Egyfajta szerepcserés, önkéntes emberkísérletbe vágtunk bele a férjemmel. Gondoltuk, hogy szépen nekiállunk átnézni, ki mit csinál odahaza egy héten keresztül, és azt a következő etapban a másik végzi el helyette – milyen jó móka lesz!

Nagy móka volt, mondhatom! Kettő, azaz kettő perc alatt végeztünk a listákkal, és pontosan ugyanazt írtuk le két külön papírra. Az eredmény szerint ezen a héten Andris (férj) takarít, mos, tereget, mosogatógépet ki-be pakol, rendbe rakja a konyhát főzés után, illetve, ha valami elromlik, megszereli vagy felfúrja. Ezzel szemben az én feladatom szinte nevetséges lesz, már az összeíráskor meg-megremegett a kezem. E szerint én megyek a piacra két-három naponként, kitalálom a menüt, és FŐZÖK, illetve a pénzügyeket, utalásokat, adminisztrációs anyámkínjákat intézem.

Nem mondom, hogy nem tudok főzni, azt sem, hogy ha néha-néha valamit összedobok, az rossz lenne, azt viszont állítom, hogy egyszerűen nem szeretek. Engem stresszel a készítendő étel kitalálásától, a hozzávalók átgondolásától a beszerzésen át az asztalra került kajáig minden részfolyamat. Ennek ellenére van gyakorlatom benne, hiszen rendszeresen űztem ezt a számomra idegtépő sportot körülbelül a lányunk tizennégy éves koráig.

Andris sokat utazik (utazott) a munkája miatt, így

ő csak hobbiszakácsként tűnt fel addig, de megérezte, hogy ezt a feladatot jobb lenne átvennie tőlem. Egyrészt, mert minden momentumát szereti a főzésnek, másrészt mert – feltételezem – erősen ráunt a szűk repertoáromra és a főzés közben sűrűsödő káromkodásaimra,

miszerint a liszt rossz minőségű, a tűzhely lázad ellenem, és igazán miért nem eszünk állandóan salátát vagy szendvicset inkább?! Örömmel néztem, ahogy szavak nélkül egyre jobban kiszorít a konyhából és eljut odáig, hogy – ha van ideje – utazásai előtt még azokra a napokra is főz nekünk, amikor ő nincs otthon. Ebben fürdőzöm már jó ideje, és bár a piacra járni imádok, de csak kibicként, inkább az emberi interakciókat figyelgetve.

De gondoltam, nem ügy, akcióba lépek újra, csak máshogy. Lerongyoltam a piacra, ahol

minden ismerős árus megkérdezte, hogy minden rendben van-e, vagy szegény Andris esetleg covidos lett? Netán elutazott? Vagy végleg elköltözött? Nem válunk-e vajon?

Csoda, hogy ennyi zavaró kérdés, poénkodás, nevetgélés közepette a megvásárlandó cuccok fele kihullott a fejemből?! Baj azért nem történt, csak aznap még kétszer mentem vissza… Legalább mozogtam egy kicsit, és közben újratanultam, hogy listát írni nem úri huncutság ám!

Aztán jött a főzés…

Most komolyan, számomra érthetetlen, hogy az összes felmenőm, a férjem, meg a kollégáim százötven százaléka hogy a fenébe élvezi ezt az egészet? És hogy tud közben bármi másra figyelni, dolgozni, olvasni, beszélgetni? Én nekifeszülök, mindent kimérek, percenként csekkolom a recepteket, egy pillanatra sem lankad a figyelmem, és alig várom, hogy kész legyen.

De mire asztalhoz ülünk és enni kezdünk, az étel élvezeti értéke számomra már a nullával egyenlő. Addig még kétszer beszólok a férjemnek, hogy ne figyelje, hogy csinálom, pedig dehogy figyeli szegény, de hát ő is itthon dolgozik, és közben néha átmozgatja magát. Legalábbis úgy tűnik, ezt csinálja… Nem kérhetem, hogy költözzön el, mert ugyebár ki fog akkor rám mosni meg takarítani?!

Tálalás közben észreveszem a fűtőtest alatti porcicát, visszafogom magam, nem szólok semmit, aztán visszafelé jövet ránézek a kiteregetett ruhákra… Semmi sem úgy és ott van, ahogy és ahol annak lennie kéne.

Egyre jobban érzem, hogy ez nem genderpróba, hanem egy párkapcsolati teszt, aminek nem az a lényege, hogy képesek vagyunk-e bármit elvégezni a másik helyett, hanem hogy szeretjük-e még annyira egymást, hogy átengedjük az irányítást a saját, bejáratott rendszerünk felett.

Én nem szólok, ő nem szól, eszik élvezettel, én meg csak nézek a tányéromra, és arról a thai alapléről álmodozom, amit még a múlt héten ő fagyasztott le. Elhessentem a gondolatot is!

Az első három nap küszködöm az elemekkel, van főtt kaja, meg minden más is, de a negyediktől áttérek az úgynevezett „izgalmas salátákra”, és a piacozás után cukrászdába szaladok desszertért. Igen, akkor már a megúszásra játszom. Főleg, hogy az a bizonyos porcica egyre nagyobb a fűtőtest alatt, a mosogatógép karja pedig eltömődött, és nem igaz, hogy nem veszi észre, hogy koszosak az edények!

Semmi gond, majd észre fogja venni, addig is megkérem, hogy hónap eleje lévén vezessen be végre az internetbankolás rejtelmeibe, és hadd számlázzak én, illetve be kell fizetnem azokat a számlákat is, amiknek ellenértékét nem automatikusan vonják le tőlem.

Már látom, hogy mégis ő van inkább szopóágon – porcica és hanyagul összehajtogatott ruhák ide vagy oda. Ez a bankolási procedúra tévedésnek bizonyult a listáján, mert minden elemében el kellett nekem magyaráznia az egészet.

De aztán megtáltosodtam, és ment minden, mint a karikacsapás… Pont addig, amíg 20 876 forint helyett 20 876 eurót kívántam volna utalni az Elműnek. Óriási szerencse, hogy nem volt miből elutalni!

Bocs, Elmű, majd máskor! Azóta szoros emberfogásban gyakoroljuk még ezt – Andris szavaival élve: „Ha véletlenül elb…szna a négyes-hatos, nem baj, ha tudsz majd utalni a temetkezési vállalatnak, Krisztike!”

A hét utolsó napján kiolvasztottuk a thai levest, felpimpeltük együtt, felszedtem a porcicát, és azt hiszem, mindketten nyugodtabbak lettünk. Én nem mérgeztem meg őt, az Elmű sem lett gazdagabb általunk, és szerencsére ezen a héten semmi nem romlott el, így szerelnie nem kellett. A lényeg, amit eddig is tudtunk:

bárki bármit meg tud csinálni, ha kell, de nemtől függetlenül jobb azt elvégezni, amiben még örömünket is leljük.

Nem mellékesen a porszívóval való kegyetlen harca után szerintem titokban úgy döntött, jöhet a kis okosrobot. Ugye, jól látom az arcán? Ugye?

Marossy Kriszta

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van