A legfontosabb elvesztett emberek a részünkké válnak. Tulajdonságaikat, gesztusaikat, mondataikat, értékrendjüket önmagunkba zárjuk, így ők a mieink lehetnek, velünk maradhatnak. 

Így aztán addig élnek ők bennünk tovább, amíg mi, sőt tovább, hiszen minket is magába zár és beépít majd valaki, aki szeret, akár már életünkben is. 

Ez az egész október végi, november eleji időszak néhol mókás, jelmezes, édességgyűjtő, hangos népünnepély, ami dacol a halálfélelemmel, néhol pedig csendes, gyászos, sírós, emlékezős. Néhol jó ok a nagy családi együttlétekre, nálunk is van ilyen, temetőtoursnak hívjuk. A családból mindig vannak elmenők és vannak újak, akiknek el kell magyarázni, hogy ki kicsoda, akiknél gyertyát gyújtunk.

Emlékezünk, nosztalgiázunk, meghatódunk, nevetünk, virágokat teszünk a sírokra, merengve csodáljuk a temető pislákoló fényeit.

Utána a fáradt, átfázott, de derűs csapat éhesen és szomjasan érkezik haza, teára, pirítósra, stampedli pálinkára. Felmelegszünk együtt a kályha és az emlékek melegénél. Hosszú évek óta él ez a tradíció. 

Természetesen a legfájóbb, amikor az egykor emlékező, velünk jövő, hozzánk tartozóból egyszer csak emlék lesz. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Az élet él és élni akar. A halál pedig hirtelen azt mondja, csitt. És vége, csapó sincs, csak néma snitt.

Ma kint voltam a temetőben. Vittem virágot. Dédszüleim, Mamó, nagyanyámék, Kati barátnőm, sok kisgyerek szívgyógyásza, de ott pihen a mindig valamit szervező Tamás, az örök barátunk, aki sztotyinkának hívta a nagyfiamat, meg hát a unokák imádott Ibuja, a két nyomukba lépő nagyfiú is gyertyát gyújt és lesimítja a márványon levő fényképről a port és az esti harmatot. Ibuval egy sírban a nagy példakép, a szoborba is álmodott Papa, akinek sajátos, rekedtes hangján mondott szép, okos szavait oly sokan nem feledjük. A pesti temetőben nyugszik apánk, az örök rendező és Alíz, az apai nagyanyám, aki olyan apró volt, és mindig hozzá illő icipici, piros lábaskákban főzött, és mégis mindig volt mivel megetetnie a hozzá érkezőt, mindenkit szeretett, csodás humora mögé rejtette minden fájdalmát. 

Sosincs vége a búcsúknak.

Gyertyák égnek. Gyönyörűek. Az őszi fák pofátlanul festői szépségűek, hóviharként hullanak, kavarognak a levelek, mindent áthat az ősz összetéveszthetetlen illata. Csak nemrég pattantak ki a rügyek, épp csak tegnap borultak virágba, ma ezer színben pompáznak, csodáljuk, ahogy minden lehullik az őszi avaron… 

A kicsi kezek izgatottan gyújtják a gyufát, felvillannak a gyertyafények és az emlékek ugráló filmecskéi valahol a mélyben, ahol az ember mindig őszinte. A virágok, a kavicsok, a gyertyák, mind néma tanúi az emlékezésnek. 

Amikor meleg kis kéz simul a kezemhez, vagy a vállamat valaki átfogja, megérint a szeretet, az élet, csökken minden, ami fáj.

Zsebkendőket adunk egymásnak, mert taknyosság van, és könnyek. Itt vagyunk egymásnak, jelen vagyunk, élünk, szeretünk. Segítjük és megtartjuk egymást, ha bármelyikünkön nagyot lök az élet. Ott és akkor, velük és nekik mindig elhiszem, hogy az élet szép. A halál pedig csak akkor bírható és fogadható el, ha az életben szeretet és összetartozás van. Persze akkor is nehezen. A halál cseppet sincs jól kitalálva.

A terápiákon sok a haláltól rettegő, pánikbeteg ember. Sokat beszélgetünk arról, hogy a halál mindenképp eljön, hiszen ez az ő dolga, ettől halál „ő”, hogy csapkod összevissza. Azt pedig az eszünkkel nagyon nehéz elfogadni, hogy mennyire felesleges félni, merthogy a halál előbb-utóbb, valamilyen formában biztosan, elkerülhetetlenül eljön. 

Egy dolgot vehetünk a kezünkbe, hogy addig is hogyan élünk, mire szánjuk a kimért időt, mert az a mi dolgunk, az a mi döntésünk, a mi saját felelősségünk. Ezt sokan szinte soha nem gondolják végig. Gyakran csak akkor, ha baj van, sokszor pontosan egy haláleset kell hozzá. 

A gyertya rebbenő lángja is mutatja, tanítja azt is, hogy csak addig gyönyörű, míg el nem alszik. 

A gyász, a veszteség pillanata kibírhatatlannak megélt fájdalom. A gyógyulás lassú folyamat, idő, támogatás, szeretet, türelem, elfogadás és elengedés kell hozzá. És sokszor segítség.

Általában a temetés intézése, a gyakorlati teendők végtelen sora mind olyan rituálék, amik az itt maradók túlélését segítik, hiszen rengeteg a hirtelen jött, sürgős dolog, amelyet a halottért meg kell tenni. 

Az összezuhanás, a kijózanodás fájdalma gyakran a temetés utáni csendben, a mindennapokban erősödik fel. Elfogadni, felfogni, hogy az élet nélküle megy tovább, hatalmas és fájdalmas feladat. 

Évekkel ezelőtt egy reggel, a klinikai munkám során egy kislánynak kellett hirtelen elmondanom, hogy az édesanyja most már a csillagokból figyeli és szereti majd őt. Hosszasan nézett rám, aztán megölelt. Sokáig. Végtelennek tűnő percekig.
Ekkor érkezett oda a testvére és az apja. Ők meg őt ölelték. Amikor a kicsi lány hosszú idő után megszólalt, azt mondta: az anyacsillag nem ölel. 

Én, bevallom, szeretek ölelni és ölelve lenni. Talán ezért. 

Kazimir Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Andrew Bret Wallis