„Így, 2069 vége felé, tízből ma hat apa olyan, mint te voltál…” – Lejegyezte: D. Tóth András
Támogatott tartalom
Annyira szeretnénk belelátni a gyerekeink fejébe néha. Kiolvasni a gondolataikat az utolsó betűig. Hallani tőlük, hogy az, amit mi jónak gondolunk, tényleg jó-e? Nekik. Amit az életünkben adunk nekik figyelemből, gondoskodásból, tudásból vajon elég lesz-e majd akkor, amikor már nem leszünk? Őszi apasorozatunk (amelynek korábbi részeihez a szöveg végén találtok linkeket) befejező részébe nagyjából ezekből a kérdésekből indul ki. Aki az utazásra hív minket: D. Tóth András, Anna és Misi apukája.
–
Éppen ma tíz éve, hogy apa már nincs velünk. Most, hogy ezen merengek, annyi minden eszembe jut róla. És róluk, kettőjükről, anyával. Így 53 évesen, kétgyerekes édesanyaként sokkal jobban értek már mindent, amit szerettek volna átadni nekünk az öcsémmel.
Csak szólok, apa, hogy megkaptuk. Csodás szülők voltatok mindig is. Éppen jók. A hibáitokkal és a gyarlóságaitokkal együtt.
Emlékszem, olyan ötéves lehettem, amikor az első koronavírus-járvány megtépázta az egész emberiség tűrőképességét. Ha belegondolok, hogy azóta már vagy 20 ilyen járványon vagyunk túl, mennyire apróságnak tűnik az a 2020-as pandémia… A későbbiek sokkal alattomosabban és néhol kegyetlenebbül csaptak le ránk. De nem is az erejében vagy a végzetességében áll a COVID19-es (így hívták az akkorit, ha jól emlékszem) időszak jelentősége számomra. Hanem abban, hogy a nagy „sokk”, valahogy még az addiginál is jobban összekovácsolta a családunkat.
Apa sokkal többet dolgozott otthonról. Sőt utána is igyekezett többet otthon lenni. Azt hiszem, ez lett az ő módszere. A „Bandi-módszer”, ahogy később a családi legendáriumba bekerült. Az volt a lényege, hogy mágusként beosztotta az idejét: soha nem töltött több időt a munkával, mint velünk, és azt a munkát is a mi közelünkben végezte, amikor csak lehetett. Persze akadtak kilengések, nehéz, kihívásos időszakok, de igyekezett.
Ezt valahogy még gyerekként is éreztük rajta. Igaz, amikor ő éjjel még dolgozott, mi már javában aludtunk a tesómmal, de az új helyzetnek mindenki örült. Mi, gyerekek, anya és apa is.
Persze arra is emlékszem, anya sokat mondogatta neki, hogy még így sincs annyi ideje magára, hogy eleget sportoljon, de később ezt is megoldották. Anya futott, mi pedig addig apával bandáztunk a parton. Mert akkoriban egy tó közelében éltünk. Volt egy fix helyünk, ahova rendszeresen lejártunk. Eleinte csak kavicsokat dobálni, meg nézni a hattyúkat vagy a vadkacsákat. Később már SUP-oltunk. A naplementébe evezés varázslatát most is látom magam előtt, ahogy lehunyom a szemem. Amikor pedig már kamasz lettem, és az öcsém is olyan tízéves forma lehetett, apa elvitt minket wakeboardozni, amit – ha nem lenne olyan rossz a térdem – szerintem a mai napig csinálnék.
Nagyon fontos volt a szüleimnek, hogy legyenek közös élményeink. Nekünk, négyesben. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Egy kis kirándulás a szomszédos falu kilátódombjára. Kastélyparkokban andalogni, kergetőzni. Piacozni valami ócskásnál, vagy spontán ebédelni az ország másik végén.
A lényeg, hogy együtt legyünk, és töltődjünk. Egymással. Egymásból.
Arra is tisztán emlékszem, hogy a szüleim nem osztották le a szerepeket. Ha volt valami otthoni tennivaló, az csinálta meg, aki előbb odaért. Apa például nagyon szeretett mosogatni. Jó volt a fotelből lesni sokszor, hogy milyen alaposan forgatja a tányért a habos szivacs alatt. Gyorsan mozgott a keze, mégsem ejtett le semmit. Vagy csak elvétve. És amit ő mosogatott el, az foltmentesre száradt! Legalábbis így szokta mondani. Amúgy tényleg. Misi, a tesóm pedig azt imádta, ha egyikük főzött, miközben a másik a kezébe vette, és együtt figyelték, hogyan készül az étel. Milyen jól tették ezt apáék, még ha nem is volt benne tudatosság! Éppen tegnap voltunk a tesóméknál és Miskó olyan vacsit tett elénk, hogy menő étteremben lenne a helye…
Egy szó, mint száz, elég lazán gördültek a házimunkák mifelénk. Persze sokszor láttam anyát nagyon fáradtnak, ahogy apát is. Biztos veszekedtek is néha ilyenkor, de valahogy egyetlen komoly összecsapásra sem emlékszem. Hangos szó volt, de nem bántóan, csak amennyi egy zajos családban kell. Aztán kibékülés, és megyünk tovább szeretetben.
Apa! Tudom, hogy olvasod ezt, vagy legalábbis érzed, hogy erről írok. Szeretném, ha tudnád, hogy az a kép, ami rólad bennem kialakult, segített megtalálni azt az embert magam mellé, aki szuper szülő, szerető társ és gondoskodó barát lett nekem. Tudom, hogy majdnem fiádként szeretted őt is.
Fontos volt benned minden nekem. Hogy egyszerűen és természetesen élted meg az apaságodat. Hogy a nagy dolgokat is lazán tudtuk megbeszélni, és nem sértődél meg, ha valami csak anya és az én titkom maradt. Hogy mindig ott voltál, amikor kellettél.
Szerettél, óvtál. Anya pedig olyan férjet tudhatott maga mellett, aki nem azért dolgozik, hogy elismerést kapjon. Aki segített neki is újra megtalálni magát, miután mi kirepültünk a családi fészekből. Akivel boldogságban élhetett le egy egész életet.
Sokat beszélgettünk arról, hogy szerinted ez a hozzáállás a normális, és biztos vagy benne, hogy az utánad jövő generációknál már minden férfi így, vagy „még ígyebbül” (ahogy mindig mondtad) fog hozzáállni az apa szerepéhez. Talán ebben az egyben tévedtél. Sajnos. Évtizedek teltek el, és a családi szerepek kiegyenítésén dolgozó sok ezer gondolkodó, megmondóember és mozgalom ellenére, továbbra is úgy tűnik, van még dolog előttünk ezen a téren. Bár az biztos, hogy javult a helyzet azóta, amióta ti anyával fiatalok voltatok.
Mindig szerettél arányokat hallani, hogy felmérhesd a helyzetet. Nos, most azt mondom,
így, 2069 vége felé, hogy tízből ma hat apa olyan, mint te voltál. De tudod, az lenne a jó, ha mind olyan lenne.
És akkor tízből tíz család élhetne boldogabban, nagyobb szeretetben. Hiányzol, apa! Szeretlek. Lányod. Anna.
Lejegyezte: D. Tóth András
Olvasd el őszi apasorozatuk korábbi részeit is az alábbi linkeken:
