„Isten szeme mindent lát” – Emlékezés Ferenczi Krisztinára

–

Egy szál gyertya

A vékony szálú, de erős gyökerek Galíciába vesznek. 

Onnan érkezett valamikor anyai családom anyai ága. A lengyel felmenők itt aztán más felmenőkkel szaporodtak és szövetkeztek – próbáltak életben maradni. 

Hogy mi volt a közös bennünk? A keresztnevünkön kívül? Például a hajunk. A vékony szálú, de erős hajunk. Az enyém sem nő meg soha rendesen, vékony. A nagynénémé a sugárkezelés után újra kinőtt, kedves, kicsi, erős hajacska. Némi reményt adott. 

Közös volt még a teljes, örömmel, élettel teli élet. A munka mint alapvetés. A nem munkaidőhöz, nem fizetéshez kötött, belülről vezérelt munka. És a játék. Hogy nevetni egyet mindig lehet. A legnagyobb kulimász kellős közepén is.

A 2014-es könyvhéten egyszerre dedikáltunk. Tiszteltük egymás egész más műfaját. Örültünk, hogy együtt lehetünk. Meg a szép napnak. Pedig nem volt akkoriban sok más örömre okunk. De ez elég volt. Épp elég ok a nevetésre.

Aztán nyár végén kiderült. Hogy beteg. Épp ő, a prevencióra nevelő orvos lánya. Tüdőgyógyász nagyapám erre nevelt bennünket: nincs fontosabb a megelőzésnél. És Kriszti el is járt tisztességgel minden szűrésre. De úgy látszik, van, amit nem lehet megelőzni.

Decemberben megbeszéltük, hogy januártól minden héten felmegyek hozzá. Nem, nem egyszerűen látogatni, hanem azért, hogy megcsináljuk a kötetét. Közel ötven éven át írta verseit. Soha nem jutott rá elég idő, hogy rendbe tegye őket. Színésznő volt, gyereket nevelt, aztán az igazság nyomába eredt. 

De a legelső mégis ez lett a bakancslistáján. A versek. Hogy azok még rendbe legyenek téve. Mint a ruhái, a könyvei, az edényei. Előkerültek a dossziék, a füzetek, a jegyzetlapok. Gépelve, kézzel, színlapszélekre, számlák hátuljára írva. És nekiláttunk a munkának. 

Akkor még azt tervezgettük, elmegyünk együtt Galíciába is. Majd ha jobban lesz. Mert ez is rajta volt a bakancslistán. Mindez akkoriban történt, amikor a Galíciában játszódó KÁLYHA-KÉP-REGÉNY-t írtam. Egész más közelítésből jutottam oda, ahova ő vágyott. Ahonnan valók vagyunk. Mert Galícia multikulturális. Eredendően nem kirekesztő. Hát hogy is lehetett volna másmilyen a nagynéném, mint amilyen volt? Egyszerűen tisztességes. Aki a halála előtt két hónappal barackszín petúniákat ültet apró lakása ablakába. És két kezelés között András juhász özvegyének próbál segíteni. 

Fél éve minden héten egy délutánt, egy-két órát, néha egy egész napot együtt töltöttünk. Különös együttlétek voltak. Halott édesanyám húga, akivel a verseken keresztül bejártuk az életét. Néha úgy éreztem magam, mint Vergilius Dante mellett.

Mert csak kísérő lehettem. Biztató árnyék. A fájdalom, a fogyó, elfogyó test magányos műfaj. Nem sajnálkoztunk, nem nyafogott, nem nyafogtam. Dolgoztunk. És ettünk kaporlevest. Spenótot tükörtojással. Aztán hazáig bőgtem a kocsiban.

Ebben a fél évben szintén más közelítésből jutottunk oda barátommal, Simonyi Cecíliával, a Maléna kertje című, kiskamaszoknak íródott kötetem illusztrátorával, hogy nyáron, ha törik, ha szakad, elutazunk egy hétre Krétára. Mert ahhoz, hogy hiteles naplóregényt írjon Maléna, éreznie kell az illatokat, az ízeket, látnia a fényeket, a macskákat, találnia egy hatalmas articsókavirágot, fel kell hogy törje a cipő a lábát. Nem elég útikönyveket böngésznünk. Dolgozni mentünk, nem nyaralni – persze soha rosszabb munkát. De megdolgoztunk érte, nem volt egyszerű eljutni a KRÉTARAJZ helyszínére egyikünknek sem. 

Indulás előtt még felhívtam Krisztit. Előző vasárnap már elbúcsúztunk. Azt mondta, dolgozzam, és ő egészen biztos benne, hogy jó könyvet fogok írni. Drukkolt nekem nagyon. Hogy tudjam tenni a dolgom. Az ő könyvét, a verseskötetet pedig már régen megígértem. Hogy elkészül, bárhogy alakuljon. Megtisztelt a bizalmával. 

És akkor megint összeértek a szálak. Hogy minden egyszerre van. Hogy megvan a repülőjegy, hogy el kell indulni, és fáj, hogy épp azon a héten, amikor már tudom, hogy bármikor.

Csütörtökön elmentünk Cilivel az Arkadi-kolostorba. A hegyre, ahol a XVI. század óta élnek ortodox szerzetesek. A kolostorba, amelyik az elnyomás elleni küzdelem szimbóluma Krétán.

Meggyújtottam egy szál barna viaszgyertyát, és beszúrtam a homokkal teli edénybe. Ne szenvedjen – ezt kértem. Amikor leértünk a hegyről, vissza a városba, a nyüzsgésbe a csendből, a kakukkfűillatból, megszólalt a telefon. 

Hát fáj. Persze hogy fáj. 

Fájt az is, hogy épp ezt a hetet töltöm derűs, fegyelmezett anyaggyűjtéssel. Amikor olyan jó lenne félbehagyni, és csak az ágyon hasalni és bőgni.

De ő sem hasalt le soha. Tette a dolgát. 

Rendben lesznek a versek is, Kriszti. Egy cseppet se félj!

A könyvbemutató 

A Nyitott Műhelyben bemutattuk halála után néhány hónappal Ferenczi Krisztina egyetlen kiadott verseskötetét. Nagynéném elsősorban nem lírikusként vált közismertté, oknyomozó újságíróként dolgozott fáradhatatlanul utolsó évtizedében. Pedig élete első felét Melpomené és Euterpé, a líra és a színészet múzsái vezérelték. 

A betegség megakadályozta őt abban, hogy tervét, versei rendbetételét elvégezhesse. Kérését fiával, Tímár Ádámmal teljesítettük. Az Élni egészen című könyv rendhagyó posztumusz kötet. Aki elolvassa a lírai naplóként is felfogható verseket, mindenképp közelebb kerül ennek a különösen erős személyiségű, küzdelmes életű nőalaknak a megértéséhez.

Ferenczi Krisztina emlékére álljon itt a verseskötethez írt epilógus. 

EPILÓGUS HELYETT

Ki volt Ferenczi Krisztina?

Valaki, aki hitt benne, hogy az álmok nem elérhetetlenek – ha marad rájuk idő.

Lehet, hogy nem szokványos így definiálni egy szerzőt – de ez az igazság.

Persze az igazság az is, hogy Anna Karenina volt, és az is, hogy a legkisebb kislány egy nagycsaládban. És az igazság bajnoka kicsiben, nagyban. És az is, hogy a legszebb nagynéni. És az is, hogy egy perc megállása nem volt, attól fogva, hogy lábra állt. Mindig volt dolga és szaladt és írt és feljegyzett és telefonált. Amióta csak emlékszem rá. Fényesség vette körül. Kezdetben a színpadé, a filmé. A művészet ragyogása derengett körülötte a legszürkébb hetvenes években is.

Sistergett körülötte a levegő. Bátor volt, soha, semmilyen massza nem tudta elnyelni. Ha igaza volt, nem félt konfrontálódni – hitte, hogy igazsága megóvja, és ha mégsem, az sem ok a méltatlan alkuvásra. Idealista volt, keresztény gyökerekkel, humanista eszmékkel, platóni szerelemfelfogással.

Halálos komolyan tanult. Adytól, József Attilától, Pilinszkytől – etikát, attitűdöt, hajlíthatatlanságot.

Egy feljegyzéséből kiderül – egészen fiatal korától arra készült, hogy költő legyen. A költészet legnehezebb lépését – önmaga és érzései legszélsőségesebb helyzetekben sem szűnő megfigyelését – már kamaszkorában megtette. A folyamatos önreflexió bizonyítéka az a több száz vers és verscsíra, ami az évtizedek alatt összegyűlt. Lila fedelű iskolásfüzetekben, indigópapírra gépelve, kávéházi számolócédulán, kisebb-nagyobb noteszekben, színlapok hátoldalán.

A pillanatok, a bennük megélt vágyak, fájdalmak minél pontosabb rögzítése, kiragadásuk és felmutatásuk a folyton változó időből – szenvedélyes tevékenysége volt. Feljegyzései között természetesen találunk naplószerű bejegyzéseket is, ezek azonban jól elkülönülnek az általa mindennél fontosabbnak tartott versektől. Úgy tűnt, számára a vers a gondolkodás legtisztább formai megjelenése, a rögzítés legtökéletesebb módja.

A vers a folyton vágyott rend és tisztaság metaforájává lett életében. Számára az életből magából fakadó entrópia és a lét szélsőséges eseményei – szerelem, vetélés, születés, válás, halál – a versírás gesztusával váltak, ha feldolgozhatóvá nem is, de átgondolhatóvá, áttekinthetővé. Több verse tekinthető a gyászmunka legmagasabb rendű elvégzésének, és fontos megemlíteni, hogy ezek a versek egy olyan korban keletkeztek, amikor a gyászt megélni, beszélni róla illetlennek, a halál pedig a legerősebb tabunak számított.

Ferenczi Krisztina verseinek őszintesége, ha úgy tetszik, kendőzetlen tapintatlansága önmagával szemben olyan kérdéseket is érint, amelyek csak jelenünkben váltak kimondhatókká.

A női lét testi és társadalmi nehézségei, az érzékek hullámzása, az anyaság és a hivatás együttes betöltésének akadályai – mindezek azok a bátran megérintett tárgyak, amelyek sokáig csupán fátyollal födve jelentek meg a társadalmi problémák sorában.

Mindezek mellett a versek egy részében a kitörő és tüzes életöröm, a vidámság vagy szépség lenyomatai – a sztaniolezüst, a pöttyös nap, egy roller, egy szentjánosbogár, egy léggömb – kerülnek a középpontba.

A szerző élete során több ízben is belefogott versei ciklusokba rendezésébe, egy időben folyóiratokhoz is küldött egy-egy gonddal összeállított válogatást belőlük. Biztatás, egy-egy publikáció – aztán az a soha nem elég idő és a rengeteg egyéb elhívás elszólították a versek rendjétől.

Élete akkor érkezett abba a szakaszba, amikor sor kerülhetett erre a lassabb tempójú, elmélyült tevékenységre, amikor kiderült, hogy véget ér. Kérése, hogy végezzük el helyette, amit még földi feladatának tekintett, belátható. Komoly, szép kérés volt.

A búcsúbeszéd

2015. július 29.

Szia, Kriszti.

Persze, persze, várok. Csak fejezd be nyugodtan. Most jó? Van egy kis időd?

Mert…

„Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.”

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (részlet)

Mert néha untad. Sürgettél. Csak a lényeget. A körítés nem érdekes, ne kacskaringózz állandóan ide-oda – mondtad, mert téged is sürgetett annyi minden. A dolgok. Amiket te adtál magadnak. És szigorú voltál, nem hagytad Ferenczi Krisztinát lazsálni, lábat lógatni, napot lopni.

A három nővér legfiatalabbja, Irina voltál. Hittél benne, hogy

„Az embernek csinálnia kell valamit, dolgozni arca
verejtékével, akárki is legyen, csak ez adhatja meg az élete értelmét, a célját, a
boldogságot, a megelégedést.”

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (részlet)

Nővéreid, Emőke és Mária – aki épp ma 31 éve halt meg –, és bátyád, Péter is ezt a morált kapták örökségül. És a teljességbe, az igazságba vetett hitet. Azt a hitet, hogy akkor is tisztességesnek kell maradni, ha nem látja senki.

Binzi, nagymamád, dédanyám – még azért tette ezt, mert hitte, hogy „Isten szeme mindent lát”. Neked már nehezebb volt, nem egy mindent látó tekintetnek akartál megfelelni.

„Az én vezérem bensőmből vezérel” – ez volt a hitvallásod, és te is írhattad volna, József Attila Két hexameterét:

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

De nem csak ez voltál. Hogy ki mindenki még…?

„Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl…”

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (részlet)

...És eszembe jut, hogy hogy néztem föl Rád, mikor még csak a derekadig értem. Hogy hogy csodáltalak! Te voltál a szépség. A megtestesült királylány. Fényes voltál. Szép volt a ruhád, és nem bújtattad puritán frufru mögé a homlokod.

Nem bújt zsákba karcsú alakod sem – pedig a korszellem ezt kívánta volna. Színésznő voltál, karcsú, lebbenő – és

azt üzente egész lényed, hogy van valami, a láthatón túli lényeg, valami fődolog, és a belülről, kívülről sugárzó szépség erről tudósít. Fontos tudás volt. Arról, hogy nem kell beállni a szürke sorba.

És arról is, igen, hogy lehet nőnek is lenni. Mint amilyen Anna Karenina volt. Hogy a végzet megélhető, bármilyen fájdalmas is. De hogy enélkül valami eltékozlódik a teljes, a megélt életből.

És mindeközben anya voltál,

„körötted a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek…”

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (részlet)

Gondos voltál, figyelmes. Játékos. Akivel bármikor jó meginni – jó lassan – egy kávét. Mi minden voltál! És mi minden maradsz. Hittél a test anyagának továbbélésében, és az átadott szeretet megmaradásában. Legyen hát hited szerint.

„De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog…”

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (részlet)

Drága Kriszti,

én hiszem azt, hogy a nagy, ismeretlen Úr vendégei vagyunk itt a porban. Mégiscsak.

Így abban is, hogy nem váltunk végleg el. Hogy ott, a kórházfolyosón, amikor megöleltük egymást, nem végső búcsút vettünk.

De hiányozni fogsz.

Nagyon fogsz hiányozni.

Molnár Krisztina Rita

Kiemelt kép: Keleti Éva felvétele

A szövegek egy része korábban megjelent vendégszerzőnk blogján, forrás: ITT