–

Nekem nem a karanténbeli unalom indokolta ugyan a felújításomat, ebben a furcsa időszakban fogtam bele, és némely pontjain valami csehszlovák művészfilmben éreztem magam. Azok ugyanis, akik előttem ebben a lakásban éltek, finoman szólva sem az esztétikumot tartották szem előtt, így egészen döbbenetes pillanatai voltak a munkafolyamatnak.

Például, amikor azt gondoltam, hogy néhány apró javítás és egy jó alapozás után csak hipp-hopp, fehérre festem az egészen sokkoló kislibazöld-mocskosfehér falakat – és aztán a második mozdulatomnál omlott le egy emberes darab a vakolatból.

Ekkor szembesültem vele, hogy azt, amit pár napos munkának hittem, kissé talán át kellene ütemeznem. És hogy egy doboz Valerianát sem árt vennem mellé. Pedig ekkor még meg sem találtam az egyik sarokpolc mögött tátongó lyukat, amibe a fejem is simán belefért volna.

Hogyan lettem hobbirégész?

Az 1897-ben épült (és aztán részleteiben a jó ég tudja, mikor és miként felszabdalt) házban olyan érzés volt megkezdeni a munkálatokat, mintha régészeti kutatásokba fognék. Sorra tűntek elő a festékrétegek – némelyik közülük egészen hajmeresztő színekben pompázott, de padlizsánlila (!) fújós festék nyomait is felfedeztem itt-ott.

Arról nem is beszélve, hogy az évtizedek során bejavítgatott lyukak (olykor fadarabokkal betömve), kicserélt vezetékek (betonkeménységű anyaggal javítva) és egyéb falhibák (találtam rosszul bedolgozott hálót, rozsdás fémdarabot és porként szálló olcsó habarcsot is) miatt szép lassan kezdtem attól tartani, hogy ha elég sokáig keresgélek, egy halott német katona fordul majd ki a falból.

A helyzet egyre kilátástalanabbnak tűnt: a vakolat nélküli folt nőttön-nőtt, az időm és a türelmem meg ezzel fordított arányban fogyott. Pedig az előző felújításom idején szerencsére pöpecül megtanultam használni a glettvasat, és attól sem ijedtem meg, amikor újra kellett vakolni kisebb-nagyobb falrészeket.

Ez persze nem jelentette azt, hogy ne lettek volna kétségeim afelől, hogy egy adott ponton nem kell az egészet tégláig újból leverni, és zokogva kerítenem valami szakembert.

Végül azonban többnapnyi melóval mindent le- és kipucoltam, majd mélyalapozóval fixáltam a fennmaradó részeket, gipszeltem, javítgattam, végül pedig belefogtam a glettelésbe.

A második réteg után végre úgy tűnt: egyszer ez majd fal lesz.

Csináld magad meditáció

A glettelés egyébként remekül lecsendesíti az elmét: végtelen nyugalom és aprólékosság kell hozzá, ezek nélkül belefogni sem érdemes, mert minden egyes idegből húzott csíkkal magunkat szívatjuk majd. Egy idő után pedig még élvezni is elkezdi a jómunkásember: van ugyanis látszatja annak, amit csinál, és ez egy felújításnál, ahol sokáig olybá tűnik, mintha minden visszafelé haladna, rendkívül megnyugtató.

Mire a glettelőgipsz megszáradt és túl voltam a legborzasztóbb munkafázison, a csiszoláson (képzeld el, hogy lisztben hemperegsz), egész pofásnak ítéltem meg az eredményt.

Foltosnak foltos volt, hiszen régi és új foltokat kellett összedolgoznom, de kétségtelenül hasonlított egy falra. Súrlófényben, mondjuk, eléggé egyértelműnek látszott, hogy egyetlen légy sem fog rajta hasra esni – hacsak nem azért, mert megbotlik valamelyik nagyobb pukliban.

Mindenesetre fehérre festés után egy erős közepesre pontoztam magam. Csakhogy már ekkor biztos voltam abban, hogy nem akarom hófehéren hagyni ezt a falrészt – egyrészt, mert a hangulatvilágítás majd szépen felfedi a hepéket és hupákat, másrészt pedig elég unalmas lett volna, ha minden fal fehér a lakásban. Az egyenetlenségek miatt azonban (és mert a lakásban építéstől fogva nincs egy tisztességes derékszög vagy egyenes, ezt, gondolom, nem kell részleteznem a régi bérházakban lakók számára) a tapéta eleve ki volt lőve. Kénytelen voltam hát más lehetőségek után nézni.

És ekkor egy párhuzamos univerzumba katapultáltam

Noha annak idején alaposan beleástam magam a falfestékek világába,

nekem halványlila fogalmam nem volt arról, hogy micsoda kunsztokat lehet csinálni, ha az ember egy kicsit tovább lát annál, hogy minden legyen szép, sima, megfelelő árnyalatú és egyszínű.

Miután azonban bejelentkeztem egy olasz festékgyártó cég workshopjára, újraéledt bennem a remény, hogy a kissé rusztikus falam egyszer majd a lakásom díszévé is válhat. (Ha el nem cseszem.)

Határozott elképzelésekkel mentem a workshopra: szerettem volna, ha az enteriőröm illeszkedik a ház eredeti, nagypolgári jellegéhez (ami amúgy tizennyolc négyzetméteren elég nagy kihívás…), azaz van benne valami fényűző. Félve küldtem át oktatómnak, Zsuzsának a képet arról, hogy egy antik hatású fehér falra vágyom, amelyen itt-ott aranyszínű festék bukkan elő, de azért lehetőleg nem giccses és nem is nyomja össze a teret. (Meg egy lottóötös is jól jönne.)

Válaszul megkérdezték, hogy az aranynak pontosan melyik árnyalatát óhajtanám a falamon látni. Hát lehidaltam.

Szólítsatok csak freskófestőnek

A következő meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a megálmodott falam viszonylag könnyedén kivitelezhető, és még csak ecset sem kell hozzá, hanem a fehér alaprétegre egy csini kis glettvassal kell felhordanom az aranyat.

A workshopon fatáblákon gyakoroltam a technikát, és bevallom, az első után azért nem bíztam volna magamra a Sixtus-kápolnát. A harmadikra azonban feléledt a bennem rejlő Michelangelo!

Már csak az volt a kérdés, képes vagyok-e nagy felületen (khm, rusztikus felületen) reprodukálni azt, ami a tükörsima lapon simán sikerült.

Hát, amikor felkentem az aranyat, némiképp azért megilletődtem: egy kicsit, hogy is mondjam, gazdagabb volt a színhatás, mint előre képzeltem. Aztán elmolyolgattam a fehér festék rétegzésével, és a magam számára is hihetetlen módon pont olyan lett, amilyennek megálmodtam.

Adj időt a végeredménynek!

A workshop vezetője, Botta Zsuzsa dekorfestő azt mondta, egész nyugodtan barátkozzam a falammal, mielőtt véglegesnek tekinteném, és én így is tettem: naponta átjártam ellenőrizni, hogy néz ki más-más napszakokban és fényviszonyok között. Aztán megszavaztam, hogy úgy jó, ahogy van.

Az antik hatású festés teljesen eltüntette a puklikat, ami meg látszik, az olyan, mintha direkt lenne (direkt is van ott!!!), és amiatt, hogy nem a teljes falat aranyoztam be, csak egy szakaszt, nemhogy összenyomta volna a teret, de egyenesen kinyitotta, ami szintén egy teljesen új tapasztalat.

Néhány nappal később az emeletünkön felújítást végző belsőépítész köszönt be, aki addig aggódó figyelemmel követte csináldmagad-akcióimat (például a padlófestést meg a csempék átpingálását). Miután benézett, annyit mondott:

– Fú, de jó ez a tapéta, honnan rendelted?

Én pedig igyekeztem nem mutatni, hogy kiugrom a bőrömből a büszkeségtől, amikor azt mondom: az nem tapéta, én festettem.

Szóval van egy falam, én csináltam, ami azt jelenti, hogy kezdők is bátran hozzáláthatnak, jó festékekkel és egy kis gyakorlással a dekorfestés nem is olyan rémisztő feladat, és őrületes sikerélményt nyújt. Amint megtudtam, léteznek glitteres, gyöngyházas, színváltós és mindenféle őrült festékek, ráadásul a felhordóeszköztől függően akár őskori kövületeket is imitálhatunk a falunkon.

Ja, egy bajom van az egésszel: elképesztően addiktív. A festés maga ugyanis egyszerre felszabadító és megnyugtató folyamat, úgyhogy alig fejezed be, már azon gondolkodsz, mi mindent lehetne még ki- és átfesteni.


Csepelyi Adrienn

A képek a szerző tulajdonában vannak