Egy társadalom ereje épp a sokszínűségében rejlik, és rettentően szomorú, hogy a XXI. században az elfogadás, a nyitottság, az empátia még mindig nem magától értetődőn van jelen a mindennapjainkban. Őszintén várom azt a napot, amikor már nem kell többé arról írni, hogy a már említett sokszínűségünk ellenére mégis mennyi közös van bennünk, és mennyiféle módon kapcsolódunk mi, emberek egymáshoz bőrszíntől, nemi identitástól és szexuális orientációtól függetlenül. Viszont, amíg nem érkezik el, addig nem szabad csendben maradni.

Sulyok Viktória aszexuális, szabadúszó fordító és nyelvtanár

Sulyok Viktória

„Sok szempontból privilegizált helyzetben vagyok (fehér, fővárosi, középosztálybeli, magasan képzett), ezért nem panaszkodom, de az aszexualitással kapcsolatos tudatlanság és a rengeteg tévhit nagyon fárasztó és fájdalmas tud lenni. Amikor előbújok egy társaságban, általában olyan reakciókat kapok, hogy »Biztosan tudnál találni valakit«. Az emberek nem fogják fel, hogy nem azért vagyok aszex, mert senki nem hajlandó belém helyezni a péniszét (mert egy nőnek, ugye, pasi kell…), hanem azért, mert így vagyok behuzalozva, és kész. Gyakran vetik a szememre: minek hirdetem, hogy aszex vagyok, ez senkit nem érdekel – ez az állítás ugyanakkor nem állja meg a helyét.

Az emberek szörnyen elcsodálkoznak, amikor rájönnek, hogy nem érzek szexuális vonzalmat senki iránt sem, és egy csomószor meg akarnak »gyógyítani« – erre ugyanakkor semmi szükség, nem vagyok beteg.

Épp emiatt fontosnak tartom az LMBTQIAP+ közösség tagjainak láthatóságát, a mindennapokban ugyanis láthatatlanok vagyunk. Dühít, hogy az a kisebbség, amelynek én is tagja vagyok, ennyire kevéssé ismert és ennyire félreismert. A Pride-hónap alatt lehetőség van workshopokra járni, filmeket/színházi előadásokat nézni, és így informálódni. Ehhez persze szükség van nyitottságra, de legalább a keretek megvannak arra, hogy akik hajlandók tájékozódni, azok megtehessék. Ugyanakkor társadalmi szemléletváltásra is szükség lenne, amihez elengedhetetlen a segítség a döntéshozók részéről is, máskülönben szélmalomharcot folytatunk. Hiszem, hogy a világ meglehetősen színes, van (és kell, hogy legyen) benne hely mindenkinek.”

Ördög Ivett transznemű nő, szoftverfejlesztő

Ördög Ivett - Fotó: Bielik István

„Transznak lenni Magyarországon ma egy folyamatos gombócot jelent a torokban. Akiknek – hozzám hasonlóan – még nem sikerült hivatalosan megváltoztatniuk a nevüket és a nemüket, azoknak a nemrég elfogadott törvénymódosítás miatt erre nem is lesz módjuk, így a személyink alapján is egyértelműen kiderül, hogy transzok vagyunk. Ezzel pedig a fokozatosan felhergelt társadalom célkeresztjébe kerülhetünk.

Nem kell haláltáborba küldeni embereket ahhoz, hogy tönkretegyék az életüket, elég, ha nem találnak állást vagy albérletet. Hogy mi lesz a következő törvény, amivel megpróbálnak minket ellehetetleníteni, hogy még hány évünk van menekülni, mielőtt végleg kriminalizálják a transzneműséget, nem tudni.

 A jó hír viszont, hogy mi magunk vagyunk a legfontosabb erőforrás az érzékenyítésre, a kutatások szerint ugyanis, ami a leghatékonyabban rombolja le az előítéleteket, az éppen a személyes kapcsolat. Ha az emberek sok pozitív személyiséget ismernek meg az érintettek közül, akkor egy idő után óhatatlanul szembe kell nézniük a ténnyel, hogy a félelmeik alaptalanok. Épp ezért arra bátorítok mindenkit, hogy ha teheti, vállalja fel önmagát, és álljon ki saját és mások jogaiért. Erre jó alkalom a Pride, ami ugyanúgy megemlékezés a Stonewall-lázadásról, mint a testvéreinkről, akik azért vesztették életüket, mert az LMBTQ-közösséghez tartoznak. Ünnepe mindannak, amit eddig az LMBTQ-aktivizmus elért, és demonstráció mindazért, amit még nem. De a Pride egyben közösségi élmény is: sokak számára ez az a nap, amikor először találkoznak hozzájuk hasonló emberekkel, amikor először érzik, hogy nincsenek egyedül. Vannak, akiknek az első alkalom, amikor félelem nélkül foghatják meg a párjuk kezét nyilvános helyen. Számomra a Pride az önazonosság élményét adta, és kulcsszerepe volt abban, hogy végül fel mertem vállalni magam.”

Erdei Zsolt meleg, a Humen Magazin tulajdonosa

Erdei Zsolt - Fotó: Bielik István

„Annak, hogy egy egész hónap szól a közösségről, megvan a maga előnye, ugyanakkor kontraproduktív is lehet. Sok helyen csak ekkor esik szó az LMBTQIA-emberek jogairól, ekkor kommunikálnak róluk intenzíven, a nagy zaj, a láthatóság, amit júniusban kapunk, viszont a hónap elteltével megszűnik, holott fontos lenne, hogy ne csak ilyenkor kerüljön a figyelem fókuszába a közösség. A hónap kicsúcsosodása minden országban kétségkívül a felvonulás – bár én ezt a szót nem tartom szerencsésnek –, ami kétféle szerepet tölt be. Egyrészt felhívja a figyelmet azokra a jogokra, amikért a közösség harcol és azokra a dolgokra, amik ellen küzd.

Másrészt óriási ünnep, fesztivál is, ahol mindenki – heteroszexuális és LMBTQIA-ember – jól megfér egymás mellett, ahol címkék nélkül végre közösen, egymást tiszteletben tartva érezhetik jól magukat az emberek. Így kellene a mindennapokban is.”

Vikor Janka leszbikus, egyetemi hallgató

Vikor Janka

„Ilyenkor lehetőséget kap a világ, hogy nyisson felénk, és mi is, hogy megmutassuk, nem vagyunk annyira különbözőek másoktól. De számomra azért is fontos a Pride-hónap, mert segít rávilágítani, hogy még ha a mindennapokban nem arra halad is ez az ország, amerre kellene, vannak olyanok, akik kiállnak az LMBTQ-közösség mellett. Életemben először tavaly voltam a felvonuláson, és nagyon jó érzés volt látni a meleg és leszbikus párokat, ahogy kézen fogva sétálhattak az utcákon, és anélkül csókolhatták meg egymást, hogy megszólták volna őket. Nagyon át tudtam érezni az örömüket. A nem- és névváltoztatás lehetőségének eltörlése óta attól rettegek, hogy hamarosan a bejegyzett élettársi kapcsolatot is eltörlik, vagy esetleg szó szerint üldözni kezdik az egész LMBTQ-közösséget. Sokszor megfordul a fejemben, hogy itt hagyom az országot, de azt hiszem, annál nagyobb „szivárványharcos” vagyok, hogy amíg még van lehetőség, és van kikkel küzdeni, addig maradok. 

Egyébként lehet, hogy elcsépelten hangzik, de a legtöbbet az elfogadásban a személyes kapcsolatok segítenek. Ha csak egy emberrel sikerül megértetni, hogy mi is emberek vagyunk, nem akarunk elvenni másoktól, csupán boldog életet szeretnénk, akkor máris közelebb kerültünk egy nyitottabb világhoz.”

Szőke Zsanett (Attila) transzvesztita, műszaki felsőfokú végzettség, irodai alkalmazott

Szőke Zsanett (Attila) - Fotó: Szilágyi Lenke

„A Pride-hónap által viszonylag hosszú ideig van lehetőség rá, hogy bemutassuk ezt a sokszínű közösséget, amihez jó érzés transzvesztitaként tartozni. A láthatóság nagyon fontos, a felvonulás pedig jó apropó erre, viszont

elengedhetetlen lenne, hogy ez az esemény ne csak egy megemlékezés, hanem tényleg egy ünnep is lehessen, és ne kísérjék rendőri kordonok vagy demonstráció.

Hogy mi lehetne a megoldás? Megismerés, oktatás, érzékenyítés és láthatóság – én ezekben a fogalmakban látom a lehetőséget arra, hogy nyitottabbak legyenek a jelenleg elutasító emberek.”

Köszönet Ördög Ivettnek a cikk elkészüléséhez nyújtott segítségéért!

 

Filákovity Radojka

Kiemelt képük illusztráció – Forrás: Getty Images