–

„Szombaton adventikoszorú-készítő workshopra megyek…” – ejtem ki a számon ezt a meggondolatlan mondatot a csütörtöki meetingen, és mire észbe kapok, a többiek máris könnyes röhögésben törnek ki. 

„Szentesi” meg a „bármilyen kézműves foglalkozás” némiképp testidegen egymástól. 

Próbálok javítani: „Oké, de a barátaimnál lesz, az egyikük tehetséges virágkészítő, és inni fogunk.”

Nem hatja meg őket sem a barát, sem a pia, a fantáziájuk elszabadul, rajtam poénkodnak, jól van, tegyék, nem bánom. Tulajdonképpen tényleg vicces.

Idén nem olyan lesz a karácsony, mint eddig, hiába, nincs meg az a lázas várakozás. A belvárosban szinte csupaszak az utcák, esténként a madár se erre… azt sem tudom, hogyan lesz december 24-én. Mindenki visszavonul a valakijével, meg amúgy is limitáltak a családi rendezvények, ez van, lehet, hogy egyedül töltöm a szentestét.

Tulajdonképpen nem riaszt, mégis furcsa várakozással állok elébe. Vajon így történne akkor is, ha háború lenne? Menetelnék egyedül, míg mindenki csoportokban menti az irháját?

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Sokszor van olyan érzésem, hogy szépen elmasíroz mellettem az élet, én meg itt kullogok jó nehéz drogériás pakkokat hurcibálva fel a harmadikra, és nem kiabálok be a nagyszobába, hogy „gyertek, kész a vacsora”.

A nagy, hangos baráti köröm most visszavonult, mindenki a saját odújába, ki férjjel, feleséggel, csajjal, pasival, pulyákkal, pulya nélkül, viszik le a kiskutyákat nyolc után is, de jó. (Nem, nem kéne kutya, nem lennék felelős állattartó, és ennek a felismerése már önmagában is felelős állattartóvá tesz.)

A múltkor pizsamapartiztunk a lányokkal, itt aludtak… úgy voltunk, mint a kis csitrik, narancsos-fűszeres forralt bor és sütőtökkrémleves, hatalmas pofázások a konyhaasztalnál (mindig a konyhában vannak a legjobb bulik), aztán másnap hazamentek, én meg nekiálltam a takarításnak. (Újabban ez a hobbim, nem hívok takarítót se, annyira lenyűgöz, micsoda szuper meló ez. Tulajdonképpen saját magam takarítónője lettem, jól fizet, sokat spórolok.)

Komolyan mondom, kisúrolni a kádat, vízkőmentessé tenni a csapot, és kiporszívózni meg felmosni az egész lakást, felér egy órányi kiadós jógával.

Hogy nem vettem eddig ezt észre? Ja, úgy, hogy most nem rohanok, van időm ezekre. 

Rendesen vezetem a kockás füzetet, több könyvet olvasok, mint tinédzserkoromban, befejeztem a The Crown negyedik évadát, heti három angolórám van, és sosem mondom le a pszichológust, ami meg nemcsak egy jógaórával ér fel, hanem esküszöm, olyan, mintha úgy kéne végigmenni a Tomb Raideren, hogy megkaptad hozzá az összes megoldókulcsot (azaz az összes fegyvert, zsetont, végtelen új életet, ami azért jó, mert ebben a számítógépes játékban egyfolytában lezúgsz a sziklákról vagy szétmarcangolnak a farkasok – pont, mint a valóságban.)

„Ahh, baszki, az is azért van!” – sóhajtok fel, miután kijövök a pszichológusomtól.

„Ja, tényleg, tehát ezért vagyok képtelen befogadni és kifejezni a szeretetet” – konstatálom. 

(És még azt hittem, ez a kurva rák már mindenre megtanított, amiről, ugye, nem beszélek, és most is csak azért, mert mondom, hogy nem, köszi, nem akarok többet.)

Így őrizheted meg a szép frizurát, fényes hajat a téli hónapokban – A mesterfodrász tippjei

WMN Life – 2020. november 27. – FB

Szóval adventikoszorú-készítő workshop szombaton, jó, vicces, nevess csak, haha, lesz gin olyan kis szárított rózsabigyulákkal, tudod, hogy meglegyen az élmény, meg majd sütünk valamit, ami gluténmentes lesz, hogy a Vivi is megehesse (ő a tehetséges virágos csaj), és nem rakunk fel Insta storyt arról, ha véletlenül többen leszünk tíznél. 

(Ne parázz, nem leszünk, csak tulajdonképpen tetszik ez így, hogy ezzel fejezem be a naplót, és már azzal, hogy magyarázom, nem is olyan vicces, de nem baj, itt hagyom, szóval nehogy azt hidd, hogy tudod.)

Szentesi Éva