wmn - telekom

–

Ismerjetek meg minket!

Háromgyermekes apuka vagyok, van egy három és fél éves kislányom, és egy kétéves vegyes ikerpár mindennapjait is próbálom koordinálni a feleségemmel, több-kevesebb sikerrel. 

Idén hat éve lesz, hogy házasok vagyunk, és tizenöt éve alkotunk egy párt, igazi tiniszerelem a miénk. Na, ennél a pontnál gondolhatja mindenki, hogy ennyi év után kevés olyan dolog van, ami meg tud lepni minket. Viszont ez nincs így, folyamatosan dolgozunk azért, hogy olyan családként tudjunk működni, ami a mi elképzeléseinknek teljesen megfelel.

Már a kapcsolatunk elején tudtuk, mit nem szeretnénk, melyek azok az otthonról hozott családi minták, amiket vagy elfelejtenénk, vagy teljesen át akarunk írni.

Igen, tudtuk, hogy nem szeretnénk az a klasszik házaspár lenni, ahol anya gürcöl, gyereket nevel és irányítja az életet, apa dolgozik, majd ledobott zoknikkal, asztalra feldobott csülkökkel, pörköltszaftos szakállal nézi a tévét, amíg meg nem hallja a varázsmondatot: „Elkészült a vacsora!”

Akkor talán elmozdul a képernyő elől, és összeül a család fél órára.

Természetesen sarkítottam a helyzetet, de ha belegondolunk, nem is egy ilyen családot találunk a környezetünkben. Ha visszagondolok arra az időszakra, amikor nem voltak gyerekeink, és összeköltöztünk, már akkor is felosztottuk a feladatokat. Sőt, nem is kellett osztani, hiszen automatikusan kialakult, hogy közösen végezzük a házimunkát a közös háztartásunkban.

Amikor vártuk az első kislányunkat, már konkrét terveim voltak, hogy milyen édesapa is szeretnék lenni. Tudtam, hogy száz százalékban szeretném kivenni a részem ebből az egész kalandból, így is lett.

Ha dolgoztam is napközben, a délután vagy az este csak a miénk volt. 

Aztán megérkeztek az ikrek…

…tehát választási lehetőségem sem lett volna a három pici gyerek mellett. Csinálni kellett.

Aki ikres szülő, az tudja, hogy nincs mese, együtt kell működni a feleségeddel, hiszen ez kettőtöknek is hatalmas feladat, nemhogy egy személynek.

Kialakult a családi életmód: az esti fürdetés, meseolvasás az én programom lett a gyerekekkel. Programom. Nem feladatom, mert az, hogy együtt vagyok velük, nem lehet feladat. Érdemes ezt minél hamarabb belátni, és akkor gördülékenyen mennek a dolgok.

Sosem feledem például, amikor egyszerre etettem őket cumisüvegből, a két kiságy között ülve tartottam nekik az üvegeket, vagy amikor hárman lógtak a nyakamon, és táncoltunk hosszú perceken át.

Ezek azok a pillanatok, amiket megteszünk értük és magunkért is, még akkor is, ha nagyon fáradtak vagyunk, hiszen minket is feltöltenek a gyerekeink.

A munkamegosztás

Vannak olyan házimunkák, amiket a nejem egyszerűen nem szívesen ad ki a kezéből. Így gyorsan kialakult, hogy mosni és fürdőt takarítani nem fogok, de ő sem fog füvet nyírni vagy sövényt vágni, sőt a bevásárlást is kilencven százalékban én végzem. A gyerekeket bármikor tisztába rakom, felváltva kelünk hozzájuk éjszakánként, és a reggelit vagy vacsorát is közösen, illetve felváltva oldjuk meg. És így is rettentő fáradtan roskadunk a kanapéra minden este. Mindketten.

Aztán jött 2020. És kiderült: teljes álomvilágban éltem, amikor azt hittem, hogy én vagyok „a férjek mintaképe, a hím, aki mindenből kiveszi a részét”. A karanténnal együtt érkezett meg a felismerés: milyen is egész nap végezni ezt a munkát. Öt hétig voltam otthon reggeltől estig. Korábban dolgoztam, intéztem a feladatokat, egyszóval nem ért annyi családi impulzus egy normál héten, mint a feleségemet.

Az első hét után menekültem volna. Ne értsétek félre, imádom a családom, de az a folyamatos feladatcunami, ami ért, feldolgozhatatlan volt.

Egyik este hajtogattuk tizenegy órakor a tiszta ruhákat, a szemem majdnem lecsukódott, annyira fáradt voltam, emlékszem, néztem, hogy a nejem serényen befejezi, majd összepakol a konyhában, és előre dolgozik a holnapi ebédhez. Na, itt ért az első arcon csapás. Mit gondoltam eddig?

Kicsit csalódtam önmagamban

Nem voltam tisztában azzal, mennyi feladat is hárul rá, és ő mégis teljes természetességgel, meg valamiféle ősi erővel, kiegyensúlyozottsággal próbálta gyűrni a mindennapokat.

A felismeréstől felocsúdva eldöntöttem, ez így nem mehet tovább, úgyhogy csináltunk egy fordított napot. Egy napra én voltam anya, ő pedig apa. Gondolhatjátok…

Főzni tudok, így az nem volt akkora kaland számomra. Viszont azt sem tudtam, hol kell elindítani a mosógépet, mit mivel kell mosni, én, a férjek, apák gyöngye. És sorolhatnám… De a másik oldal sem volt maradéktalanul boldog; például a kutyagumi gyűjtése fűnyírás előtt, ami normál esetben az én feladatom, a feleségemnek adta föl a leckét.

Este, miután elaltattunk minden gyereket, összebújtunk a kanapén, és megbeszéltük, hiába is akarunk teljes forradalmat, akad azért olyasmi, ami úgy jó, ahogy van.

A másik fontos tanulság: az eddiginél több otthoni feladatban részt kell vennem (és ezt semmiképp nem nevezném „segítségnek”).

Az otthonról hozott minta

Hárman vagyunk fiútestvérek, egy nővérünk van. Édesanyámnak, aki szintén ikres szülő, egyértelmű volt, hogy mindannyiunkat megtanított a házimunka minden oldalára. Segítettünk mosni, főzni, mosogattunk, és a ház körül mindenből ki kellett vennünk a részünket.

Sőt, külön felhívta a figyelmünket arra, hogy ez nem az édesanyák feladata, kutya kötelességünk magunk után elvégezni ezeket a teendőket. Úgy vélem, ez a helyes irány, és szülőként, apukaként az a feladatom, hogy ezt mutassam meg a gyermekeimnek.

A lányoknak azt, hogy nem kell a berögzült társadalmi normák szerint szolgálni valakit. A fiamnak pedig a legfontosabb dolgot, hogy tisztelje a nőket, és merjen érzelemdús férfi lenni, aki nem az előítéletek és a régimódi elvárások szerint él egy párkapcsolatban.

Olyan férfi legyen, aki igenis büszke arra, hogy részt vesz a házimunkában, akinek evidens, hogy minőségi időt tölt a gyerekével, aki nem riad vissza egy kakis pelustól, hanem mer huszonegyedik századi, igazi férfiként létezni.

Ikres apukaként, három pici gyerekkel az élet elég hamar összetartásra sarkall. Persze ezt nem mindenki tapasztalhatja meg. A karantén azonban szerintem nem csak nekünk, ikres apukáknak szolgál tanulsággal. Ez az időszak kőkeményen rámutatott arra, hogy amikor kizárólag anya és apa vesz részt a mindennapokban, mert kiestek a nagyszülők, és minden eddigi segítség, csak úgy oldhatjuk meg az életet, ha összedolgozunk. Bízom benne, hogy tanulunk belőle. Mindannyian.

Sánta Dávid

A fotókat Farkas Hajnalka készítette, és a szerző tulajdonában vannak