Tiszteld a női nemet! – Bulival ünnepelték nőjogi aktivisták március 8-át (Képes beszámoló)

–

Ha mindenben annyira segítenénk egymást, mint ahogy a közönség segítette Lakatos Márkot a Shallow című dal eléneklésében, akkor a világ legjobb országában élnénk. Gyakori résztvevője vagyok az elmúlt évek tüntetéseinek, ott voltam a diákokkal, a CEU-sokkal, az EU-sokkal és akivel csak lehetett, és miközben skandáltam, amit kellett, rendre azt éreztem, hogy ha nagy többségben ezekkel a békésen demonstráló emberekkel élnék együtt, boldog hazafi lehetnék. 

De egyelőre nem vagyok. Hogyan lehetnék, amikor majd minden hétre jut egy szörnyű hír, elém kerül egy elszomorító statisztika, hallok vagy látok valami bőszítően szexista dolgot. És még csak vérmes feminista sem vagyok. Egyszerűen felháborít az a cinizmus, amivel a legfelsőbb és a legalsóbb szinten kezelik a „nőügyeket”. Nem akarom felsorolni a botrányos kijelentéseket és eseteket, ahogy a Legyen nőnap! sem erről szólt.

Eleve nem is tüntetés volt. A Mérő Vera, Péterfy-Novák Éva és Péterfy Bori által vezetett program a Hősök terén nélkülözött mindenféle fröcsögést, ujjal mutogatást és fenyegetést. Elegáns volt, humoros és mentes a politikától. Az egyes zenei produkciók között nőjogi egyesületek leveleit olvasták fel, amelyek üzenete mind hasonló volt:

nem várhatunk azzal tovább, hogy a nemek között egyenlőség legyen, nem hagyhatjuk, hogy még egy nő, gyerek vagy férfi szenvedjen kapcsolaton belüli erőszaktól, nem halogatható tovább az isztambuli egyezmény ratifikálása.

Meglepetés vagy sem, vannak, akik ezekkel a célokkal nem értenek egyet. Jó- (vagy rossz-?) indulattal azt feltételezem, csak azért, mert nem ismerik a ratifikálás szó értelmét, ezért aztán óvakodnak tőle. Ahogy elvegyültem a kezét serényen fertőtlenítő és a köhögőktől tisztes távolságba húzódó közönség soraiban, gyakran találtam szembe magam valamilyen furcsa zászlókat lengető dacos masírozókkal, vagy ragadták meg a karomat „konteógyártó nénik”, és mondták a magukét, hogy majd mit írjak meg.

Az egyezmény ratifikálása azt jelentené, hogy kialakítunk egy protokollt a nők elleni erőszak megelőzésének leghatékonyabb eszközeivel, így fellépve a rendszerszintű abúzus ellen, ami elsöprő többségben a nők ellen nyilvánul meg azért, mert nők.

Ezáltal formálhatók lennének a szexuális agresszióval kapcsolatos nézetek: a társadalmi érzéketlenítés helyett inkább az érzékenyítésre volna szükség, meghaladhatók lennének az avítt patriarchális elvek, visszaszorulna a cinizmus, a szexizmus, a legdrámaibb történetek bagatellizálása, a lenézés, a prevenció helyett az eltussolás, a bűnmegelőzés helyett az áldozathibáztatás, az emberek méltóságának megsértése és a sztereotipizálás.

De a magvas gondolatokat üdítően gyakran váltották megható és vicces pillanatok is, színpadi rögtönzések, a közönségben kialakuló közös táncok és integetések. Míg a külső hőmérséklet ellentmondást nem tűrőn csökkent, addig a backstage-ben egyre forrósodott a hangulat, akárcsak a rendezvény végéig kitartó „keménymag” soraiban.

Az együtt várakozó fellépők és szervezők az est végére megalakították spontán énekkarukat, és elénekelték Koncz Zsuzsa Miért hagytuk, hogy így legyen? című slágerét stílusosan a sárga rózsáról (amely a kapcsolati erőszak elleni küzdelem nemzetközi jelképe egyébként). És hát mit érne egy rendezvény flashmob nélkül, bizony tánc is volt a színpad előtt, lobogtak a hajak, áradt a szabadság a levegőben.

Feyér Zita és Likó Marcell akkorát énekelt, hogy majdnem beszakadt a színpad. Oláh Ibolya pedig egy kalap alá vette a nőnapot az anyák napjával, de ezt senki sem bánta. Nagyon szerethető esemény volt, remélhetőleg jövőre tízszer ennyi résztvevővel ünnepeljük majd. Az útravaló pedig: akinek van hangja, szóljon!

További fotókért kattints a képre, és már lapozhatod is galériánkat!

Képek és szöveg: Chripkó Lili