Kicsit újra és újra beledöglünk – Krajnyik Cintia a kedvenc Clint Eastwood-filmjein keresztül emlékezik édesapjára
Nem vagyok kifejezetten rajongó típus. De vannak hírességek, akiket csodálok. Akiknek a munkássága előtt nemcsak fejet hajtok, de a személyiségük is megbabonáz, anélkül hogy ismerném őket. Clint Eastwood is ilyen számomra, pedig jóval fiatalabb vagyok annál, hogy a pályája elején szerethettem volna meg. Sőt. A mai napig nem láttam A Jó, a Rossz és a Csúfot vagy a Nincs bocsánatot. Sajátos idővonal szerint haladok. Húszéves voltam, amikor először megnéztem A szív hídjait, addig csak annyit tudtam, hogy Clint Eastwood nagy név. Azóta pedig még mindig csak a frissebb munkáit ismerem, de a kedvenc filmem például köztük van. Hiányosak az ismereteim, és mégis, mára az egyik legnagyobb ikonom a ma kilencvenegy éves színész és rendező. Talán azért, mert az apukámra emlékeztet. Krajnyik Cintia írása.
–
Tavaly, Eastwood kilencvenedik születésnapján Gyárfás Dorka kolléganőm köszöntötte mély főhajtással a mestert, amit ITT tudtok elolvasni. (És olvassátok, mert minden sora arany.) Nem is tudok mit hozzátenni, csak elmesélni tisztelgésem jeléül, hogy miért jelentenek nekem többet a filmjei az átlagosnál.
Gyerek voltam, amikor elvesztettem a szüleimet. A nyilvánvalón túl, az egyik legnehezebb dolog, amire egyre többet gondolok, ahogy idősödöm, hogy
valójában nem volt időm megismerni őket. Nem tudom, milyen emberek voltak pontosan.
Összeraktam egy képet az emlékfoszlányaimból, a barátok, rokonok nosztalgiázásaiból, de fogalmam sincs, mit gondolnának a mai közhangulatról, lenne-e okostelefonjuk, mivel vigasztalnának, ha el lennék kenődve valamiért, vagy egyáltalán, milyen tanácsokat adnának az élethez. Persze azért vannak emlékeim, benyomásaim, amelyekből kirajzolódik apám részben vélt, részben valós karaktere a fejemben, aki a filmek iránti rajongásával már kicsiként megfertőzött – szóval moziba biztosan járnánk együtt. Sokat mentek ketten is, de apu rendszeresen beült egyedül is egy-egy filmre. Talán az is innen ered, hogy én is be szoktam.
Kicsit újra és újra beledöglünk
Szóval A szív hídjain zokogtam. De ki nem? Nálam biztosan közrejátszott, hogy egy szakítás után voltam épp, meg hogy Meryl Streepnél nagyobb színésznő szerintem nincs a Földön; ő és Eastwood csodálatos szerelmi történetet visznek a vászonra. Szikrázik a levegő köztük, és ahogy szipogva értetlenkedünk, hogy miért nem teljesülhet be a boldogságuk, miközben persze pontosan tudjuk, azt kívánjuk, bárcsak legalább egyszer átélnénk életünkben azt a sodró erejű szerelmet, amit ők. Vagy ha már volt rá alkalmunk, de elvesztettük, kicsit újra beledöglünk. Ebben a filmben Clint Eastwood sármos, titokzatos férfi, aki a puszta lényével felforgatja egy nő egész életét – anélkül, hogy ezt tudatosan, játszmákon keresztül érné el. Aztán négy, életre szóló nap után olyan méltósággal és lelkierővel távozik, hogy akkor már tényleg a padlóról kell összeszednünk a cafatokra szaggatott szívünk darabkáit. Apás és egyszem lányként talán nem róható fel, hogy az emlékeimben apám olyan karizmatikus férfiként él, amilyen Robert Kincaid figurája volt a filmben. Azzal a különbséggel, hogy anyuval az ő szerelmük beteljesedhetett, noha náluk is volt akadály.
Én pedig megtapasztalhattam, hogy milyen érzés egy olyan ember kislányának lenni, aki bármit feláldozna a szeretett nőkért az életében.
Az a bizonyos kisördög a vállunkon
A következő találkozásom Clint Eastwooddal a kedvenc filmemmé váló Gran Torino volt, amelyben a színész megformálásában egy cinikus, zsémbes öregember képe rajzolódik ki, aki szarkasztikus megjegyzéseivel, nyers stílusával nyer meg minket. Aztán persze kiderül, hogy az álca mögött hatalmas szív lakozik, és ennek a filmnek a végén is csak némán nyeli az ember a patakokban folyó könnyeit. (Mondtam már, hogy imádom a szomorú filmeket?) Szóval itt van ez az elsőre kiállhatatlannak tűnő karakter, akit valahogy mégis bírunk. Mert felismerjük benne a kisördögöt a vállunkon. Aki kendőzetlenül ki meri mondani azt is, amit nem illik, és aki a fekete humorral fegyverez le mindannyiunkat. Ahogy apu idősödött volna, azt hiszem, egyre hangsúlyosabbá váltak volna ezek a karakterjegyei. Nem volt savanyú vagy rosszindulatú, nem volt szekánt, de
csípős nyelve volt és fergeteges humora (szeretném azt hinni, hogy ezt is örököltem),
és aki nem volt ehhez hozzászokva, időnként akár meg is bántódhatott. Engem például nem nagyon ringatott abba a tévhitbe, amikor lelkesen zenéltem a nappaliban, teljesen hamisan és az ütemérzék teljes hiányával, hogy ezt hosszú távon folytatnom kéne.
Aki jobban hisz benned, mint te saját magadban
A harmadik legmeghatározóbb filmélményemmel picit visszaugrom az időben, de Eastwood halántéka már akkor is javában őszült. Noha A millió dolláros bébi csak négy évvel korábban készült, mint a Gran Torino, nekem mégsem egy öregúr képe jelent meg benne, hanem egy olyan igazi mesteré, tanítóé, aki kihozza belőled a legjobbat, még akkor is, ha ez nem mindig könnyű, és közben annyira, de annyira megszeret, hogy az már-már éteri. És aki, amikor szükség van rá, sokkal jobban hisz benned, mint te saját magadban. Bár apu biztos nem a bokszzsákot püföltette volna velem, de úgy hiszem,
mindig kemény munkára, tanulásra, fejlődésre sarkallt volna. Nemcsak azért, hogy ő büszke lehessen, hanem mert látta volna bennem azt is, amit én nem mindig.
Nem tudom, ha most, hetvenhárom évesen is élne, vajon párhuzamot vonnék-e közte és Clint Eastwood között. Ez sosem derül ki. De abban biztos vagyok, hogy most valahol nagyon büszke mosolyra húzódik a szája, amiért a lánya mégiscsak a világ egyik legtehetségesebb emberéhez hasonlította nyilvánosan, ráadásul annak a kilencvenegyedik születésnapján.
Krajnyik Cintia
