Herczeg Zsolt: „Mi férfiasabb, mint hiszti nélkül teljesíteni a kötelességünket?” – Hello, WMN! – Bemelegítés

–

WMN: Fel tudsz idézni egy olyan közös élményt apukáddal, amelyért a mai napig hálás vagy neki?

Herczeg Zsolt: Legkorábbról a Nagy Puszi emléke ködlik fel. Ez egy összerohanós, ön- és közveszélyes üdvözlési forma, amire egyébként a kisfiamat, Tomikát is megtanítottam. Apám megállt a szoba egyik sarkában, én a másikban, és szumóbajnokok módjára, terpeszállásban, heves karlendítésekkel, dobbantásokkal és morgásokkal hergeltük egymást, majd apám jelére végre odavágtathattam hozzá, teli erőből becsapódva az ölelő karjaiba. Ő felkapott, és akkor jött a Nagy Puszi, ami hangos és nyálas, de nagyon aranyos.

Azért is hálás vagyok apámnak, hogy könyveket adott a kezembe. A szüleim gyári munkások voltak, de műveltek.

Sok könyvünk volt otthon, két sarokkal odébb pedig állt egy könyvtár, ahonnan tizenévesen havonta 8–10 könyvet hoztam haza, és egy hónap alatt bizony mindet kiolvastuk a bátyámmal. Ha matekból kettest hoztam haza, apám megkérdezte: „Mindent elkövettél, hogy jobb legyen?” Én természetesen azt válaszoltam, hogy „igen”. „Akkor semmi gond. Mehetsz olvasni.” Később ebből is nagyon sokat okultam tanárként és szülőként.

Hálás vagyok apámnak a töretlen derűjéért is, amivel Rejtő Jenő laza és kreatív mesevilágát belopta a széthulló, igénytelen nyolcvanas évek vidéki mezővárosának csótányos panelvalóságába.

Nem voltam lázadó tinédzser, mert nem volt okom lázadni. Amikor először akartam egyedül elmenni az éjszakába, apám megkérdezte, hogy mikor jövök haza. Én jó fiú akartam lenni, ezért azt válaszoltam, hogy este 11-re otthon leszek. Ő rám nézett, és azt mondta: „Akkor még nem ér véget a buli, vagy nem tudod hazakísérni a csajt. Inkább mondd, hogy éjjel egyre jössz haza.” Bízott bennem. Otthon is voltam időre.

WMN: Mi az, amiben szeretnél hasonlítani az apádra, illetve miben akarsz, vagy akartál különbözni tőle?

H. Zs.: Hetvenen túl is szeretnék olyan vidám és aktív figura lenni, mint ő, aki korosztályának több közösségében is vezető szerepet tölt be: énekel, ünnepi beszédeket mond, művészettörténeti témájú előadásokat tart, műveltségi vetélkedőket szervez, elképesztő részletességű statisztikákat vezet. Én is ilyen nyüzsi alak vagyok, és nem is bánom. Tetszik, hogy ha valamit elvállal, akkor ezer fokon égve teljesíti, fanatikus alapossággal és önmaga iránti kérlelhetetlen szigorúsággal. Ahogyan én is, a bátyám is.

A harsány vidámsága mögött megbújó hirtelen haragját viszont nem szerettem volna örökölni. Nagyon könnyű felbőszíteni, rosszul viseli a kényelmetlenséget, a szervezetlenséget, a pontatlanságot, a bizonytalanságot, és azt, ha olyasmivel kell foglalkoznia, ami nem érdekli, ezért nem ért hozzá. Művészalkat, és én is az vagyok, de már kevésbé, mint ő.

Különbözni akarok tőle abban is, hogy én sok házimunkát végzek, és általában gyakorlatiasabb, türelmesebb és nyitottabb vagyok.

Ugyanakkor mindenki jó úgy, ahogy van, feltéve, ha önazonos. És apámra – mint rám és mindenkire – sok rosszat lehet mondani, de az tuti, hogy mindig önmagát adja.

WMN: Meg tudod határozni azt a pillanatot, amikor úgy érezted, hogy igazán apává váltál?

H. Zs.: 2018. szeptember 29-én történt. A kislányom, Anna, előző nap született meg. Három héttel korábban érkezett a vártnál, mert úgy gondolta, hogy a nyaka köré csavarodott köldökzsinór előnytelenül lerövidítené majdani Linkedin-profilját, ezért dörömbölt, hogy engedjék ki. Megtörtént, én pedig váratlanul egyedül maradtam otthon a kétéves kisfiammal, Tomikával, ezzel a gyerekbőrbe kötött görögtűzzel, aki addig soha nem volt hajlandó elaludni az anyukája nélkül, és épp hogy csak leszokott a ciciről, de az Anonim Anyatejfüggők még visszaküldték volna rehabra. Na, akkor és ott váltam apává, mert én lettem az első és utolsó védelmi vonal. Mocskosul kemény volt, de azóta tudom, hogy nem asszisztencia vagyok az anya mellett, hanem főállásba vettek fel.

WMN: Milyen érzés, amikor felfedezed önmagad, vagy néhány saját jellemvonásod a gyerekedben, gyerekeidben?

H. Zs.: Amikor azt látom, hogy Tomika örökölte a család férfiágának jó kommunikációs képességeit, és kétévesen saját magának meséli a diafilmeket, többszörösen összetett mondatokat fejből idézve, akkor nyilván nagyon büszke vagyok.

Tetszik, hogy permanens pörgése, bukolikus hisztijei ellenére jó szívű, érzékeny, nyitott, kreatív kisfiú, mert szerénytelenül: én is ilyen voltam.

Látom benne a rám is jellemző kíváncsiságot, igazságérzetet, de sajnos a türelmetlenséget, az akarnokságot és a maximalizmust is. Hamar elveszti a fejét, és gyakran heveskedik. Ő egy kalapács, és egy kalapács számára minden szögnek tűnik.

Anna még „sötét ló”, hiszen csak féléves. Bízom benne, hogy nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lesz, mint én. A boldogsághoz néha elég az őrláng is, nem kell mindig az én máglyám.

Összességében szörnyű szükségszerűség, hogy az ember egy bizonyos életkor felett elkerülhetetlenül rádöbben: az apja nem különb nála, ő nem különb az apjánál, a gyereke pedig végképp nem különb egyiküknél sem.

WMN: Szerinted mennyit változott az elmúlt tíz évben az apák szerepe Magyarországon?

H. Zs.: Az apák két, egyenértékű feladat szorításában vergődnek: egyrészt elvárják tőlük, hogy egyedüli családfenntartók legyenek, ezért éjjel-nappal güriznek, hogy „meglegyen minden”. Alig vannak a gyerekükkel, kisodródnak a margóra. Ennek gyakran válás a vége. Másrészt megkapják, hogy dolgozzanak sokat, de azért töltsenek sok – divatosra koptatott közhellyel élve: minőségi – időt a családjukkal. Legyenek aktív, türelmes, érzékeny apák és szülőtársak, akik a házimunka és a gyereknevelés minden terhét megosztják a nővel. Ez jogos, mégis irreális elvárás. Ebbe ugyanúgy csak beledögleni lehet, mint abba, hogy a nőket teljesen magukra hagytuk a gyerekekkel.

A szerepek összekutyulódtak. Az apák lassan kiszorultak a családi életből, és sok nő sajnos monopolizálta a családszervezés ismereteit.

Ma egy férfiatlanított, apátlanított, elnőiesedett társadalomban élünk. A nők is panaszkodnak erre: azt mondják, száz gyíkvállú, brokkolilábú, anyámasszony katonája puha pöcsre jut egy igazi férfi.

De miért? Mert a fiúkat csak nők nevelik, férfiak nem. Apa reggel elmegy otthonról, autózik egy órát, az irodában tölti a napot, vagy külföldön dolgozik. A gyerek nem találkozik vele. A pedagógusok is nők. A bölcsődétől egyetemig el tud jutni úgy, hogy nem lát primer férfi mintát.

Az apák pedig belekényelmesedtek ebbe. A reklámok által közvetített, gúnyos, parodisztikus, férfialázó apakép is ráerősít erre. Apa egy kis „férfináthától” ágynak esik, és felgyújtja a lakást, elvadítja a gyerekeket, ha anya nincs otthon. Az apák ma nincsenek vagy bénabélák. „Akinek két gyereke és egy férje van, annak három gyereke van” – hallom úton-útfélen a „poént”. A nők is rájátszanak erre. Őrzik a titkos tudást, magukra zárják az aranykalitkát, aztán faragni kezdik a mártírszobrukat, és panaszkodnak vég nélkül. Vannak olyan anyacsoportok a Facebookon, ahová apákat tilos felvenni!

Pedig igenis nagyon sok apa van már, aki kiveszi a részét ebből az egészből. Én is közéjük akarok tartozni, ezért tudatosan szembemegyek az örökölt apaszerepemmel, és a szocializációm nagy részével. Erről a „csendes apaforradalomról” írok a WMN-en, erről szól a Büfik és bukások. Sokat dolgozom, jólétet teremtek a családomnak, de a szoptatáson kívül minden, babagondozással kapcsolatos teendőhöz ugyanúgy értek, mint a párom, a házimunkát pedig megosztjuk.

Főzök, mosok, vasalok, mosogatok, takarítok, pelenkázok, ringatok, etetek, fürdetek, altatok, de ez szót sem érdemel. Nem kapok érte köszönetet, mert nem kérek. Nem jár.

Ugyanis nem a nő helyett végzem el. Nem segítek neki, hanem kiveszem a részem a közös egészből. Ez a kötelességem. És mi férfiasabb, mint hiszti nélkül teljesíteni a kötelességünket?

Szeretettel várunk titeket március 4-én a BMC-ben, a Hello, WMN!-en!

Képek: Kecskeméti Dávid