–

Az utóbbi hetekben azt vettem észre, hogy egyre többször figyelem a családomat. Ahogy Adri, a feleségem a gyerekekkel játszik, mesél nekik, vagy csak megfogja a kezüket. Vagy ahogy Misi már komoly, tizennégy hónapos nagyfiúként felfedez mindent maga körül. És persze azt, ahogy a négy és fél éves Anna valamelyik, éppen kedvenc musicalét adja elő az udvar közepén. Igyekszem minden részletet megjegyezni. A fényeket, amelyek megcsillannak Anna csodás ruháján. Misi huncut, őszinte kisgyerekmosolyát, azzal a két csodás gödröcskével a pofiján. Adri szemét, ahogy rájuk néz.

Mintha egy filmet néznék, amiben minden részlet kidolgozása rajtam múlik.

Hogy mennyire figyelek, mekkora a memóriám kapacitása. Mert majd évekkel később, amikor már Anna becsukja előttem az ajtaját, mert egyedüllétre vágyik, Misi pedig sokkal inkább a barátaival tölti majd a mosolygós perceit, na akkor fontos lesz, hogy ezek a részletek újra rákerüljenek arra a filmre, amit a gépész befűz és levetít a fejemben lévő moziban egy csöndes esővel kopogó őszi estén.

Pontosan emiatt lenne kényelmes egy napló

De mivel rólam van szó, továbbra sem hiszem, hogy papírra vetem az érzett és látott emlékeket. Viszont az biztos, hogy megéreztem a pillanat megélésének és megörökítésének fontosságát. Nem tudom, hogy a negyvenedik szülinapom közeledése, az utóbbi hónapok megváltozott élethelyzete, a belső érésem, a nyár és a természet jó hangulata, vagy a csillagok állása hozta ezt ki belőlem. A lényeg, hogy itt van, és egyre nagyobb lendülettel tölti be a lelkemet.

Szeretem ezt az érzést. Ahogy egyre fontosabbak lesznek szeretettel töltött pillanatok. Ezen a ponton már tutira csöpögősnek tűnök, de most ezt se bánom.

Ma reggel, amikor hat körül dolgozni indultam, és próbáltam némán készülődni, nem tudtam nem benézni a gyerekekhez, és memorizálni, ahogy az ébredés előtti, utánozhatatlanul gyönyörű arccal fekszenek az ágyukon. A nap első sugarai már beköszönnek a szobájuk ablakán. A levegőben már érezhető a reggeli hűvös szellő, amelybe már becsempészi magát a nap további részét fűtő nyári cinkos meleg is.

Ezt a pillanatot elraktam

Ezekkel töltöm magam. Mert ezek számítanak igazán. Azok a részletek, finomságok, amelyek a szeretteinkhez kapcsolódnak. Nem csak a gyerekünkhöz. A párunkhoz, a szüleinkhez, testvéreinkhez, barátainkhoz, állatainkhoz. Hajlamosak vagyunk mindennel túl sokat foglalkozni. Minden hétköznapi „problémának” a valósnál sokkal nagyobb figyelmet szentelni. A közéletnek, a világnak, a vírusnak, a bárminek. Én most arra jöttem rá, hogy ez időt és memóriakapacitást vesz el azoktól a pillanatoktól, amelyeket valójában meg kell élnünk. 

Amikor én adom a falnak a másikat

WMN Life – 2020. augusztus 27. – CSA

Nem azt mondom, hogy strucc legyen bárki. Figyelni kell a környezetünkre, a változásokra, a feladatokra. Csak én eddig túl sokat törődtem ezekkel. Még azt is vállalom, hogy ez a felismerésem sokaknak közhelyesnek tűnik. Csakhogy én éppen most élem át ezt, ezért nagyon erős bennem ez az érzés. Nem tanácsot adok, vagy buzdítok, hogy így kell élni. Viszont nekem jó érzés most ebben az állapotban létezni, és miért ne próbálhatná ki ezt bárki, aki eddig nem tette? Ha meg annyira kemény az illető, írjon naplót. Nekem az nem megy.

D. Tóth András