szó ez, komolyan mondom, és nem csak azért, mert ebből élünk.

Csak abba érdemes néha belegondolni, hogy egyrészről mind-mind hús-vér emberek vagyunk, akiknek szintén szüksége van szabadságra, laza estére, egy kényelmes délutánra, amikor nem a szakmánknak élünk (mint például a fent említett fogorvos, pszichológus és óvónő esetében). Másrészt az újságíró valóban az, amint a neve is mutatja: egy személy, aki újságot ír. Mi pedig épp ehhez értünk, nem többhöz, de nem is kevesebbhez.

 

Fiala Borcsa