Doffek Gábor: Én nem segítek. Én is itt lakom!

–

A Doffek-módszer

Nem vagyunk kifejezetten a klasszikus nemi szerepek rabjai, és nagyon betokosodott szokásaink sincsenek. Szeretetalapú tisztelet, magától értetődő egyenlőség, nyitottság, béke, és megbeszélés-alapú problémakezelés van. Mégis, a cikk címét azóta mondogatom időnként a feleségemnek, amióta együtt lakunk. Leginkább akkor jön ki belőlem, amikor megköszöni, hogy segítettem kiteregetni, megfőzni vagy kivakarni a gyereket a kakából.

Mert az egyéni és társadalmi elvárások meg az általános sztereotípiák annyira erősen jelen vannak még egy hozzánk hasonló, nyitottan gondolkodó, befogadó család életében is, hogy a feleségem nekem megköszöni, ha kiteregetek. Emlékeztetnem kell rá, hogy neki senki sem köszöni meg.

Azt sem köszönte meg senki, amikor a féléves gyerek mellett, az alvásmegvonástól félőrülten, csöpögő cicivel a teregetés mellett felmosott, megfőzött, kirámolta-kitakarította-visszarámolta a hűtőt, és másik egymillió dolgot csinált naponta. Nekem sem köszöni meg senki, hogy dolgozni járok, és neki sem fogja, amikor visszamegy ő is. És nem is kell.

Ennek természetesnek kellene lenni. Hogy ez az egész csapatmunka, hogy ezt együtt csináljuk. De valamiért ez még mindig nem természetes. Valamiért a nőket a mai napig jobbára magukra hagyjuk mindennel, ami a gyerekek és a lakás körül van, a férfiakat meg magukra hagyjuk abban a csapdában, hogy vagy dolgozol, vagy a családoddal vagy. Rosszabb esetben az ember elfogadja a rá kiosztott nemi szerepeket, és próbál megfelelni a neki felállított ketrecben. Jobb esetben megpróbál kijönni a ketrecből.

15 évnyi különbség

Én az utóbbi voltam 15 éve, az első gyerekem születésekor. A kockázatosabb, nehezebb utat választottam, vállalkozni kezdtem meg otthonról dolgozni, meg szünetet tartottam, hogy a gyerekkel többet lehessek, hogy a családom többet kapjon belőlem. Sok hibával, tanulsággal szolgáló út volt, sőt: annyira az volt, hogy ma már egészen másképpen gondolkodom sok mindenről. A kiszámítható biztonság és a nyugalom alap, ennek megfelelően, a kockázatvállalás és néhány egyéb dolog is másképpen van.

A gyerek meg az otthonom viszont nincsenek másképpen. Azok továbbra is fontosabbak mindennél, így nem az a kérdés, hogy részt szeretnék-e venni a saját családom életében, hanem az, hogy miképpen tudnék még többet, még tartalmasabban részt venni benne.

A házimunkával és feladatokkal kapcsolatban pedig tök őszintén azt gondolom, hogy abba beletenni magam, az nem egy dicsőség, hanem a minimum.

Elmosogatni meg kirakni a szemetet, nem szint. Fürdetni meg pelenkázni, játszótérre vinni a gyerekedet, együtt lenni vele, szintén nem dicsőség, sőt: normális esetben egy apa mindig többet szeretne, mint amennyi jut neki ezekből.

Hatalmas öröm látni az utóbbi években azt, hogy egyre több apuka van a játszótéren, a játszóházban, az ovi-iskola előtt. Egyre többet hallani arról, hogy így-úgy alakítják át családok a napirendjüket, hogy az apa is minél több programon ott lehessen. És többek között a technológia segítségével távolról is tudjon követni eseményeket, vagy távolról dolgozva részt is tudjon venni azokon. Én is igyekszem így csinálni. Nagyot változott a világ, és vannak olyan családok, méghozzá láthatóan egyre többen, akik boldogan élnek ezekkel a lehetőségekkel. Ez kis túlzással azt eredményezi, hogy apa nem a vacsora közben, fáradtan hümmögve hallgatja meg a történetet a gyerekeiről, hogy aznap mi történt, hanem inkább részt vesz bennük.

Távolról, összezárva

Most, járvány idején pedig mondhatjuk, hogy levizsgázott ez az egész rendszer mindenestül. És levizsgázott benne az én életem is. Hirtelen a világ túlnyomóan nagy része csak távolról vált elérhetővé, képernyőkön keresztül figyeltünk mindent, viszont a családdal összezárva. A családokat, házaspárokat, gyerekeket egyaránt komoly próba elé állította mindez.

Ha cinikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy aki eddig a külvilág felé, divatból, trendiségből magyarázott arról, hogy ő mennyit van a családjával, az most megkapta élesben.

Aki eddig is komolyan gondolta – női és férfi oldalról egyaránt – hogy a család az első, és az övéivel minőségi időt tölteni az igazi ajándék, annak ez az összezárt vírusos időszak tulajdonképpen egyfajta jutalom.

Most aztán jutott mindenkinek „énidő”, jutott idő közösen gyerekkel lenni, kisebb-nagyobb  programot csinálni együtt, hatalmasakat játszani, kimenni együtt a természetbe, főzőcskézni vagy együtt szerelni – ki mit szeret, mekkora és milyen gyerekei vannak, stb. A vírus okozta bezártság a maga káoszával együtt rengeteg felszabaduló időt jelentett és jelent, hiszen fizikailag nem lehetett kimenni, elmenni, bizonyos helyek, sőt az egész ország hónapokra teljesen bezárt. Azaz, akinek most sem „jutott ideje” leülni egy nagyot dumázni a gyerekkel, a házaspárjával vagy az anyukájával, ott ezután nehéz lesz az idő hiányára fogni a dolgot. Aki legkésőbb most sem fedezte fel az okostelefonján a FaceTime, Zoom, Messenger, Videochat funkciókat, arról már tényleg nem a technika, meg a körülmények tehetnek – ott sajnos a szándékkal lesz a gond.

Új idők, új megoldások

Én például a homlokomra csaptam, hogy basszus, ezek a megoldások eddig is itt voltak, miért nem használtam őket? Elfecséreltem egészen elképesztő mennyiségű időt az interneten különféle hülyeségekre, nyomkodom a telefonomat bőszen, de közben ilyen fontos dolgokat valamiért eddig olyan keveset használtunk.

Az egyik nagy haszna lehet ennek az egész járványőrületnek, hogy újra felfedeztem, mennyire közel vagyunk egymáshoz, mennyire bosszantóan két kattintásra élünk egymástól.

És arra is, hogy – mint oly sokan – én is mennyire hajlamos vagyok túlbonyolítani a kapcsolataimat a szeretteimmel, amikor mindig valami nagy és jeles alkalomra vágyunk ahelyett, hogy kattintanánk kettőt, és akár csak három percre is, de beszélnénk egymással.

Látnánk egymást. Keresnénk egymást. Együtt lennénk, ha csak virtuálisan is.

Megnyert idő

A családi élettel is pont ugyanilyen egyszerű számot vetni. Ha a szándék megvan hozzá, akkor pont ugyanilyen könnyű újra felfedezni egymást, a közös időket, a közös programokat, játékokat, beszélgetéseket. Meg lehet tölteni a bezártsággal felszabadult időt érdemi, tartalmas együttléttel, ki lehet találni, hogyan töltsünk újra minőségi időt együtt. Pótolhatják az apukák a végtelen mennyiségű kiesett időt, amit munkahelyen, úton és mindenhol máshol töltenek rutinszerűen ahelyett, hogy a családjukkal lehetnének. Hogy részt vehessenek a gyerekeik és a feleségük életében.

És ha innen nézzük, ha képesek vagyunk megkeresni és megtalálni ezt a szemüvegünket, akkor az így együtt töltött időbe simán, stressz nélkül fog beleférni, hogy együtt főzzünk, teregessünk, takarítsunk. Akkor tényleg ajándék lesz, hogy végre mi vihetjük le a srácokat játszótérre, biciklizni, edzésre.

Akkor tágra nyílt szemekkel fogjuk megköszönni, ha eddig szokatlan időzónákban és élethelyzetekben tölthetünk egy órát a feleségünkkel. Mondjuk, hétköznap közös ebédelés vagy filmnézés, vagy csak egy óra szieszta idejére.

Hálásak leszünk érte magunknak, amiért nem dühöngéssel, panaszkodással, idegeskedéssel töltöttük ezeket a hónapokat, hanem a magunk és családunk hasznára fordítottuk ezt az egészet. Nem olyan utópisztikus gondolat, mint elsőre tűnik. A járványnak ugyanis előbb-utóbb vége lesz. Nekünk családilag viszont nem mindegy, hogy kicsavarva, szétstresszelve, esetleg az otthoni környezetet rombolva indulunk újra útnak, és térünk vissza a „normális”, megszokott darálóba, vagy feltöltődve, pozitív energiákkal, és az újra megtalált otthon erejével.

Veszíteni nem nagyon tudunk vele. Nyerni viszont elég sokat…

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images