Kurucz Adrienn: „Nem fáztok a tetőn? Nem, mi sokkal közelebb vagyunk a Naphoz!” – WMN-naplók
Igyekszünk mindennap kimenni egy kicsit a levegőre, legalább egy kis összcsaládi, egészségügyi kutyasétáltatásra, mit nekünk trotty idő! Ma délben azt láttuk, hogy drága szomszédaink serénykednek egy állványon, rakják az új tetőt. „Nem fáztok?” – kiabál át nekik a kerítésen a férjem a sziasztok helyett. „Nem fázunk, mert mi sokkal közelebb vagyunk a Naphoz” – vágja rá Tibi szomszéd gondolkodás nélkül. Jól van, megleszünk, gondolom, mit nekünk karantén, ennyi bolond egy rakáson a Covidot is átvészeli valahogy. Fogadjunk? Kurucz Adrienn e heti naplójában a szívének legkedvesebb pillanatokból csemegézett.
–
Igen, tudom, közhely, tán bosszantó is hallani sokaknak újra és újra, hogy a humor maga az élet, én most mégis kimondom (újra és újra, hogy el ne felejtsem). És megtoldom még azzal is a mantrát, hogy juszt is (bár minden ez ellen szól, a betegség, a közélet és a közhangulat is) azokról a dolgokról fogok ma mesélni nektek, amelyek megnevettettek ezen a dermesztő héten. Nem hurráoptimizmusból, nem járványtagadásból, mindkettőt halálosan kártékonynak tartom, inkább csak dafke. Mert most így esik jól.
Most a röhögés számomra az egyetlen módja a lázadásnak, mert amúgy mindent elkövetek, az összes szabályt betartom, hogy magamat és a többi embert védjem a fertőzéstől. Adom az estéket, a színházat és mozit (bár online nézek előadásokat, filmeket – nézzetek ti is, amíg nem mehetünk megint!), a személyes találkozást a családtagokkal és a barátokkal, a csavargást és még sok mindent, amit szeretek az életben, de a nevetést, na, azt nem adom!
„Viszont idén már nem veszek fel melltartót!”
Ez volt az első mondat, amit meghallottam (és utána a nagy röhögést), amikor beléptem első videós értekezletünk felületére csütörtökön (nem mondom meg, kitől származik az idézet, és ki mondta, hogy ő sem, illetve ki lamentált, hogy ő bezzeg nem teheti ezt meg sajnos!).
Igen, újra home office-ban a csapat. Már pont kezdtünk visszadöccenni a rendes kerékvágásba, amikor újra váltani kellett egy aktuálisan biztonságosabb létformára, és ki kellett mondani, hogy jövőre veletek ugyanitt!
Persze nem állunk le, dolgozunk, sőt többet is, mint eddig, hisz a csapat tagjainak egyidejű személyes jelenléte meggyorsít azért csomó mindent, de hálásak is vagyunk, hogy így otthon ülve nem kell annyira tartani a fertőzéstől és maszkot viselni a nap minden percében. Meg, ugye, melltartót.
Gojko Mitić? Á, őt be se mertem mutatni itthon!
Mivel az előző karantén alatt rájöttünk a csajokkal, hogy mennyire szükségünk van egymás társaságára (hamar kiderült, hogy a közös ebédek alatti beszélgetések elmaradása nagy űrt hagy sokunkban), kitaláltuk még tavasszal, hogy a munkamegbeszéléseken felül minden héten tartunk egy online kávézást is, ami nem kötelező persze, de aki akar, becsatlakozhat csevegni. Itt a macska- és gyereknevelési kérdésektől a lelki gondokon át a szerelmi ügyekig minden szóba kerülhet, és kerül is. Persze eszem ágában sincs kibeszélni a kolléganőimet, de azt elárulom, hogy ezen a héten közös segítő traumacsoportot alkottunk, ugyanis kamasz gyerekeink egyöntetűen leszavazták a Házibuli című filmet, ami nekünk (már akiknek kamaszkorú gyerekei lehetnek korunknál fogva) annak idején meghatározó élményt jelentett. Illetve jelentettek, mert, ugye, volt Házibuli 1 és Házibuli 2 is, hála istennek.
Én pár hete próbáltam megnézetni a lányommal a filmet, gondoltam, végtére is ő is 13 éves, mint Vic, a hősnő, de nagyjából a film felénél elmenekült. Kiderült, hogy hasonlóan jártak a kolléganőim is a saját gyerekeikkel, úgyhogy megértően bólogattak, amikor bejelentettem, hogy gyerekkori nagy szerelmemet, az NDK partizán-indiánt, Gojko Mitićet (ITT írtam róla, és e szenvedélyről), be sem merem mutatni ezek után.
Mit is várhatnék valakitől, akinek nem jött be Matthieu, pedig ő paróka és bőrpendely nélkül nyomult, és robogón, nem lovon száguldozott, szóval marha modern, mondhatjuk.
Kutyasétáltatás? Dehogy! Ruhasétáltatás!
A gyerekről jut eszembe (nem Vicről, hanem az enyémről), hogy újfajta házimunkát sóztam a héten a nyakába. Megbíztam, hogy sétáltassa a ruháimat, mint a család immár egyetlen nap mint nap közösségbe járó harmada (meg aztán a férjemen nem állnának olyan jól a ruháim, bár egyszer a fekete blézeremben ment el dolgozni. Azt hitte az övé, még színpadra is állt benne, és a kollégája csak a nap végén merte megkérdezni, nem az Adrié-e mégis ez a derékban szűkített cucc…?)
Szóval most felváltva szedegetem elő a szekrényből a kedvenc ruháimat, és a lányom ügyesen megsétáltatja őket a városban. Ez duplán jó. Egyrészt nem költözik beléjük moly, másrészt nem derül ki, hogy már nem férek beléjük. Hosszú volt ez az év, sok a veszteség, de lám, gyarapodunk is szépen!
Kurucz Adrienn
