Júniusban az egész internetet elborítja a szivárványzászló, Magyarországon pedig maradnak júliusban is, hiszen nálunk hivatalosan ekkor ünnepeljük a Pride-ot. Az emberek egy részének mindez sok, nem értik, hogy miért kell ezt a témát „erőltetni”.

Ám a Pride több százezer magyar állampolgárról szól, akiket az elmúlt években megannyi súlyos támadás ért.

Nem, nem lehet bevonulni a négy fal közé, és nem lehet csendben létezni, meghunyászkodva. Ez a társadalom egy nagy részének bizonyára valóban megnyugtató lenne, ám az elnyomás, a jogtalanság, a jogegyenlőtlenség és az igazságtalan, félrevezető támadások mellett nem szabad és nem lehet szó nélkül elmenni. 

Biztosan kényelmetlen a sok cikk egy elnyomott közösségről. De elnyomott közösségnek lenni is kényelmetlen.

Ráadásul a Pride nem csak egy vonulás. Hanem lehetőség is arra, hogy tanuljunk. Éppen ezért szentel a Budapest Pride egy egész hónapot annak, hogy megannyi programon keresztül meg lehessen ismerni egy közösséget, aminek gazdag kultúrája és történelme tényleg mindenkié. A Pride nem lázadás, nem magamutogatás, nem provokáció, hanem az ez iránt érzett büszkeség ünnepe.

Büszkék vagyunk erre a történelemre, kultúrára és a közösség megannyi tagjára, akik egy olyan világban mernek hangosak lenni, amelyben töméntelen gyűlölettel próbálják elnémítani őket. És, ha picit jobban figyelünk, bennünket is gazdagíthat ez az ünnep, hogy mi is színesebbek legyünk.

Elmondom, miért jó a Pride, és mit tanulhat belőle bárki.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A Pride felidézi, mi történik, ha a gyengének titulált emberekről kiderül, hogy igazából erősek

A társadalomban él egy furcsa tévhit arról, miszerint a meleg férfiak gyengék. Mindennek egyszerűen az az alapja, hogy a maszkulinitást általában ez erővel kapcsolják össze, a meleg férfiakat viszont nem tartják maszkulinnak, így aki meleg, az a közvélekedés szerint biztosan gyenge is – legalábbis nem kőkemény alfahím. Ám 1969. június 28-án, az egyesült államokbeli Stonewall Inn bárban tartott rendőrségi razzián – amikor melegeket és transznemű embereket tartóztattak le csak azért, mert rosszkor voltak rossz helyen – egy közösség néhány képviselője azt mondta, hogy elég. Nem tűrik tovább a megaláztatásokat és az elnyomást. És ezen az éjszakán, majd több, az után következő napon megannyi, iskolában zaklatott, megvert és titkok között élő férfi és nő vállalta magát, ment szembe a hatalommal.

A téglával a kezében üvöltöző transznemű fekete nők képe számomra maga az erő szimbóluma. És ez az erő benne van a Pride-ban is, amire kimondhatatlanul büszke vagyok. És ami mindannyiunk számára erőt adhat.

Zavargások 1969-ben, a Stonewall Innben – Forrás: Wikipedia

A Pride emlékeztet rá, hogy van történelmem és vannak hőseim.

Amikor az LMBTQ-emberek még nem voltak a nyilvánosság részei, és nem tudtak kiharcolni semmilyen elfogadást, megannyi csodálatos ember maradt örökké árnyékban, harcban önmagával, a környezetével és az egész társadalommal.

Ilyenkor mindig Alan Turing jut eszembe, az Enigma feltörője, aki miatt gyakorlatilag legalább két évvel korábban véget ért a második világháború, és aki megszámlálhatatlanul sok embert mentett meg, átírva a világtörténelmet. Végül mégis a saját országa áldozata lett. Szexuális orientációja miatt kémiai kasztrációra kényszerítették, ő pedig egyesek szerint öngyilkos lett. És ő csak egy a sok közül. Jár nekik az, hogy emlékezzünk rájuk, és beszéljünk róluk.

Alan Turing – Forrás: Wikipedia

De nem csak a hősökre kell emlékezni

A Pride figyelmeztet minket arra, hogy a társadalom homofóbiája, és az állami diszkrimináció mit képes tenni egy egész közösség ellen. A Covid alatt együtt éltük át, milyen félni egy vírustól, és milyen kívülről látni, ahogy a világon minden orvos próbálja megtalálni a megoldást egy fenyegető veszélyre. De az, hogy egy vírus ellen így lép fel a világ, nem alapvető.

Amikor a nyolcvanas évek elején megjelent a HIV, amit először a „melegek rákjának” hívtak, és ami rövid idő alatt elképesztő módon kezdett el ritkítani egy közösséget, a politikusok – köztük Reagan elnök – sem voltak hajlandók komolyan venni a problémát, megfelelő anyagi körülményeket teremteni a kutatásához – egyszerűen azért, mert melegekről volt szó.

Akikért ebben a narratívában egyszerűen nem volt kár, feláldozhatók voltak.

Bár egy idő után erőteljes kutatások kezdődtek az HIV kapcsán, és mára elérték, hogy gyógyszeres kezeléssel nincs hatással a várható élettartamra, sőt tovább sem adható, ettől függetlenül a HIV továbbra is gyógyíthatatlan. Kényelmetlen kérdés, hogy mi lett volna, ha az első években a vírus nem kizárólag a melegek problémája lett volna, hanem mindenkié. Érdemes elolvasni a témában a magyar származású Rebecca Makkai Négy betű című könyvét, amiben szívszorítóan követhetjük végig, hogyan halnak meg egy fiatal baráti társaság tagjai sorban a vírus miatt, miközben nem számíthatnak senki segítségére. A közelmúlt e sötét foltja máig feldolgozatlan. 

A Pride pont ezeknek az emlékeknek a felidézésével mutatja be azt, hogy még mennyi mindent lehetne tenni az egyenlőségért

Amitől még most is messze vagyunk. Bár az említett esetek óta az LMBTQ-témák a közbeszéd részei lettek, és sok fiatal számára már nem elérhetetlen a coming out, így egyre többen mernek önmaguk lenni, de ez nem garancia arra, hogy a helyzet már csak javulni fog. Az elmúlt években Magyarországon ellehetetlenítették a transzneműek életét, ellehetetlenítették a szivárványcsaládokat, és azt, hogy a fiatalok megismerhessék és könnyebben elfogadják magukat, majd gyűlöletkampányokon keresztül terjesztettek abszurd hazugságokat. És mégis… mégis itt vagyunk még egy Pride-hónapot ünnepelve, amikor a magyar közösség és támogatói is hangosan állnak ki egy igazságosabb Magyarországért.

Az elmúlt években olyan emberek mentek ki tüntetésekre, akik ezt soha nem tartották fontosnak. Olyan emberek kezdtek el politikáról és a saját jogaikról beszélni, akiket ez korábban nem érdekelt. Olyan emberek vettek meg mesekönyveket egyszerű dacból és lázadásból, akik sose érezték fontosnak azt, hogy kiálljanak mások mellett.

Lehet, hogy hoztak néhány törvényt. De az erkölcsi győzelem az LMBTQ-közösségé. És erre az erőre csak büszkék lehetünk. Ezt az erőt csak ünnepelni tudjuk. Ezt az erőt csak ünnepelni szabad.

És ez az erő mindig velünk volt, csak sokáig titokban kellett tartani

De titokban, zárt falak között az idők folyamán csodálatos dolgok keletkeztek. Mert a közösség erős volt, és mert a közösségnek meg kellett tanulnia, hogy csak magára számíthat. Erre az egyik legjobb példa a „ballroom” kultúra, amely az Egyesült Államokban alakult ki már az 1900-as évek elején, de fénykorát az 1980-as években élte. A ballroom egyszerre volt egy helyszín és egy közösség: az utcára kitaszított melegek, leszbikusok, transznemű emberek, sokszor afroamerikaiak vagy latinók a ballroomokban egy alternatív valóságot teremtettek. Együtt, egymás előtt vonultak fel, a legszebb nőként és a legszebb férfiként felöltözve vagy afroamerikaiként öltönyökbe bújva, üzletembert játszva, hogy néhány órára azok legyenek, amit a társadalom sose engedne meg nekik. Ezekben a közösségekben alakult ki a vogue tánc (igen, ez ihlette Madonna dalát és a klipben látható ikonikus táncot), a house zene is innen ered, és a drag queen kultúra is sokat köszönhet ezeknek a mágikus helyeknek. Ha valakit érdekel ez a kultúrabomba, bátran nézze meg a Pose című sorozatot vagy a Paris is Burning című dokumentumfilmet.

A Pride megmutatja, hogy mindig van mit tanulni: szeretetről, kultúráról, filozófiáról, feminizmusról, genderről, szexről, szexualitásról. A világról.

A közösség megannyi aktivistájával beszélgetve és őket hallgatva megtanultam, hogy a világ megmentéséhez bizony gigászi tudás szükséges. És ez a tudás aranyat ér. A világ annyira színes, érdekes és annyira összetett, hogy mindig van valami, amit magunkba szívhatunk belőle, és amitől többek lehetünk. Mennyire jobb lenne mindenkinek az élete, ha látna minden színt maga körül! A Pride tanít, teljesebbé, jobbá tesz. És persze: büszkébbé.

Elárulok egy nagy titkot: nyitottnak lenni jobb, mint elzárkózni minden elől, ami új. Színesnek látni a világot jobb, mint fekete-fehérnek. Hinni a jóság erejében jobb, mint más szenvedését támogatni. Szeretni jobb, mint gyűlölni.

És büszkének lenni (együtt) jobb, mint a négy fal között csendben lenni.

Kanicsár Ádám András

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / D-Keine