Nyáry Luca: Mindegy, hányan akarják újra meg újra kitörölni a narratívánkat a történelemből, mi akkor is az alakítói leszünk

–

Sziasztok!

Mielőtt bármi érdemlegeset mondanék, szeretném megköszönni a Budapest Pride csapatának, hogy megengedték, hogy a részese legyek ennek a napnak, és hogy évről évre megfeszítetten dolgoznak azért, hogy egy békésebb országban élhessünk. 

Én biztosan nem magamat kértem volna fel erre, sőt még most sem teljesen érzem azt, hogy jogom lenne ahhoz, hogy itt álljak előttetek. Én ugyanis az életem nagy részében elmondhattam magamról, hogy elég szerencsés helyzetben vagyok ahhoz, hogy a szexualitásom vagy a megítélése ne befolyásolja a mindennapjaimat, és éppen ezért sokáig nem is igazán mertem érinteni ezt a témát. Egyszerűen nem gondoltam, hogy ez az én tisztem lenne, mivel egy olyan közegben nevelkedtem, ahol nem kellett azon aggódnom, hogy elfogadnak-e olyannak, amilyen vagyok.

A szüleim sosem éreztették velem, hogy tartoznék nekik bármiféle vallomással, és különben sem tudtam volna olyat mondani, amit az összeragasztott Barbie babáim vagy a Leia hercegnő iránti fanatikus rajongásom ne árult volna el helyettem.

A családomnak szinte küldetése volt, hogy egy olyan világot mutassanak be nekem, ahol nem pusztán tulajdonságok halmazának tekintjük az embertársainkat, hanem komplex rendszernek, amely csak egészként képes tiszta képet adni magáról. Egy türelmes, sokrétű világot, amiben egyedül annak szabad számítania, hogy jók-e a szándékaid, és hogy ezek érdekében mit adsz hozzá a társadalomhoz.

Persze nem fogok úgy tenni, mintha mindenki más is ebben a világban nőtt volna fel. Ez nem a teljes valóság, csupán egy kis szelete, de az biztos, hogy a szüleim mindent megtettek azért, hogy legalább az én szűk világom egy olyan hely legyen, ahol tisztán önmagam lehetek. Nem arra neveltek, hogy idomuljak a negativitáshoz, hanem hogy elég bátor legyek ahhoz, hogy megpróbáljak változtatni rajta.

Úgyhogy most itt vagyok. 

Legfőképpen azért, mert hiszek a társadalmi felelősségvállalásban, és az utóbbi időszakban az LMBTQ-embereket ért atrocitások ráébresztettek arra, hogy többet is tehetnék a buborékomon kívül élő társaimért. A csoport körül a közelmúltban kialakuló, és egyre kikerülhetetlenebb beszélgetés pedig csak megerősített abban a hitemben, hogy mint nyilvános platformmal, és valamennyi befolyással rendelkező közszereplő, az én felelősségem is, hogy kivegyem a részem az olyan, elfogadóbb társadalomért folytatott törekvésekből, mint amit a Budapest Pride is végez. Íróként a munkámnak eddig is fontos része volt ez a téma, elvégre elkerülhetetlenül beleszövöm a saját perspektívámat az alkotásaimba, ám csak mostanra jutottam el odáig, hogy nyilvánosan felvállaljam, hogy nemcsak lelkes támogatója, de mint saját neméhez is vonzódó ember, tagja is vagyok ennek a közösségnek.  

Ebből a kinyilatkoztatásból pedig rendszeresen (sőt talán joggal is) merül fel az örökké ismétlődő kérdés, hogy egyáltalán miért kell felhoznunk ezt a témát? Mégis kinek jó az, hogy nyilvánosan felvállaljuk a szexualitásunkat vagy a nemi identitásunkat? Mi értelme van annak, hogy ismert emberek megosztják ezeket a részleteket magukról? Miért kell ennyire hangosan beszélnünk ezekről? Miért nem elégszünk meg kis lépésekkel, a nagyszabású ötletek apró morzsáival, miért most azonnal várunk változást? Milyen okokból vonulunk az utcára vagy lobbizunk több reprezentációért a médiában, és egyáltalán miért szükséges, hogy lássanak minket?

Számomra egyszerű a válasz.

Mert a történelmünk, sőt a jelenünk is tele van olyanokkal, akik láthatatlanul, egy részüket örökké megtagadva élték le az életüket, és olyanokkal is, akiket bántalmaztak vagy elnyomtak azért, mert nem voltak erre hajlandóak. 

Osh-Tisch a kró indiánok törzsének harcosa és gyógyítója volt, akit tisztelet övezett társai körében. Bár férfinak született, mégsem akként élte az életét, de az ő népe nem fekete-fehérnek látta a nemi identitás kérdését. A területüket megszálló népek viszont igen. Osch-Tischt és a hozzá hasonlókat férfiruhába kényszerítették, kopaszra borotválták és bebörtönözték. 

Bartolomé Tecia 15 éves volt, amikor összekötözve a Rhone folyóba dobták, mert a XVI. századi Svájcban ezt tartották megfelelő büntetésnek egy olyan fiú számára, aki a saját neméhez vonzódott. Alan Turing találmánya becslések szerint mintegy két évvel rövidítette le a II. világháborút, mégsem ünnepelt hősként hagyta itt a világot, hanem munkáját elvesztve, bűnözőként kezelve, szimplán azért, mert homoszexuális volt. És bár a hozzájárulása milliókat menthetett meg az elhúzódó háború borzalmaitól, a koncentrációs táborok rózsaszín háromszöggel jelölt rabjain, az olyanokon, mint Elli Smula, vagy az alig egy évtizede elhunyt Rudolf Brazda, már ő sem tudott segíteni. 

De egyáltalán nem kell, hogy ezeket a távoli, kirívóan tragikus sorsú idegeneket vegyük példának, hiszen

ma is, szinte mindannyiunk életében vannak olyanok, akiket egyetlen tulajdonságuk miatt fél életre kényszerít a környezetük. Barátok, akik csak lopva, az asztal alatt foghatják meg a párjuk kezét. Családok, amelyek nem léteznek a jog szemében.

Kamaszok, akik sosem látták magukat viszont a képernyőn vagy egy könyv lapjain, és ezért azt hiszik, hogy nem is érdemesek rá. Sosemvolt szerelmek és igazságok végtelen sora, amiket már csírájában elfojtottak a lehetséges következmények. 

Hát, miattuk vagyunk most itt. Miattuk örülünk, amikor egy vers utolsó sorában végre szembekerülünk valakivel, aki hasonlít ránk, amikor meglátunk egy szivárványos zászlót, vagy amikor valaki, akire felnézünk, kimondja, hogy ő is közénk tartozik. Miattuk nyitjuk ki mégis a szánkat, amikor a legszívesebben levegőt se vennénk. Miattuk kiáltunk, kommentelünk és alkotunk, értük, de még inkább egymásért tesszük ki magunkat azoknak a megpróbáltatásoknak, amik akkor érik az embert, ha nyíltan vállalja, hogy a szabadságot nem kiváltságnak, hanem emberi jognak tartja.

És teljesen mindegy, hányan nem értenek velünk egyet ebben, hogy hányan akarják újra meg újra kitörölni a narratívánkat a történelemből, mi akkor is az alakítói leszünk.

Mindig itt voltunk, és soha nem fogunk eltűnni, mert bármennyire is szeretnék, ha csak pillanatnyi zavar lennénk a társadalom szövetében, a létezésünk épp úgy a természetes rend része, mint a lélegzet, az anyai szeretet, vagy az ösztön, ami egymáshoz húz minket.

Ilyennek jöttünk létre, és akkor tudunk a legjobb verziónkká nőni, ha nem kényszerítenek falak közé minket. Ha nem arra megy el az összes energiánk, hogy darabokat faragjunk le magunkból, akkor képesek leszünk építeni vele. Mert egy olyan világhoz tudunk a legtöbbet hozzáadni, ami viszontszeret minket. 

És ez az a pont, ahol szükségünk van a nyilvánosságra. Ahhoz, hogy valamit képesek legyünk szeretni, vagy legalább megszokottnak tekinteni, előbb észre kell vennünk. Hogy szokatlan legyen. Aztán ismerős. Végül pedig mindennapi. És ha valaki, ez a közösség kiérdemelte, hogy végre azért lássák, ami. Nem propagandának, életstílusnak, vagy politikai ágazatnak, hanem végtelenül különböző emberek egy végtelenül értékes csoportjának, akiknek tartozunk annyival, hogy nem vetjük ki őket abból a társadalomból, amit az ő kezeik is alkottak.

Meg kell mutatnunk őket, meg kell hallanunk őket, és beszélnünk kell róluk, mert úgy illik, hogy a világ, amit a médiában látunk, legalább olyan színes, bátor és érdekes legyen, mint az, amelyikben élünk.

Nyáry Luca

Kiemelt kép: Milanovich Domi/WMN