Kurucz Adrienn: Ne fordítsd el a fejed! – WMN-naplók

–

Jövő héten, ha nem is a régi szisztéma szerint, de visszatérünk az irodába.

Részben véget ér számunkra is egy különös időszak, amely rengeteg változást hozott a világban és sokaknak a magánéletben is.  

Azt gondoltuk, lassan peregnek majd a napok a karanténban, de valójában – másoktól is hallom – pillanatok alatt elszállt ez a három hónap.

Öt-hat centi barna hajtövem van

Dorka, a lányom azt mondja, szereti, „nem muszáj” beszínezni egy árnyalattal vörösebbre, örüljek neki, hogy nem őszülök, közel 45 évesen. Mesélem neki, hogy akkor kezdtem festetni, amikor beleszerettem az ő gyönyörű rézvörös hajszínébe, abba, amivel született.   

Lehet, hogy megint le kellene vágatnom rövidre, mondjuk, öt-hat centisre?

Az efféle akció nálam (is) az újrakezdést jelenti hagyományosan.

Hét éve is levágattam (azóta visszanőtt persze), mert úgy gondoltam, túljutottam egy traumán. Vagy inkább túl szerettem volna már jutni rajta, mert nagyon fáradt voltam, ezért bevetettem mindenféle trükköt.

De nem sikerült, hajvágás ide vagy oda, vannak ügyek, amelyekbe bele kell rakni az időt türelemmel és alázattal, és kész. Az étel se fő meg gyorsabban, ha bűvölöd, nincs mese, nincs varázslat, és hiába pörgeted magad, mint egy búgócsigát, hogy eltereld a figyelmedet a fájdalomról, nem megúszható a leltár, csak halogatható.

A ma hőse nem rágódik, hanem megoldja ütősen a problémákat, illetve tovább lép. A ma hőse proaktív (már csírájában felismeri és elfojtja a krízist) valamint, ha alkalmazkodni kell, az alkalmazkodás bajnoka.

Hát, gyerekek, én olyan ódivatú vagyok sok tekintetben, mint a réges-régi komód a hátam mögött.  

Szívós vagyok, de nehézkes is, nem praktikus, nem légies, nem az a holmi, amit felkapsz könnyen és máshova pakolsz. Őrzök millió albumot és dossziét – mint ez a böhöm bútor –, a család és a barátok utolsó száz évének összes emlékét, esős időben nyikorgok is, és igen, beragadt egy-két fiókom.

Na, ezt se lenne célszerű beleírni egy önéletrajzba, ha állást keresnék, nem igaz?

Pedig ez lenne az igazság egy csomó valós, de valójában lényegtelen adat közt.

Amikor ez a karanténlét elkezdődött, egészen meg voltam zavarodva

Voltam már itthon huzamosan hosszabb ideig, hisz szültem egy gyereket, de az másmilyen élmény volt. Éjjel-nappal szolgálatban voltam egy kisbaba mellett, de akkor csak ez számított, rajta volt a fókusz – most viszont, hogy már nagy, és az első napokat leszámítva az iskolai dolgait is egyedül intézte, valamint népes cset-társasága van, jutott idő magamra is.

És mert alig-alig jártam ki, és emberekkel se igen találkoztam, váratlanul megvalósult az, amiről írtam az elején: tervezetlenül és akaratlanul, zsigerből visszaállt a gyári beállítás, az, amiről már tudom, hogy az én gyári beállításom, ha tetszik, ha nem. Talán nem modern, nem menő, nem divatos. De az enyém. 

Elsőként a napirend döccent vissza a nekem élhető formájába.  

Mivel nem kellett reggel hatkor kelni, így nem hat-hét óra alvással toltam végig a hetet, hanem hét-nyolccal, ha erős front volt akár kilenc is belefért. Ha fájt a fejem vagy görcsölt a hasam, akkor ledőlhettem akár délután is kicsit – ez amúgy nem igényem, ha éjszaka alszom eleget.

Aztán tudtam írni teljes nyugalomban sok-sok órát.

Ki tudtam menni a közeli (kis)erdőbe majdnem mindennap! Eddig is tudtam, hogy ez lételemem, de nem fért bele csak hétvégéken, hogy fák között legyek.   

Akkor ettem, amikor éhes voltam, azt, amit én főztem

Mivel sokkal több időbe és energiába került hozzájutni az ételhez, mint korábban, amikor sokszor rendeltünk vagy ettünk gyorsan itt-ott, értékesebbé vált egy-egy étkezés, nem lapátoltam be a „kaját” menet közben – ha már ennyi munka van benne, akkor legalább kiélveztem az eredményt.

És bár sokkal jobb ízűen ettem, mint korábban, nem híztam az otthonléttől, pedig tartottam tőle, hogy fogok, mert hajlamom az van rá, mint a mindenféle habzsolásra. A férjem, aki sokkal fegyelmezettebb ezen a téren, felszedett pár kilót. De ő is inkább azért, mert zárva vannak a színházak, és nem mozogja le a házi kosztot, amivel őt tényleg le lehet venni a lábáról. Fura volt ezt 17 év után megtapasztalni, sosem volt haspók ugyanis, de én se nagy szakácsnő… A férfiakat nem próbáltam soha a gyomrukon át meghódítani, mondjuk, ennek esélye se lett volna, abból kiindulva, amilyen kedvvel álltam a gáztűzhely elé.

Most sem tapsikoltam, hogy rám hárul a család etetése 100 százalékban, bevallom. De aztán szépen belesimult ez a tevékenység is a napba, jutott idő rá a munkám mellett, így, hogy otthonról dolgoztunk, és ha olykor untam is – mert még véletlenül sem állítom, hogy mindig élveztem –, rájöttem, hogy ami egyfelől monoton, az másfelől megnyugtat, kikapcsol, és határozottan kreatív időtöltés tud lenni – olykor.

Egy tevékenység, ami az, aminek látszik

Nem bonyolult (az én kapszulakonyhám nem az), de van benne kihívás, és egyértelműen örömet okozok másoknak is a végeredménnyel.

Dolgom van, hasznom van, értelmes feladatom van, az ilyenek tartanak össze, mindig az ilyenek tartanak össze.          

A karantén azt az időszakot juttatta eszembe sokszor, amikor gyerekkoromban hetekig Nagyi pestimrei házában, kertjében tanyáztunk, pár szomszédot leszámítva elzárva a világtól (akkor ez volt a normális, telefonunk nem volt, hétfőnként még a fekete-fehér tévében sem volt adás, virtuális kapcsolattal pedig legfeljebb MZ/X és Mézga Köbüki Aladár bírt.)

Egyetlen szervezett „programunk” sem volt nyáron, viszont volt rengeteg dolgunk, szaladtak a szünidei napok, ahogy most is szalad az idő. Mostuk a gyümölcsöt (ipari mennyiségű lekvárt, befőttet rakott el Nagyi télire vitamin-utánpótlásnak, akkor még nem lehetett szőlőt meg epret kapni decemberben), súroltuk az üvegeket vájdlingban, (hordtuk a vizet hozzá vederben a kerti kútról, mert a házban nem volt), sikáltuk az uborkát, tépkedtük a tyúkhúrt, sepertük a teraszt, meg persze játszottunk egy csomót, Nagyi pedig főzés közben is mesélt. Amikor elfáradt, kiült az ajtó elé egy cigarettára, akkor hallgatott, bámulta a kertet, a madarakat, ez volt az „énideje”, bár ezt a szót nem ismerte.

Hogy boldog volt-e, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy én az voltam. Vagy legalábbis egyszerűbbek és egyértelműbbek voltak a dolgok számomra, nem kellett örökké elemezni, értékelni és átértékelni a dolgokat. Mindig oda gondolok vissza, ha elveszettnek érzem magam. Az az időszak az én kályhám, onnan tudom a lépést. Az a rendszer az én gyári beállításom.

Ehhez képest nagyjából mindig más szisztémában éltem az elmúlt 25 évben.

Hogy milyen volt fiatalnak lenni?

Hajszoltam az élményeket én is, pörgettem az időt, gyűjtöttem az ismerősöket, és utaztam sokfelé, csodálatosan érdekes évek voltak. De ha egészen őszinte akarok lenni – magamhoz és hozzátok –, akkor be kell vallanom, mindenem megvolt abban a régi, nagyiféle szobában, amire szükségem volt.

És bár a főszereplők cserélődtek, most is megvan minden, ami kell, itthon. Mákom van.

Ez nem azt jelenti, hogy ne örülnék a nyitásnak

Annak, hogy vendégek voltak nálunk vasárnap újra, emberek, akiket szeretek, és jó lesz látni a lányokat is, a kollégáimat végre nem csak képernyőn, és bemenni a belvárosba – március óta nem voltam –, hogy aztán hazameneküljek gyorsan a zajból és a szmogból. Képesnek érzem magam újra arra, hogy szívből örüljek egy-egy találkozásnak, és rá tudjak nézni valamelyest új szemmel az életem korábban megszokott tevékenységeire, szereplőire. Súlyt kapott, ami némileg súlytalanná vált az évek alatt, vagy épp könnyebbé, amit tehernek éreztem, mert rám tekeredett, mint egy fojtóvá váló köldökzsinór.

És azt hiszem, az is elég tisztává vált, mik azok a dolgok, amiket nem szeretnék újra telepíteni magamba.

Mik azok a dolgok, amikhez feleslegesen ragaszkodtam annyira. És igen, most az is elég nyilvánvaló, ki hiányzott, és ki egyáltalán nem az elzártság heteiben. Ha kényszerűségből maradtam is otthon, mégiscsak megúsztam én is, ahogy mindenki más, egy csomó kényszertalálkozást. Volt indok a távolságra, talán felismerés is, hogy járvány híján sem kell majd erőltetni bizonyos találkozókat, vagy igent mondani rájuk, mert kínos a nem talán.  

Nyitva az ajtó, mehetünk újra, ahova tetszik vagy ahova kell

Az más kérdés, hogy kimoccanni, magunktól legalábbis, én így érzem, nem könnyű – persze, csak lendületbe kell jönni, mondják, aztán megy majd magától a visszarendeződés, ha akarjuk. Elindulni nehéz otthonról már csak azért is, mert a külvilág hírei szorongással és félelemmel töltik el az embert.

Nem lett jobb és élhetőbb hely a Föld a nagy sokk után, bár sokan hittek benne, de nem változtunk mi, emberek kicsit sem a lelkünk mélyén. A feszültség, a gyűlölködés és az erőszak akkor is szabadon szárnyalt, amikor mi be voltunk zárva az otthonainkba.

Most forr a világ, recseg-ropog minden ósdi keret, mint mikor a komódom beragadt fiókját rángatom. Nem megúszható a változás, sem odakint, sem idebent. Egyszer majd mesélnünk kell ezekről a napokról, vagy el kell számolnunk velük, ebben biztos vagyok. Választottam egy új mantrát magamnak ezért.

Ne fordítsd el a fejed!

 

Kurucz Adrienn