„Könnyű elfogadni a melegeket, amíg nem a te gyereked az” – hangzott el a mélységes fájdalomtól és csalódottságtól átitatott kijelentés édesanya szájából egy beszélgetésünk során, miután öt évvel ezelőtt, egy szép nyári napon az akkor tizennyolc éves öcsém bevallotta, hogy a saját neméhez vonzódik, egy másik fiúba szerelmes és szeretne összeköltözni vele.

Édesapa büszkesége, a fia, a trónörökös, a gyerek (mert én ugye „csak” lány vagyok), akire annyira várt, annyi reményt fűzött hozzá, hogy majd viszi tovább a család nevét, ő pedig a világ legbüszkébb apukája és leendő nagypapája. Erre tessék, tizennyolc évnyi reményt és büszkeséget egyetlen tőmondattal meg lehet semmisíteni: „Meleg vagyok.”

Családi dráma

A szülői gyászfolyamat – mert tulajdonképpen ez is az, elgyászolni az ideálokat, elvárásokat és elfogadni a megváltoztathatatlant, alkalmazkodni az új helyzethez – öt éve a tagadás, harag, alkudozás és depresszió fázisai közt hullámzik. Öcsém öt éve egy korabeli férfival él, szerelmes, boldog, teljes életet él, már amennyire Magyarországon a melegek teljes életet élhetnek ugyebár. Maximum négy fal közt. De a szüleink titkon még mindig abban reménykednek, hogy ez az egész csak múló szeszély, késő kamaszkori lázadás, de hamarosan jön majd egy lány, aki felnyitja a szemét, és onnantól kezdve minden rendben lesz. 

Mert ez így a legkevésbé sincs rendben, biztos csak az a fiú beszélte be neki, hogy meleg, de igazából ez nincs így, egyszerűen nem lehet így. 

Mivel nincs így, nyilvánvalóan nincs, ezért nem is lehet sem elfogadni, sem felvállalni, senki nem tudhatja meg, sem a tágabb család, sem a szomszédok, sem senki, mert egy katolikus kis faluban nem lehet édesapánk egy szem fia, a trónörökös, meleg. Ez egyszerűen nem opció. Míg az teljesen természetes, hogy az én párom a család része, minden családi összejövetelen szívesen látott, addig az öcsém társa rejtegetni, letagadni való szégyenfolt a családunk jó hírnevén.

Bé betűs szó

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Emlékszem, a szívem szakadt meg érte, amikor édesapa kerek születésnapját ünnepeltük, összejött a nagy család, barátok, mindenki ott volt, aki számít, kivéve az öcsém társát. Ő nem lehetett ott. Ösztönös kérdés ilyenkor a rokonok, családi barátok részéről: „Neked hol a barátnőd, miért nem hoztad el? Mikor nősülsz?” Öcsém pedig félszegen csak annyit válaszolt: „Nincs barátnőm.” Én haraptam a nyelvem, hogy meg ne szólaljak, és közben csak az járt a fejemben,

micsoda fájdalom lehet ez neki, hogy még mindig meg kell tagadnia önmagát, nem mondhatja ki, hogy neki nem barátnője van, hanem barátja, hogy nem lehet ott vele a szerelme, mert egyszerűen nem illik bele az ideális család képébe.

Édesanya sírt, zokogott a telefonban, amikor öt éve felhívott, hogy kiöntse a lelkét, elmondja, hogy micsoda szomorúság érte a családot. Én akkor már évek óta kirepültem a családi fészekből, nem éltem otthon velük. Először teljesen másról beszélt, vidáman újságolt mindenfélét, majd hirtelen témát váltott, amit úgy vezetett fel, mint egy halálos ítéletet. „Az öcséd b…” – elcsuklott a hangja, zokogni kezdett. Nem tudtam kivenni a szót, mit akart mondani. Pillanatok alatt a torkomban éreztem a szívdobogásom, kétségbeestem, mi az a bé betűs szó, ami öcsémmel történt. Baleset? Betegség? Jó ég! Aztán elismételte: „Az öcséd buzi.” Ezt a durva szót használta, és csak sírt. Én pedig kimondhatatlanul rosszul éreztem magam, amiért kétszer is el kellett ismételnie azt a bé betűs szót, mert én elsőre az elcsukló hangjából nem tudtam kivenni, mit mond.

„Agyonütlek”

Igazából valahogy mindig is voltak jelek, hogy öcsém valahogy más, mint egy tipikusnak nevezhető fiú. De elhessegettük, hogy gyerek, meg nővére van, biztos azért érdeklődik inkább lányosnak mondható dolgok iránt. Majd kinövi. Édesapa elég konzervatív, már-már vaskalapos, aki számára az ember az férfi, a színe az fehér, a vallása keresztény és a szexuális irányultsága heteroszexuális. Kamaszkoromban engem is leültetett, hogy elmondja, mi az elvárás a leendő férjem irányába, hogy biztosan ne hozzak szégyent a családra. Így hangzott: 

„Szabadon választod meg a férjed, lányom, de ne legyen cigány, fekete, kínai, arab vagy zsidó.” Pislogtam nagy szemmel tizenöt évesen, hogy akkor most mennyire is nevezhető szabadnak az a választás. 

Amikor egyszer rajtakapta öcsémet, hogy az én ruháimat próbálgatja gyerekként, ráförmedt: „Ha buzi leszel, agyonütlek.” Fogalmam sincs, hogy öcsém akkoriban tudta-e már, mit jelent az a bé betűs szó, és hogy ő maga érezte-e már, hogy ő bizony az. Egy biztos, ez az apai kijelentés ott van benne akkor is, ha esetleg nem is emlékszik rá. A tudattalanja egész biztosan őrzi valahol egy elzárt fiók mélyén. És ezzel a talán tudattalan emlékkel együtt kellett neki felvállalni öt éve, hogy ő bizony márpedig az a bizonyos bé betűs. 

Nincs mire várni 

Öcsém egyértelműen kifejezte, biztos benne, hogy meleg. És tudja, hogy a családi elvárás szerint ezen változtatnia kéne, de nem tud és nem is akar.

Ő így fogadja el saját magát. Kérdés, hogy édesanya és édesapa mikor jutnak el a gyászfolyamatukban az utolsó fázisba, az elfogadás állapotába. Amikor már el tudják fogadni és vállalni tudják a fiukat annak, aki. Melegnek.

Vajon hány magyar család története lehet ez? Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem vagyunk egyedül ezzel a dilemmával. Sőt, nagyon sokan vannak hasonló helyzetben. És a jelenlegi magyar közbeszéd, országvezetés által sugallt értékrend azt vetíti előre, hogy egyre többen lesznek kénytelenek meleg családi titkokkal élni… 

A melegek teljes értékű emberek, és ugyanolyan joguk van a normális élethez, mint egy heteroszexuálisnak. Ugyanolyan, ugyanolyan, ugyanolyan.

Lotti

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás:Unsplash/Chetan Menaria