Bár az utóbbi években egyre több teret kap a feminizmus témája a mindennapi párbeszédben és az oktatásban, sajnos még mindig sokan félreértik a jelentését. Így voltam ezzel én is éveken keresztül. Ennek a fő oka, hogy rengeteg fals információ potyog a nyakunkba, és néhány radikális vadhajtás következtében könnyen rossz fiókba kerülhet a fogalom. Bár a mozgalom célja a nemek közti egyenjogúság megvalósítása lenne, sokan még mindig agresszív, törtető, családellenes amazonokat képzelnek maguk elé a szó hallatán. Olyan nőket, akik egy jobbegyenessel törik el annak a férfinak az orrát, aki kinyitja előttük az ajtót, akik sosem vennének fel szexi fehérneműt, és akik legszívesebben az összes férfit a micsodájánál fogva akasztanák fel. Sajnos mindig a szélsőséges csoportok a leghangosabbak: aki miattuk elzárkózik a témától, nehezen hallja meg, hogy a feminizmus nem matriarchális társadalmat szeretne, csupán egyenlő esélyeket és bánásmódot a politikában, a gazdaságban, a társadalomban, a háztartásban, a nevelésben és az ágyban.

Szintén elterjedt és általános félreértés, hogy a feminizmus amolyan női meló. Sokszor tapasztalom, hogy még a legfelvilágosultabb férfiak is úgy érzik, nekik ehhez semmi közük, őket ez a kérdés nem érinti. Hiszen – ha a feminizmus stigmatizált – a feminista férfi még stigmatizáltabb. 

De mi tesz feministává egy férfit?

Egyrészt a feminista férfiak belátják, hogy rengeteg hétköznapi helyzetben hátrányba szorulnak a nők, másrészt felismerik, hogy egy egyenrangú(nak tekintett) partner mellett ők is boldogabb életet élhetnek.

És ez részben a saját megéléseikből fakad, hiszen a szexizmus nehéz súlyokat akaszt a férfi nyakába is. Mindez kezdődik ott, amikor az óvó néni azt mondja: „A kisfiúk nem sírnak.” Ez a mondat kiválóan predesztinálja a jövőbeni felnőtt sorsát, aki képtelen lesz az érzelmei megélésére és kifejezésére. És akkor még nem is beszéltünk a „kötelező macsóságról”, az anyagi elvárásokról (hogy a férfi jobban keressen, mint a barátnője), a hobbikról (mert csak a lányok balettozhatnak), vagy akár a munkavállalásról (fodrász – tuti meleg). 

 

Most őszintén, nem lélegeznének fel a férfiak, ha eltérnénk felmenőink normájától, és időnként a nő fizetné a kávét? Ha egy gyengébb hónapban belenyugodnának, hogy most az asszony hozott haza több pénzt? Ha egy konfliktus során elsírhatnák magukat ahelyett, hogy elfojtják a felgyülemlett feszültséget? Ha nem kéne hazudniuk a haveroknak arról, ha kudarcot vallottak az ágyban?

Azt hiszem, maximálisan érthető, miért vágynak ők is olyan otthonra, ahol nem a személyi szám, hanem az agy és a szív határozza meg a személyiségjegyeket. Ha nincsenek előre leosztott, kötelező szerepek, az együttélés is rugalmasabb. Ha a gyerek beteg, apuka is otthon maradhat vele. Ha kiégett az izzó, anyuka is kicserélheti. Nem nehezedik a férfira olyan nyomás, hogy ő keressen többet és ő fizessen az étteremben, ahogy az sem, hogy okvetlenül értsen a villanyszereléshez. A konfliktusban együtt keresnek megoldást, és ugyanez igaz a pénzügyek kezelésére, a házimunka felosztására vagy az új otthon megtervezésére is.

Kutatások igazolják, hogy azok a párok, amelyeknél megvalósul a férfi és a női emancipáció, boldogabbak, kiegyensúlyozottabb gyereket nevelnek, és (most figyelj!) többet szexelnek.

Sőt! Azok a férfiak, akik aktívan részt vesznek a családi életben és a gyereknevelésben, egészségesebbek, kevesebbet stresszelnek, és jobban teljesítenek a munkahelyükön. Bár most csak a párkapcsolatok példáját említettem, mindez a kollegiális és baráti viszonyokra is igaz: egy diverz munkahelyen több nézőpont találkozhat, ami kreatívabbá és gyorsabbá teszi a feladatok megosztását és abszolválását.

De létezik-e egyáltalán olyan, hogy egyenlőség?

Bár baromira szeretnék erre a kérdésre igennel felelni, sajnos nálam jóval nagyobb koponyák állították már, hogy az egyenlőség utópisztikus. Egy barátom így fogalmazott korábban a témában:

„Tegyük fel, hogy feministának tartom magam, mert hiszek a nemek közti egyenlőség eszméjében, de mi is az egyenlőség? Hogy lehetne egyenlő, ami nem ugyanaz? Márpedig nem csupán a férfi és a nő nem ugyanaz, hanem egy nő és egy másik nő sem ugyanaz. Az egyenlőség soha nem valósulhat meg a mostban, hanem mindig eljövőben van.”

Azonban van itt még egy nagyon fontos szempont: egyáltalán nem mindegy, honnan indulunk és hova jutunk.

Bár 2020-ban MÉG MINDIG dölyfös férfiak döntenek arról, hogy a lengyel nők mit kezdjenek a saját magzatukkal (Szentesi Éva itt írt róla) , vagy érdemes-e elfogadni az isztambuli egyezményt, de dédanyáink történeteiből máris láthatjuk, mekkora utat tettünk meg. Nekik ugyanis nemhogy választójoguk, de még szabad akaratuk sem lehetett a tulajdon lakásukban.

Bár igencsak távol vagyunk még a teljes egyenlőségtől, és meglehet, hogy soha nem is jutunk el odáig, a harc nem eredménytelen, és akkor a legsikeresebb, ha mindkét nem képviselői beszállnak. És – ami az egyének közti különbségeket illeti – egyre több közösségben tapasztalom, hogy nem nemek, hanem kompetenciák alapján oszlanak meg a szerepek és a feladatok. 

 

Feministát nevelni

A szüleim úgy neveltek belőlem feministát, hogy sem ők nem tudtak róla, sem én. Nem hallgattunk otthon Pussy Riotot, nem követtük élőben a Women’s Marchot, de mindig is evidenciaként kezelték, hogy a férfi és a nő feladatai közösek, együtt vezetik a háztartást, és ez akkor is így lett volna, ha fiúnak születek. A szobámban egyaránt volt baba és kisautó – és nem a gendersemleges nevelésre hivatkozva, hanem mert azt vallották, a gyerek „azzal játszik, amivel akar”. Elmondták, hogy ha valamivel nem értek egyet, kinyithatom a szám, jelezhetem, vitatkozhatok. Hogy eldönthetem, ki ér hozzám, hogy nemet mondhatok azoknak a fiúknak, akiket nem akarok közel engedni. Hogy ha egy kapcsolatban probléma van, azt nem beletörődéssel, hanem párbeszéddel kell megoldani. Hogy a szerszámkészlet a bal alsó fiókban van, és a székről ágaskodva elérem a legfelső polcot. Hogy amellett, hogy kijelölöm a saját határaimat, tartsam tiszteletben másokéit is. Erre szokták mondani: nem önvédelmet kellene tanítani, hanem azt, hogyan ne neveljünk abuzív embert.

Emellett azt is megtanultam, hogy ez a fajta íratlan egyezség férfi és nő között nem rombolja le a feminin és a maszkulin energiákat, és nyugodtan szerethetem és tisztelhetem magamban és a társamban is mindkettőt.

(Jung szerint minden férfiban és nőben lakozik egy kis rész az ellenkező nemből, anima és animus.) Attól még, hogy az egyenjogúságban hiszek, érezhetem magam ízig-vérig nőnek, és szerethetem a társam erejét, lovagiasságát. Ugyanúgy, ahogy ő szeretheti a határozott, vehemens énemet, és én az ő érzékeny, romantikus oldalát. Hiszen ideális esetben anima és animus nem elnyomja, hanem kiegészíti és továbberősíti egymást.

Ennek a cikknek természetesen nem az a célja, hogy mostantól minden férfi az öklét rázza a feminista felvonulásokon és tojással dobálja meg a politikusokat. Sőt, még csak az sem fontos, hogy bárki feministának nevezze magát, ha idegenkedik a kifejezéstől. A lényeg, hogy észrevegyük: egy egyenlőbb, megbélyegzéstől és elvárásoktól mentes társadalomban mindenki boldogabb és tehermentesebb életet élhetne, mivel a személyiségjegyek, a személyes preferenciák és a tetteink többet mondanak el rólunk a biológiai nemünknél.

Takács Dalma

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images