Mit adott nekem a Covid? – Egy kisfiú és egy kislány édesapjának büfijei és bukásai

–

Hét hónapja vagyok börtönben a családommal. Azóta nem láttam egyetlen munkatársamat sem, akik közül néhánnyal 17 éve dolgozom együtt terepen edzett újságíróként, jóban, rosszban, sztrájkban, zavargásban, választásban, vérben, vörösiszapban, könnygázban. Mint mindenki más, én is letöltendőt kaptam a koronavírus miatt. Felfüggesztésre nincs mód, és hiába jó a magaviseletem, harmadolni sem tudják a büntetésem, hiszen ahhoz tudniuk kellene, hogy meddig tart. Ilyen szempontból ez maga a Gulág. Nem követtél el semmit, de odaküldenek, és nem mondják meg, hogy mikor jöhetsz haza. Ha egyáltalán.

Nyáron ugyan kaptam egy-egy kimenőt, de most újra itt ülök a pinceirodámban. Egy kicsit a föld, egy kicsit magam alatt. Nézem a vizespoharamat, és megpróbálom meggyőzni magam, hogy félig tele van.

Covid-negatívként kell pozitívnak maradni.

Úgyhogy a második hullám – most, sajnos, úgy tűnik, inkább cunami – elején tudatmódosító szerek helyett ideje azt számba vennem, hogy mit adott nekem a Covid.

Állítólag minden rosszban van valami jó. Még a délszláv háború idején is volt egy nyugodt, derűs pillanatom tudósítóként, amikor Mostar határában egy szakasz amerikai tengerészgyalogossal röhögve pisáltam le az útról. Fűre lépni tilos volt, ott és akkor éppen nem egy önkormányzati szabály, hanem a taposóaknák miatt.

Napra pontosan öt évvel ezelőtt pedig – ezt a cikket szeptember 15-én kezdtem el írni – Röszkén voltam, a határ szerb oldalán, és néhány ezer menekülttel együtt fuldokolva kortyolgattam az otthonról érkező „welcome drinket”, amelynek három legfontosabb hozzávalója a vízágyú vizének hűse, a paprikaspray füstjének szaga és a NATO-szögesdrót (tudósító szlengben: Gyoda-mester) tépte sebből csorduló vér íze.

Mégis az maradt meg, amikor egy két hónapos – valamelyik görög országút melletti bozótosban született – afrikai csecsemő édesanyját a kezemből etettem meg csokival, hogy ne ájuljon el szoptatás közben. Mert ha azt akarod, hogy tényleg minden rosszban legyen valami jó, akkor annak a jónak neked magadnak kell lenned néha.

Most nem lőnek rám, mégis szarabbnak érzem a helyzetem. Mostarban ugyanis elég jól lehetett tudni, hogy hol vannak taposóaknák. Röszkén is egyértelmű volt, hogy nem állok olyan afgán srácok útjába, akiknek már a nagyapjuk is utcai harcokban járta ki az élet elemi iskoláját.

Most viszont nem látom az ellenséget.

Tehát maradok a két kezemmel kiásott lövészárkomban, és jobb híján megpróbálok nem ölre menni a hozzám hasonlóan szorongó bajtársakkal. Vagyis a családtagjaimmal, akikkel – erre néha emlékeztetnem kell magam – egy oldalon harcolunk. Zavart pislogásra és kényszeredett félmosolyra késztető felismerés: ha háború van, de nincs előtted ellenség, akkor magad körül keresel.

A férfi, az apa ugyanis cselekvésre optimalizált üzem. Mi akkor vagyunk jók (és jól), ha mozgásban vagyunk. Minden félelmünk elmúlik, ha hozzálátunk a megoldáshoz, még akkor is, ha fogalmunk sincs arról, hogy mi lesz a következménye. A szó jó értelmében „tettesek” szeretünk lenni, nem áldozatok. Szerintünk egy ügyet intézni kell, nem bonyolítani. Várni, és közben tétlenkedni viszont utálunk. Az én félelmem is akkor múlt el egy-egy rázósabb kiküldetésen, ha hozzáláttam a melóhoz. Most viszont nem igazán van mit csinálni. mert ez a kifelé szemlélődés és a befelé fordulás, a türelem és az elcsendesedés ideje. Kellene, hogy legyen.

Nem hazudok, nekem nem az.

Mindig is nehezen tudtam várni. A megállókból is ki-kikandikálok az útra, pedig attól nem jön hamarabb a busz. Vagy elüt. Én viszont nem akarom, hogy elcsapjon a Covid-kamion, azt pedig pláne nem, hogy velem együtt a családomat is elsodorja. Sok mindent tenni – persze – nem tudok. A maszkot eddig is hordtam, már szinte hozzám nőtt. Úgy vagyok vele, mint az egyszeri hülye gyerek a kotonnal: csak szex és pisilés közben veszem le.

A kezem tisztább, mint Teréz anya lelkiismerete Mahatma Gandhi házibulija után, a két lépés távolságot pedig úgy tartom, hogy azért tisztikeresztet érdemelnék arany sugaras Müller Cecília-csillagokkal, Győrfi Pál arcképével ékített díszdobozban. De ez a dolog könnyebbik része.

A nehezebb, hogy a szorongásom – időnként a dühöm – ne vigyem át a páromra, és főleg a gyerekeimre. Hiszen tehetetlen vagyok. A fritőzben nem tudok vakcinát előállítani. Kénytelen vagyok megvárni, hogy az okosak feltalálják, vagy legrosszabb esetben az oroszok kitalálják, hogy feltaláltak egyet.

De akkor mi az én dolgom?

Mindenekelőtt az, hogy jól hasznosítsam a Covidtól ajándékba kapott időt. Sokakkal együtt én is arra számítottam, hogy a járvány miatt elrendelt karantén pulija elkóborolt apakosok tízezreit tereli vissza a nyájukhoz, és a Facebook-üzenőfalak mosolyogva mosogató, pironkodva pelenkázó férfiak tízezreinek képeivel lesznek tele. A felmérések azonban kijózanítóak, mint egy virológuspofon egy oltásellenes medikus arcán.

A nők még többet dolgoznak otthon, mint eddig. Egyrészt, mert a férfiak ugyanazért a munkáért még mindig pofátlanul több pénzt kapnak, mint ők, másrészt, mert a csendes apaforradalom egyelőre csak néhány nagyváros uniós pénzből letérkövezett főterének pár négyzetkilométeres „yes go-zónájában” tombol.

Ózd-Alsó-Külső-Bélatelepen csak annyi szelét érezni, amekkorát egy bablevest vacsorázó medveállatka fingik. Bár tény, hogy az 1848-as és az 1956-os forradalom sem Háromhányás-pusztáról és Görhefaluből indult. Az idő tehát nekünk, összvonalas apabérletre áhítozó férfiaknak dolgozik. De addig mi marad? Marad a nő otthon, a négy fal között a gyerekkel tanulni, illetve főzni, mosni, vasalni, takarítani, egyszóval kifizetetlen láthatatlan munkát végezni.

Hiperventilláltam már ezres fordulatszámon arról – jó nagy port felverve –, hogy próbálok szembepisálni ezzel a széllel. A házimunka-misszióm most, C. U. 7-ben (Covid után 7. hónapban) azzal egészítettem ki, hogy szabadságoltam magam a fiam, Tomika óvodai, és a lányom, Anna bölcsődei beszoktatásának idejére. Ezek a hetek amúgy sem egyszerűek, de most, amikor egy tetszőleges közintézmény bejáratában mért 37.0 Celsius fokos testhőmérséklet – úgynevezett „láz” – akkora riadalmat kelt, mint régebben egy pestises mókus által megharapott AIDS-es macska köpete egy kolerás patkány hulláján, az oktatási intézmények elé pedig hamarosan nem hő-, hanem lángszóró-kapukat fognak telepíteni, különösen nagy szükség van rám.

Nem is sikerül rosszul. Tomika mindennap úgy szalad be az oviba, mintha odabent személyesen Tűzoltó Sam osztogatna Mancs Őrjárat-relikviákat, és bár ő még nem hajlandó aludni a társai között, de Anna például rögtön bevágta a szunyát a bölcsiben. Mondjuk, ő a pesztós szalonnát is megeszi, ha úgy alakul.

Aztán – mivel szarnak, bajnak nincs gazdája, viszont egyik sem jár egyedül – meg kell küzdenünk egy poloskainvázióval is, aminek köszönhetően egy faszi másodjára fújja be valami gyomorforgató kotyvalékkal az atomjaira szedett lakásunkat, én pedig munka közben – a home office-om a családi mosodánk alagsori irodája – három géppel az összes (de tényleg az összes) holminkat naponta kimosom.

Aztán ott van a diákújságíró-egyesület őszre halasztott sajtófesztiválja és médiatábora, amiket részben én szervezek, és annyit szívok velük a Covid miatt, mint Snoop Dogg egy jamaicai koncert előtt... szóval jó kis év ez. Mi jöhet még? – kérdezzük néha Zsuzsival. Ha dörög odakint, akkor vihar. De most 2020 van, tehát lehet, hogy Godzilla.

De legalább több időt tölthetek a gyerekeimmel. Reggel, délben és este is találkozom velük, ami pontosan háromszor több alkalom, mint amikor nem három és fél emelettel lejjebbre, hanem akárhová máshová szólít el a munkám. Tomikával például hatalmas társasjáték-csatákat vívunk (mindig nyer, nem értem, pedig nem hagyom), Anna, a magyar nyelv „nem!” szavának legszorgalmasabb felhasználója pedig újabban tőlem is hajlandó elfogadni az esti mesé(ke)t. Ezt is a Covidnak köszönhetem.

Mindazonáltal tudatában vagyok, hogy sok férfitársam nem dolgozhat a családja közelében, tehát még véletlenül sem szeretnék a privilegizált, nagyvárosi, értelmiségi, középosztálybeli helyzetemből okoskodva a példamutató apa szerepében tetszelegni. Főleg, mert ezt az egészet én sem tudom felhőtlenül megélni. Persze, tök jó, hogy a gyerekeimmel lehetek, de kicsit jobban élvezném, ha közben nem egy halálos vírus járőrözne a sarki kisbolt és a trolimegálló között. 1945-ben is össze voltak zárva a családok egy pincében, de a bombázás sokat elvett a flow-ból.

Legalábbis a felnőttek flow-jából, mert a sok mindenre immúnis kisgyerekek gyakran kalandként élik meg a katasztrófát, kiváltképp, ha a szüleik nem fertőzik meg őket a saját feszültség-vírusukkal. Ez nagy kihívás,

az indulat ugyanis levegőben terjed, és a maszk nem állítja meg. Zsuzsival az utóbbi néhány hónapban többször veszekedtünk, de már fogalmam sincs, hogy min. Utólag mindig megállapítottuk, hogy egyszerűen egymásra zúdítottuk a stresszkübli tartalmát,

ami még mindig jobb, mint ha a gyerekekre öntöttük volna. Velük inkább őszinték vagyunk. Elmondtuk nekik, hogy a járvány miatt néha idegesek vagyunk, amiért bocsánatot kérünk, de ők biztonságban vannak, és számíthatnak ránk. Nálunk ugyanis az a szabály, hogy érezni bármit szabad, de arra hivatkozva cselekedni már sokkal kevesebbet. A másik érzésének létezését a mi családunkban senki sem vonhatja kétségbe, azt viszont megkövetelheti, hogy annak személyes sértés és tevőleges bántás nélkül adjon hangot.

Fú, visszaolvasva ez idillinek tűnik, mint egy bukolikus pásztorjáték, de higgyétek el, néha én is repeszgránáttal szeretnék rendet tenni a gyerekeim között. Tomika például mostanában vehemensebben alkudozik a fürdés közösen eldöntött időpontjának többszöri elhalasztásáért, mint egy kereskedő a marrákesi piacon, Anna pedig úgy vágja földhöz az engedetlen játékokat, mint akiből épp most akar előbújni Hihetetlen Hulk vagy Mr. Hyde. Az alsó szomszéd födémtartó gerendát kap karácsonyra.

Az is fontos – ezt a Büfik és bukások Facebook-oldalának kommentelői is megerősítették –, hogy ne mindig az anya legyen a „rossz zsaru” otthon. Mi vigyázunk arra, hogy ha egyikünk megtilt valamit a gyerekeknek, annak a feloldásáért totál felesleges legyen a másik szülőnél házalniuk. Ha anya mondta, akkor úgy van. (Akkor is, ha szerintem nem úgy van.) Spártai falanx vagyunk Zsuzsival, nem fog áttörni rajtunk ez a két kis perzsacica!

Arra is igyekszem energiát fordítani, hogy a párom kilépjen a mókuskerékből: találkozzon a barátaival, menjen el szépítkezni, látogasson ki az evezős klubjába, vagy csak bámulja a Netflixet, ha annyira futja. (Disney-filmeket néz rajta, kiidegel vele, de fene bánja.)

Valahogy ez is könnyebb most, a Covid idején, de bevallom, ezen a téren még van hová fejlődnöm. Egy-két randi is jól jönne neki. Mármint velem! Gyerekek nélkül. A legfontosabb azonban, hogy észrevegyük a másik gondját, és elismerjük az annak ellenére nyújtott teljesítményét. Neki sem könnyebb. Most senkinek se könnyű.

De nem baj. Egyszer vége lesz. A lényeg, hogy kitartunk, és a kötözködő nevelés helyett továbbra is a kötődő nevelés mellett törünk lándzsát. Néha egymás fején Zsuzsival, de legalább mindig egymásért.

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images