Diszkalkulia a gyakorlatban

Gondolom, mindenkinek vannak az életében olyan pillanatok, amikor lelassul az idő, és sok év múltán is fel tudja idézni, mi történt vele, hiszen úgy él az emlékeiben, mintha lassított felvételen nézte volna az eseményeket.

A jelenet a következő: épp kiszállok a zuhany alól hetedik kerületi otthonomban, szárítom a hajam, amikor a futár meghozza az ebédemet. Én törülközőbe csavarva azon gondolkodom, mennyire precíz vagyok, kajálok, öltözöm, sminkelek, és félórával felvétel előtt illatosan belibegek a stúdióba. Ekkor (11 óra 40 perc) csörög a telefonom, Dóri az, ami általában nem sok jót sejtet adás előtt.

– Bocsi, csak azért hívlak, hogy kábé mikor érsz be?
– Hát, úgy terveztem, hogy dél után kicsivel elindulok…
– Csak, mert Závada Peti már itt van.
– Baszki. Nem 13 órakor kezdünk?
– Úúú. 12. A Peti már jön felfelé a lépcsőn.

A folytatás sejthető: életemben olyan gyorsan nem öltöztem és sminkeltem, miközben már hívtam is a taxit.

A sors úgy hozta, hogy a sofőr óriási forma volt: miután levegőért kapkodva vázoltam neki, hogy épp negyedórás késésben vagyok a saját műsoromból, rám sandított a piros lámpánál, és annyit mondott:

– Jó, hát akkor szülünk – és abban a pillanatban, ahogy zöldre váltott a lámpa, padlógázzal elindult a buszsávban.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Máig nem tudom, hogyan érhettünk be olyan gyorsan, mindenesetre tizenöt percet késtem, Gyárfás Dorka pedig szóval tartotta addig Závada Pétert, amíg Dórival mi cseten egymást nyugtattuk, nehogy valamelyikünk elájuljon.

Olyan szoros ez a blézer…

A Kadarkai Endrével rögzített beszélgetés az egyik legemlékezetesebb adás mind közül, és – bocs, Endre – nem csak azért, mert ő az egyik legszuperebb interjúalany. A felvétel előtt elvégeztük a szokásos Covid-teszteket, negatív lettem, de a bőröm eléggé égett, még poénkodtam is Dórival, hogy ha közben hirtelen elhallgatnék, akkor tuti, valami allergiás rohamom van, hívja a mentőket. Beszélgetés közben már éreztem, hogy valami furcsa történik velem, mert nagyon melegem volt, és egy ponton szorítani kezdett a blézerem, de hát a profi riporter nem engedi, hogy a külső körülmények befolyásolják, úgyhogy végigcsináltuk a felvételt, elbúcsúztunk Endrétől, megállapítva, hogy mennyire szeretünk egymással beszélgetni.

Aztán mondtam Dórinak, hogy olyan kényelmetlen ez a blézer, leveszem kicsit, míg összepakolunk. Ekkor derült ki, miért szorított az addig kényelmes ruhadarab: a bal karom teljes hosszában vörös csík futott végig, és akkorára volt dagadva, mintha nem is az én testemhez tartozna.

Dóri rám parancsolt, hogy akkor MOST azonnal taxi, és irány a háziorvosom, aki szerencsére érezte, hogy tényleg nagy a baj, ezért rögtön ellátott. Mint kiderült, orbáncom volt, ami másnap reggelre a másik karomra is átterjedt. A gyógyulásom több hétig tartott. (És igen, tudom, ez idő alatt a manikűröm sem volt kifogástalan.)

De ez a dagadás nem az a dagadás!

Nem, ez nem azon a napon készült, hanem jóval korábban. Dóri (akinek mumusa a fényképezés, egyszerűen gyűlöli) lesifotót készített rólam, miközben Gerendai Károllyal beszélgettem. Hát, mit mondjak, ne packázzatok velem!

 

Az adás, ami nem volt

Már akkor tudtam, hogy baj van, amikor Dóri holtsápadtan jött ki felvétel után a stúdióból, miközben én épp a vendégeimtől búcsúzkodtam, és feltette a rémálmaimban azóta is kísértő kérdést:

„Adri, beszélgetés közben milyen színű volt a REC gomb?”

Én hirtelen csak hebegni tudtam, hogy piros, nem, zöld, nem, piros, de valójában már tudtam, ez mit jelent: a keverőpult, amivel az adást rögzítjük, menet közben lefagyott, és bár pirosan világított (ami jó), nem vett fel semmit.

Egy meghatóan szép, csodálatosan tartalmas, néhol fergetegesen vicces adás (a felek kilétét fedje jótékony homály) veszett el örökre és megmenthetetlenül, és persze a Covid-helyzet meghiúsította azt, hogy megismételjük a felvételt. Azt mondják, minden újságíró életében van legalább egy ilyen technikai tragédia – hát, én csak nagyon nehezen tudtam visszatartani a könnyeimet, amikor közöltem a vendégeimmel a rossz hírt.

Idő(zóna)csapda

Most átadom a szót szerkesztőmnek, Dián Dórinak:

„A Popfilter szerkesztőjeként az egyik feladatom, hogy meghívjam a vendégeinket és leszervezzem a felvétel időpontját. Ez sokszor akkor sem egyszerű, ha egy embert hívunk, ám amikor két-háromfős beszélgetéseket kell összehozni térben és időben, na, akkor jönnek a legváratlanabb galibák. Ám az, ami a harmadik évad utolsó adásával történt, hát, a legrosszabb rémálmaimban jön elő. Történt ugyanis, hogy három vendége volt Adrinak, közülük Kádár Annamária Erdélyben él, így ő telefonon kapcsolódott be a felvételbe. Az egyeztetés során jelezte, hogy szoros a programja, előadása van aznap, így hosszú matekozás után sikerült kiválasztani a mindenkinek megfelelő időpontot. Annamária még szólt is, amiről nekem fogalmam sem volt, bevallom, hogy Romániában a magyar időhöz képest egy órával később van, tehát így számoljuk a dolgokat. Gondolom, már sejtitek, hogy hol volt a kaki a dologban.

Sikerült úgy elbeszélnünk egymás mellett, hogy egyikünknek sem tűnt fel, hogy két különböző időpontban állapodtunk meg.

Mindez pedig csak a felvétel kezdete előtt fél órával derült ki úgy, hogy Annamária rám csörgött, hogy mikor hívjuk, mert fél órája vár, és azonnal kezdeni kéne, mert, ahogy korábban mondta, később nem ér rá. Néhány lábon kihordott infarktus után végül sikerült úgy összehoznunk az adást, hogy Annamária csak a beszélgetés utolsó tíz percéből csekkolt ki, innen is nagyon köszönöm a rugalmasságot neki és a többi résztvevőnek. Én pedig egy életre megtanultam, mikor hány óra van Romániában.”

Logi-dugi

Dóri feladata néha nem valami hálás.

„Gondolom, az eddigiekből már világos számotokra, hogy a műsorgyártás folyamán a legkülönfélébb dolgok csesződhetnek el, és igyekszünk is minden helyzetből kihozni a legjobbat, ám amikor egy világjárvány húzza keresztbe a teljes évadot, na, azt – ahogy az angol mondja – „mi sem láttuk jönni”. A vendégek szervezése totális káoszba torkollott olykor, és kénytelenek voltunk együtt élni azzal, hogy egyik napról a másikra újra kell terveznünk a következő adásokat, mert a már leszervezett vendégnek közbejön valami – többnyire a Covid.

Nagyon igyekszünk, hogy aki eljön hozzánk, jól érezze magát már az első pillanattól, mert ez is az egyik kulcsa a jó beszélgetésnek. Normális esetben ez így néz ki: „Szia, hogy vagy, kávé, tea, mit kérsz?” Majd kellemes csevegés, mindenki megérkezik, és kezdődik a felvétel. Mindebbe világjárvány idején egy plusz elem is került: mindenki biztonsága érdekében a kötelező Covid-gyorsteszt.

Egy jó hosszú pálcika. Az orrba nyomva. Majdnem tövig. Ne aggódjatok, nem én csináltam, mindenki saját kezűleg dugta a magáét. Mindenesetre gyönyörű látvány volt, szipogva, könnyezve köszönték meg nekem az addigra elkészített kávét.

Csak annyit mondok: nem volt túl őszinte a mosolyuk.”

Tűz, víz, repülő!

És akkor újra én, a műsorvezető. Mindig ez az ovis játék jut eszembe, ha ránézek a Tompos Kátyával közös fotónkra, ahol igazából fogalmam sincs, mi a jó eget csinálunk.

 

István, Krisztus, szupersztár

Néha iszonyatosan nehéz koncentrálnom arra, hogy egy beszélgetés egyben maradjon, mert az interjúalanyaim borzasztóan viccesek. Az Oszvald Marika-Szendi Szilvi párossal annyit röhögtünk, hogy a végén sokkolóan vörös volt a fejem a képeken, Anna, a képszerkesztőnk nem győzte javítgatni a színeket, hogy ne tűnjek úgy, mint aki bedobott két liter kannás bort adás előtt. A Nagy Sándor-Feke Pál duóra ugyan jó előre figyelmeztettek a színházból, mondván, „ezek nem normálisak”, de végül a kacagástól annyira belezavarodtam a mondandómba, hogy közös musicalt írtam az István, a királyból és a Jézus Krisztus szupersztárból (benne is hagytuk, meghallgatható!). Szerintem, mondjuk, lenne rá igény!

A kávéfőző beleszól

Az első évad néhány epizódjában egy együttműködés keretében kávéval kedveskedtem a vendégeimnek, amihez külön meg kellett tanulnom kezelni a csodaszép szponzori masinát. Ezt a folyamatot Vitáris Iván egy buddhista szerzetes türelmével nézte végig, ám a kávégép egy kicsit elbízhatta magát az Ivan & The Parazol frontemberének jelenlététől, mert a rögzítés egy pontján egyszer csak magától működésbe lépett. Aki figyelmesen hallgatja az adást, ki is szúrhatja.

Jó, de hogy jutunk haza?

Á, este nyolcra biztos hazaérünk, gondoltuk a lezárások idején, amikor Lovasi András érkezett hozzánk vendégségbe. Aki valami orbitális dugóba került a városban, így aztán pont annyit csúsztunk a kezdéssel, hogy Dóri az adást azzal töltötte, hogy igazolásokat szerezzen nekünk, nehogy megbüntessenek a rendőrök hazafelé.

Mi odabent kedélyesen beszélgettünk, és csak kollégáink későbbi elmondásából derült ki számunkra, hogy odakint Dóri gyakorlatilag lejátszotta a Mission Impossible egyik lehetséges folytatását – happy enddel.

You had one job!

A Popfilter eddigi évadai során sok, számomra fontos társadalmi ügyről is beszélgettünk már vendégeimmel, több ilyen adásunk pedig tématámogatás keretében jöhetett létre. Én nem szeretem az álszenteskedést, a műsorkészítés pénzbe, időbe és energiába kerül, így mindig nagyon boldog vagyok, ha egy szponzor az értékközvetítés mellett teszi le a voksát. A sportolónőkkel készített minisorozatunk például nemzetközi és hazai reklámszakmai elismeréseket is kapott, ami jól mutatja, mennyire gyümölcsöző lehet egy ilyen kapcsolat.

Ilyenkor természetesen elmondjuk az elején a szponzor nevét, és ha konkrét eseményről, filmről, stb. van szó, akkor a hallgatók számára szükséges időpontokat, lelőhelyeket, vetítési helyeket. Az egyik ilyen adás felvétele során annyira, de annyira koncentráltam, hogy a számomra oly fontos ügynek minden aspektusát körüljárjuk, hogy végül sem a felkonferáláskor, sem az elköszönéskor nem mondtam el a műsor apropóját. Mire leesett a tantusz, én már vidéken voltam, így végül az adásba kerülés napján vettünk fel egy új felkonfot, hogy a lényeg ne maradjon le…

Aha, jövünk máskor is

Mindig ezzel a képpel szoktam példálózni, ha arról mesélek, mennyire izgalmas és felvillanyozó beszélgetések zajlanak a stúdióban! (Kemény Gabriella és Pion István az első évadban. Egyébként a beszélgetés tényleg szuper volt.)

Egészségedre!

A popfilter az kis szűrő a mikrofon előtt, amely szűri a beérkező hangot, azaz tompítja például a nemkívánatos zörejeket. Vannak azonban helyzetek, amikor mindez édeskevés: a Tóth Réka Ágnes-Simon Márton párossal készült adás felvétele során olyan köhögőrohamot kaptam, hogy percekig álltunk, szegény Járai Márk pedig azért nem bírta abbahagyni a köhögést, mert azt a vizet nyelte félre, amit azért rakunk be a vendégeknek a stúdióba, hogy ne köhögjenek.

Popsikontent

És a végére a kedvenc esetünk, ami – bevallom – azóta számos belső (ahahaha) vicc forrása, és minden idők egyik legviccesebb csoportos csetbeszélgetését generálta a WMN-nél. Néha ugyanis egyetlen betű is képes nagy kalamajkát okozni.

Így volt ez, amikor egy nagyon kedves partnerünk boldogan osztotta meg az aktuális adásunkat, csak épp a p betű után becsúszott egy plusz o is, így lett a Popfilterből a Facebook-posztban Popofilter. 

Annyi anális poént, ami utána záporozott a szerkesztőségi cseten, te jó ég…

Hétfőn indul tehát az új évad, a szórakozás garantált, hiszen szuper vendégeket hívtunk – gyertek, szűrjétek velünk a zajt a negyedik évadban is!


Csepelyi Adrienn