–

Vannak, akik igyekeznek tisztességgel és kellő szorgalommal elvégezni a munkájukat, és vannak, akik szerelmesek a hivatásukba. Ági ebbe az utóbbi kategóriába tartozik. Olyan szenvedély izzik benne, ha a borok kerülnek szóba, ami azonnal magával ragadja az embert. Még szinte le sem ültünk a beszélgetéshez, az asztalra máris kikerül egy hatalmas tétel spéci illatminta borhibákról és boros illatjegyekről – Ági ugyanis többek között ezzel tudja trenírozni a szaglását.

Herczeg Ágnes: Az információk nyolcvan százalékát a szemünkkel szerezzük, emiatt el vagyunk lustulva. Meg kell tanítani a többi érzékszervünket is, mire figyeljen. Ezek az üvegcsék abban segítenek, hogy koncentrálni tudjuk a figyelmünket, hogy úgy is felismerjünk dolgokat, hogy nem látjuk. 

Fiala Borcsa/WMN: A TedX-előadásodban elmondtad, minden évben legalább ötmillió márkájú bor termelődik a világon, egy borszakértőnek pedig vissza kell tudnia egy korty alapján vezetni azt sokszor egészen a dűlőig. Ez hogy lehetséges? 

H. Á.: Ez roppant intenzív agymunka. Nem elég ugyanis megszerezni az információt a pohárból, azt dekódolni kell, amihez hatalmas lexikális tudás szükséges. Az elmélet elsajátításán kívül pedig rengeteget kell kóstolni, hogy képes legyél bekalibrálni a szádban, mi mit jelent, majd ezeket lehet finomhangolni.

Én ezt szeretem benne, ezt az izgalmas játékot, olyan, mint a rejtvényfejtés.

F. B./WMN: Elég speciálisnak tűnik az érzékszervek ilyen mértékű érzékenysége. Ez fejleszthető? Vagy, mint egy olimpikon, te is egyfajta különleges képességgel születtél?

H. Á.: Nem hiszem, hogy csak a speciális érzékszervvel rendelkezők lehetnek jó borszakértők, sőt. Sokszor, aki el van kényeztetve azzal, hogy könnyedén észrevesz dolgokat, utána nem teszi bele a munkát, holott mindkettő kell hozzá. Sok munkával, gyakorlással, fókuszálással, kóstolással nagyon komoly szintekre el lehet jutni. Nekem van, hogy egy nap háromszáz különféle bort is végigkóstolok. Úgy tudod magadat fejleszteni, hogy mindent megszagolsz, ráadásul tudatosan, csukott szemmel. 

F. B./WMN: Milyen folyamatok zajlanak egy borszakértő fejében, miközben megkóstol egy bort, el tudod nekem magyarázni?

H. Á.: Nem. (Nevet.) Amúgy nagyon jó kérdés. Én ízképekben gondolkozom. Ha például házasítok, akkor az a feladat, hogy olyan bort készítsünk, ami a lehető legteljesebb, 360 fokos élményt adja. A bor különböző elemei a szád különböző részeire hatnak, és minél több területre tud hatni egy bor, annál komplexebb benyomást kapsz. Házasításkor a cél egy harmonikus, sehonnan ki nem lógó íz, olyan, aminek van lendülete. Amikor külön kóstolom az alapanyagokat, azt nézem, hogy melyik bír olyan értékekkel, ami hozzá tud adni, majd elkezdem vizuálisan látni, hogy a bornak a számban milyen az alakzata. 

F. B./WMN: Hogy tudnád leírni a különbséget aközött, amit egy profi és amit egy amatőr érez borkóstoláskor?

H. Á.: Nagyon kiábrándítót fogok neked mondani, de ha nem dolgozom, akkor olyan nagy különbség nincs. A bor jó vagy nem jó, ennyi. Ezért is nem szeretek beszélni a borról, ha „csak” borozunk. Szeretnék ilyenkor normális borfogyasztó lenni. Alapvetően teljesen más agyterületek működnek, és más az élmény olyankor, ha van vele feladat.

Ha beszélni kell a borról, akkor én például reflexszerűen kiköpöm.

F. B./WMN: Ha jól tudom, 25 évesen kezdtél el komolyabban foglalkozni a borokkal, ráadásul épp akkor, amikor terhes lettél. Azért a két csík látványa nem mindenkiből hozza ki épp ezt az ambíciót.

H. Á.: Tulajdonképpen húsz éve foglalkozom borokkal. Nappalira jártam egyetemre, amikor apukámnak lett egy sztrókja, így mellette el kellett kezdenem főállásban dolgozni. Az első komoly boros kapcsolatom az egyetem alatt jött, amikor borklubot kezdtem el szervezni, majd a Bortársaság győri üzlete felkért, hogy legyek náluk üzletvezető.

F. B./WMN: Ez sem épp szokványos, ahogy az sem, hogy amikor később elmentél egy állásinterjúra, akkor két kérdés után máris a vezérigazgatói posztot ajánlották fel neked.

H. Á.: Igen ez valóban így volt. 2011-ben, kereskedelmi igazgatói posztra hívtak be interjúra, de amikor elkezdtem a tulajdonost arról kérdezni, hogy mi fogja biztosítani az értékesítéshez szükséges dolgokat, és rákérdeztem néhány szőlészeti és borászati részletre, akkor megkérdezte, ezek után nem érdekelne-e a vezérigazgatói pozíció. Nagyon intenzív időszak volt, rengeteg izgalmas nemzetközi eredménnyel. Egyiken sem bántuk meg, hogy végül vezérigazgatóként dolgoztam velük.  

F. B./WMN: Tizenhét évesen pedig teljesen egyedül és dacból Kispál koncertet szerveztél. Elmeséled, hogy történt?

H. Á.: Tizenhat éves voltam, amikor nem jutottam be az egri Kispál koncertre, mert már telt ház volt. Ezen annyira felhúztam magam, hogy rögtön azon kezdtem el gondolkodni, mit is kezdjek ezzel. Jól felszívtam magam, úgyhogy, amikor jöttek a Neumann-napok, amit mi szerveztünk, akkor eldöntöttem, legyen ott Kispál koncert is. A jegyértékesítést is én szerveztem, de azt is kibuliztam, hogy a Dobó térről szétszedjék nekem a színpadot és összerakják a Neumannban. Kollégista voltam, akkoriban nem volt mobiltelefon, úgyhogy az aulába jártam le, amikor Tóth Tibi (a Kispál akkori menedzsere – a szerk.) keresett telefonon.

Emlékszem, mennyire sokkoló volt, amikor raktam össze a büdzsét, mit hogyan fizetünk ki, hogy fog kijönni a matek, és akkor Tóth Tibi belökte, hogy az összeg, amiről beszéltünk, az nettó, ehhez jön pluszban az áfa. Kapkodhattam a fejemhez, de szerencsére végül meglett. Nyolcszázan jöttek el, ami nagy dolog. 

F. B./WMN: Én úgy látom, azért ezek elég komoly sikerek már igen korán. Miben látod a kulcsát?

H. Á.: Hogy elhittem: én ezt meg tudom csinálni. És akkor már félig meg is van. Lénárt Ágotával (sportpszichológus – a szerk.) beszéltem erről sokat a Master of Wine-vizsgám előtt… ami egyébként nem lett meg. Akkoriban váltam el, amikor először mentem a vizsgára. Utolsó búcsúajándékként a volt férjemtől még megkaptam, hogy „nem vagy már húszéves, nem úgy nézel ki, mint húszéves korodban. Szerinted fog téged még bárki is szeretni? Fogsz te még bárkinek kelleni? Örülj, hogy én még megtűrlek magam mellett.” Harmincévesen ezzel a csomaggal jöttem el. Az önbecsülésem a béka segge alatt volt. Abban az állapotban az ember nem megy neki a világ legnehezebb vizsgájának. Azt hittem, az lesz az életem megoldása, ha ezt megcsinálom. De hogy tudtam volna megugrani, amikor azt sem hittem el, hogy én bármit is érek?

F. B./WMN: Mi az, ami erőt adott, hogy ebből fel tudj állni?

H. Á.: Hogy fel kellett. Nincs más opció. Sokat segített, hogy kétségbeesésemben Pánczél Andi barátnőm ajánlására elmentem egy fejvadászhoz, Ószabó Orsihoz. Akkorra már azon gondolkoztam, hogy annyira nem tudok mit kezdeni a borágazatban, annyira nem sikerült semmi, hogy fel kell hagyni vele. Gondoltam, visszamegyek értékesítőnek, abban jó vagyok. Azt is tudtam, hogy szorgalmas vagyok és van egy csomó értékem, de valahogy mégsem tudtam megmutatni ezeket, mert magam sem hittem őket el. Orsi mondta, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, ne menjek a saját szintem alá. Majd elhívott az Egyenlítő Alapítvány egyik rendezvényére, amit kifejezetten női vezetőknek tartottak. Hihetetlenül inspiráló volt. Ott találkoztam Laky Andreával, tőle tanultam meg, hogy minden díjat meg kell pályázni. Mi, nők nagyon rosszak vagyunk ebben, de mindennek neki kell ugrani, mindent meg kell pályázni, meg kell mutatni a tudásunkat. Nem sokkal később szembejött velem egy felhívás, hogy keresik az év női vállalkozóját. Gondoltam, megpróbálom. Terápiás jelleggel odaömlesztettem az űrlapra mindent… és megnyertem a díjat 2015-ben.

Ez nekem nagyon sokat segített abban, hogy kimozduljak a holtpontról, hogy „semmit nem érek”. De sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy elhiggyem, önmagamban érhetek bármit is. Nagyon sok munka van benne. Hosszú volt az út, és még mindig tart.

F. B./WMN: Ez azért is hangzik egészen döbbenetesen, mert ahogy beléptem az irodádba, rögtön szemet szúrt, mennyire te vagy ez a lakás. A háttérben csillió boros szakkönyv, ami azt a rengeteg tudást és szorgalmat mutatja, amit a szakmádba beleraktál. A falon pedig megannyi nívós díj, kitüntetés, amik egytől-egyig elismerik ezt. Melyikre vagy a legbüszkébb? Melyik az, aminél el tudod végre hinni, hogy igenis nagyon menő vagy?

H. Á.: Hú, ez most nagyon hülyén fog hangzani, de magamra, hogy fel tudtam állni. Ez egy folyamatos építkezés. Tudom a hibáimat, tudom, hogy amiket elkövettem, az hogyan hatott a lányomra. Tudom, hogy az oklevelek egy részét el is hagyhattam volna, mert nem volt rá szükség, de valamiért meg mégis. Tudom, hogy a könyvek egy részéből simán lehetett volna szépirodalom, nem feltétlenül kellett volna mindig minden. A Future 50-re lehetnék akár a legbüszkébb… de azt hiszem, mégis inkább az út az, ami a legtöbbet jelent. A végén úgyis csak az számít, milyen ember vagy.

F. B./WMN: Azért szokott benned lenni elégedettség?

H. Á.: Nem, soha. Én úton lenni szeretek. Abban mindig van izgalom. Ha el is érem a céljaimat, közben már a következő kihívásra nézek. Most épp egy marketing mesterképzést végzek, de már azon gondolkodom, hogy kéne egy PhD. Persze, minek? Viszont annyi izgalmas dolog van, nem lehet megállni, de nem is akarok. Az Alice csodaországban című könyvben van a kedvenc mondásom: „Egyre gyorsabban kell futni ahhoz, hogy egy helyben maradjunk”. Amikor kijött a Future 50, tudtam, hogy meg kell pályáznom. Megnéztem, mik a fő fókuszok, és rájöttem, hogy ezek mind számomra is fontosak. De persze a világ nagy, sok borszakértő van benne, én meg magyar nőként nem biztos, hogy esélyes vagyok. Aztán rákerültem a shortlistre, amitől végtelenül boldog voltam, azért az nagy szó. Majd jött egy e-mail, amiben értesítettek, hogy idén sajnos nem én nyertem, utána viszont egy gratuláló üzenet is érkezett. Na, ott álltam, hogy akkor most melyiket küldték rosszul? Aztán megnéztem az oldalt, ahol a győztesek voltak felsorolva, és képzeld, az első kép az enyém volt. Hihetetlen volt, ott helyben elkezdtem bőgni.

De ami még hihetetlenebb, hogy rajtam kívül még kik kapták meg. Az volt az igazán nagy siker, abban a társaságban lenni.

F. B./WMN: Hogy látod a magyarok borfogyasztási kultúráját, illetve az alkoholhoz való viszonyát?

H. Á.: Nagyon sokat fejlődött a borfogyasztási kultúra az elmúlt években, és nagyon remélem, hogy még fog is. A napokban indult egy oldal, ami főleg egyetemistákat szólít meg azzal a céllal, hogy ne érezzék úri huncutságnak a borfogyasztást. Közelebb szeretnénk hozni hozzájuk a bort, amihez egy alaptudást is adunk. Az otthoni alkoholizmussal azonban még mindig gond van, nekem ezért is fontos, hogy mindenütt elmondjam, én kóstoláskor nem nyelem le soha a bort. És hogy a mértékletesség milyen fontos. A bor, ha nem élünk vissza vele, minőségbeli változást tud adni. Amikor csóró egyetemista voltam, minden héten vettem egy üveg bort, esténként pedig kiültem egy pohárral a teraszra, így beosztva egy hétig kitartott. Így is lehet egy kis minőségi időt adni magadnak. 

F. B./WMN: Milyen a magyar borok megítélése külföldön? Ha valakinek azt mondod, olasz, spanyol vagy francia bor, máris lesz valami elképzelése. A magyar boroknak azonban mintha nem lenne ekkora reklámértéke.

H. Á.: Szerinted milyen a magyar bor? Nem tudod megmondani. Nincs a fejünkben egy kép arról, hogy milyen a magyar bor, a külföldieknek pedig még kevésbé. Ezen csak úgy lehet javítani, ha beszélünk róla, ha közelebb visszük, megmutatjuk. Márkát kell építeni a magyar bornak. Kell neki egy nemzetközi identitást adni.

F. B./WMN: Ezt hogyan képzelnéd el?

H. Á.: Van pár extrém ötletem. Az aszú a királyok bora, a borok királya. Tehát nálunk lakik a király, azaz borkirályság vagyunk. Ebben a királyságban rettentő sokféle ember van. Az Irsai Olivér például egy ilyen Justin Bieber-szerű figura. Elvisz bulizni, a medencénél találkoztok, könnyű ebéd, lazulás… Vagy vegyük a furmintot. Igazi lázadó, a király legkisebb fia. Nem akar beállni a sorba, úgyhogy száraz bor lett belőle, pedig lehetett volna aszú is. Most már a hárslevelű is követi, a kis rebellis bomlasztja egész Tokajt. Somlói: mély gondolatok, az öreg bölcs ül a lepusztult hegyén, elbeszélgetsz vele az élet nagy dolgairól, mélységekbe tekintesz, filozofálgatsz. Aztán ott van még a Kadarka, a mi hercegkisasszonyunk. Rettentő érzékeny, nehéz művelni, de ha sikerül, akkor bármelyik asztalon megállja a helyét, bármilyen társaságba elviheted, nem lesz kirívó, de gyönyörű eleganciájával, feszes karcsúságával szépen helyt fog állni. Ezeregy ilyen történetünk van.

Mivel népmesei ország vagyunk, mesén keresztül kapcsolódunk. Milyen Magyarország? Sokszínű, mint egy magyar népmese, tele van jóval, rosszal, szegénnyel, gazdaggal.

F. B./WMN: Hogy hatott a koronavírus magyar borászatra?

H. Á.: Nem jól. Egyrészt hiányzik az a turistamennyiség, amelyik éttermekben ivott meg eddig sok bort. Rengeteg étterem bezárt. Amit eddig ki tudtak vinni külföldre, annak jó része most nem tud kimenni. Ráadásul az egész itthon tavasszal kezdődött, a szüret lement, ott vannak az új borok eladásra készen, berobbant a szőlő, munkásokat, növényvédő szereket kell fizetni, de nincs miből. Csak a munka van, amit ki kell fizetni, és nyakukon a szüret. Nagyon nehéz helyzetben vannak a magyar borászok, ezért is fontos, hogy fogyasztóként most mindenki a magyar bort válassza. 

F. B./WMN: Mi a legnehezebb a munkádban?

H. Á.: Reggel nyolckor bort kóstolni.

Fiala Borcsa

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography

Herczeg Ágnes korábban írt nekünk 8+1 okot arról, hogy miért kell bort innunk, ITT olvashatod el a cikket

Néhány éve pedig még a pezsgősüveget is lefejeztük, ITT a cikk, ITT pedig a videó