„Nem érdemlem meg, hogy szeress…!” – Az imposztorszindróma is lehet a szerelem gyilkosa?

–

A minap mesélt az egyik barátnőm egy tanulságos történetet, megosztom veletek, felhatalmazott rá, de az igazi nevét nem árulom el, legyen, mondjuk, Anna.

Szóval Annának volt egy nagy szerelme húsz évvel ezelőtt, ő meg kapja a Pali nevet. Fiatalok voltak, összeillettek, két szép, okos ember, kiragyogtak a tömegből, már csak azáltal is, amennyire odavoltak egymásért.

Senki sem értette, miért szakítottak fél év után, nem voltak nagy veszekedéseik, legalábbis előttünk, haverok előtt soha nem marták egymást.

Ma már Pali más országban él, családosak mind a ketten, de a kapcsolat köztük megmaradt, barátok. Nagyon jó barátok, minden héten beszélnek. De valahogy, ezt mesélte nekem Anna, sose került szóba köztük, hogy miért is szakítottak annak idején. Volt valami fedősztori, de az igazi okot sosem tárgyalták ki, legalábbis mostanáig nem. A karantén miatt azonban kicsit több idejük volt beszélgetni, és felvetődött a közös múltjuk is.

Anna pedig életében először megfogalmazta – magának is –, hogy amíg együtt jártak, folyamatosan az járt a fejében, hogy Pali el fogja hagyni. Hiába mondta, hogy szereti, hiába bizonyította is ezt sokféleképpen, Annának egy szemét kis hang a fejében örökké azt súgta, hogy kevés ő ennek a fiúnak.

Amikor ezt így utóbb bevallotta, a férfi csak annyit mondott: „Úristen, de hülye vagy…”

És Annának nem sikerült elmagyaráznia neki, hogy miért gondolta csúnyábbnak, butábbnak, unalmasabbnak magát annál a képzeletbeli lánynál, aki szerinte méltóbb lenne a szerelméhez, és egy napon úgyis betoppan. (Nem toppant be senki, de az örök szorongásból eredő feszültség kombinálva néhány piszlicsáré problémával eltávolította őket egymástól, és szakítottak. És mire megbánták, már nem voltak egyedül.)

„Csak én vagyok ilyen elcseszett!?”

Állítólag az emberek többsége megfogalmaz valamikor élete során egy efféle kérdést/állítást magában, ha nem is ezekkel a szavakkal.

Láttam egy nagyon érdekes animációt az imposztorszindrómáról – ha nem tudod, mi az, nyugi, mindjárt elmagyarázom –, amiben egy kisgyereket mutatnak, aki nem érti a felnőtteket. Nem tudja elképzelni, hogy az apukája is volt gyerek, amikor kakaót ivott, nem sört, aminek undorító az íze szerinte.

A narrációban arról van szó, hogy voltaképpen mindannyian nagyra nőtt kölykök vagyunk, akiknek rejtély a többi felnőtt, mint annak a régi kislánynak vagy kisfiúnak a saját apukája, aki biztos nem volt gyerek soha, nem kakált be és nem firkált a falra.

Miközben a saját gondolatainkat, érzéseinket, vágyainkat ismerjük, a többi emberről csak azt tudjuk, amit bevall – szóval alig valamit. Ezért hajlamosak vagyunk azt hinni, csak mi tévelygünk, csak mi szorongunk, csak mi félünk, csak nekünk vannak fojtogató kétségeink, bénázásaink, totojázásunk, ciki kívánságaink, szexuális furcsaságaink, amelyek miatt lehet szégyenkezni, hiszen mások bizonyára nem ilyen „elvetemültek”.

Hahaha.

A kishitűségnek, önbizalomhiánynak, megfelelési kényszernek tehát oka lehet az is, hogy egész egyszerűen nem hisszük el, hiába tűnik logikusnak, hogy mások is olyan „zűrösek”, mint mi vagyunk, csak nem beszélnek róla nekünk, legalábbis nem annyit, amennyit mi ostorozzuk önmagunkat némán.

A szakirodalom egyéb lehetséges okait is említi az oly sok embert sújtó imposztorszindrómának, amelyet valamivel több mint negyven évvel ezelőtt definiált két pszichológus: Pauline Roe Clance és Suzanne Imes.

Az imposztor egyébként szélhámost jelent, és a kifejezés arra utal, hogy az érintettek a lelkük mélyén csalónak érzik magukat, aki átveri a világot, és valójában nem érdemli meg a pozíciót, a szerencsét, a nőt, a férfit, a boldogságot, amihez hozzájutott.

Visszatérve a kérdésre, hogy miért lesz valaki kishitű önmagát illetően, több teória is létezik tehát.

Az egyik, hogy gyermekkorában a szülei nem támogatták kellőképpen, például mert a testvére volt a sztár otthon. Úgyhogy minden sikere eltörpült a házi bajnok/zseni/szépség teljesítménye mellett.

Hasonló sérüléseket okozhat, ha valaki kifejezetten mérgező közegben nő fel, narcisztikus anya vagy apa mellett, aki megszégyenítette, hibáztatta, kritizálta őt. Az ilyen családokban folyton küzdelem folyik az elismerésért és a szeretetért, a frusztráció pedig garantált, amitől aztán a kudarcot valló gyerekek értéktelennek érzik magukat, amely érzés szépen konzerválódni tud évtizedekre.

Ugyanakkor olyan teóriát is olvastam, hogy az ellenkező véglet is vezethet imposztorszindrómás felnőttléthez.

Konkrétan az, ha valakit gyerekként istenítenek otthon, dicsérik akkor is, ha nem szolgált rá voltaképpen, viszont

szembesülve például a kortársak teljesítményével, az ajnározott kölyök hamar rájön, hogy ő nem az, akinek a szülei látják vagy akinek a szülei látni szeretnék, tehát ő egy csaló, akinek állandóan pedáloznia kell, hogy felnőjön önnön bálványához.

Az imposztorszindróma az élet különféle területein blokkol hatékonyan, a munka kapcsán emlegetjük leginkább, de a magánéletben is gyilkos, ahogy azt például Annáék történetéből láthattuk.

Az imposztorszindrómás mindig alábecsüli a képességeit.

Fél véleményt formálni, a teljesítményét értéktelennek tartja, és közben fél, hogy mások is rájönnek a kisszerűségére, lebukik, és elveszít mindent.

Sokszor amúgy a legragyogóbb embereket érinti a probléma, akikről nagyon nehéz elhinni, hogy bajuk van önmagukkal. Sikeresek, de mert a lécet nagyon magasra teszik és csak a tökéletessel elégednének meg, ha létezne, minden saját sikerről azt gondolják, nem nagy ügy. Viszont minden saját hibát katasztrófának élnek meg, és egy kívülálló számára abszurd dolgok miatt képesek szégyenkezni.

Van például egy ismerősöm, aki hosszú éveken át szenvedett attól, hogy szerinte a felesége jobbára orvosokból álló, felső középosztálybeli családja lenézi őt, mert külvárosi, egyszerű emberek a rokonai. A felesége ezzel szemben arról panaszkodott, hogy a férfi lehetetlenül viselkedik a szüleivel, és direkt elrontja a hangulatot családi találkozókon. Persze, lehetetlen kívülállóként (is) átlátni egy bonyolult családi dinamikát.

De ha igazságot tenni nem is lehet, azért arra jól rávilágít a történet, hogy a belső bizonytalanság és a környezet önbecsülés-gyilkoló hatása szépen össze tud tapadni, és pszichológus legyen a talpán, aki kihámozza, melyik az erősebb, melyik volt előbb, és igazából mi vezetett oda, hogy a lelkünk mélyén azt is készséggel elhisszük magunkról és magunknak, amit, ha mások mondanának, baromira kiakadnánk.

Mit lehet tenni kishitűség ellen?

Orvos-Tóth Noémi pszichológus azt írja: „Nem kell bepánikolni, ha esetleg felismersz magadon néhány tünetet, mivel az imposztor-szindróma kezelhető. Fontos az, hogy fogadd el: a siker a tiéd. Máshogy megközelítve: ahogy lehet neked cipőd, táskád, házad vagy autód, úgy lehet sikered is. Sikered, amiért megdolgoztál, és ettől a tiéd.

Fontos, hogy ne hasonlítgasd magad másokhoz. Az összehasonlítás magaddal szembeni erőszak. Minden alkalommal, amikor összehasonlítod magad valaki mással, bántod magadat. Azért, mert valamikor régen ezerszer meghallgattad, hogy »Bezzeg a szomszéd kislány…«, ma már nem kell magadnak mantrázod, hogy mások mennyivel jobbak, többek, mint te.”

Az is lényeges, hogy sikerüljön nyakon csípni azokat a mondatokat, automatikus gondolatokat, amik bizonyos szituációban blokkolnak bennünket vagy elbizonytalanítanak, mert azért ez nem mindig egyértelmű.

Mindig mondom, hogy az írás mágia, és ezerszer segített rajtam az, hogy kiírtam magamból érzéseket, gondolatokat, sőt sokszor csak az írás által sikerült szavakba öntenem, amit, mondjuk, beszélgetés közben soha. És úgy tűnik, ezzel a mániámmal a pszichológusok is egyetértenek, mert azt tanácsolják imposztorszindrómásoknak is, hogy vezessenek naplót, írják le rendszeresen az eredményeiket, amikért megdolgoztak. Meg azt is, mit szeretnének elérni, hogy aztán utólag lehessen pipálgatni. Az érintettek ugyanis a leküzdött akadályokról hajlamosak azon nyomban megfeledkezni, mintha nem is lettek volna, bezzeg a kudarcok… na, azok örök életre kísértik őket. És ez a családi-szerelmi életünkre pont ugyanúgy jellemző lehet, mint a munkahelyi ügyeinkre. 

Orvos-Tóth Noémi szerint: „Ha havonta, kéthavonta összeírod milyen sikereket értél el az utóbbi időben, vagy honnan hova jutottál, mi mindent »raktál le az asztalra«. Olvasd vissza ezeket egy év elteltével, és te magad is rájössz, hogy újra és újra képes vagy elérni a kitűzött célokat, a siker nem egy véletlenszerű állapot az életedben.”

Ráncfelvarrt gondolataink

Lehet, hogy már téged is baromira idegesít a szüntelen pufogtatott „átkeretezés” mint önsegítő gondolat, én is agyfaszt kapok, ha kiszalad a számon, de azért érdemes lehet mégis csak megpróbálni időnként egy olyan narratívát találni bizonyos helyzetekben, amit nem a robotpilóta fogalmazott.

Ha például beugrik a korábban felvázolt kép a kisgyerekről, aki el sem tudja képzelni az apját nyolcévesen, akkor esetleg sikerülhet elhinni, hogy a másik (felnőtt) ember is gondolhat, érezhet, kívánhat egészen mást, mint amit feltételezünk róla. Tehát megeshet, hogy bár elcsúszott valahol a kommunikáció, mégis igazi szeretet van benne, és ragaszkodás irántunk, nem pedig vágy a menekülésre – hogy maradjunk az alapsztorinál –, amit azért meg kéne próbálni elhinni valahogy, még mielőtt elmarjuk magunk mellől, attól félve, hogy ő szalad el, mert ráébred, nem vagyunk elég jók neki.

A lényeg, ahogy ebből is látszik, az, hogy a kontrollt kellene valahogy visszaszerezni a szorongástól és kényszeres gondolatoktól, ami nem kis dolog nyilván, de azt mondják a szakemberek, lehetséges.

Nem haszontalan például, ha elfojtás helyett megpróbálunk beszélni arról, milyen háború dúl bennünk. Mondjuk, a hallgatóságot ügyesen kell kiválasztani, és ha sikerül, talán még olyan megdöbbentő felismerésekre is juthat az ember, mint hogy nem ufó.

Kurucz Adrienn

 

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images