Hagyd már abba!

Nemrégiben egy hétre való élelmiszert vásároltam négyünknek, tehát viszonylag sokáig voltam az élelmiszerüzletben. Szintén ugyanezt tette egy középkorú pár is a babakocsiban ülő három év körüli kislányukkal. A nő válogatott, közben akarva-akaratlanul is fültanúja lettem annak, ahogy a babakocsit tologató apa a kislány minden egyes megnyilvánulására ezzel az egy, foghegyről odavetett, ingerült mondattal felelt: „Hagyd már abba!”

A kislány nem hisztizett, nem hangoskodott, egyszerűen csak jelezte, hogy kényelmetlen és unalmas számára ez a procedúra. Mondjuk, kétpercenként.

Az apa anélkül, hogy akár csak egyszer is ránézett volna, rutinszerűen, már abban a pillanatban, amint a kislány kinyitotta a száját, odavetette neki (szerintem vérlázító hangnemben): „Hagyd már abba!”

A kislány tényleg mindig engedelmesen abbahagyta, csak a tekintete rebbent meg, valahányszor rászólt az apja. A szívem szakadt meg érte. Legszívesebben odamentem volna, és elmagyaráztam volna az apának, hogy épp most öli ki a gyereke lelkéből a kíváncsiságot meg a bizalmat, az önmagába vetett hitéről nem is beszélve.

Dugulj már el!

Ez a hangosabb mondat úgy a tizedik percben hangzott el, utána a kislány csendes apátiába süllyedt, nem szólalt meg többé. Eldugult.

Szerinted mit üzen ez az indulatos félmondat egy gyereknek? Szerintem ezt:

„Nem vagy fontos, nem vagy érdekes, nem vagyok kíváncsi rád, nem érdekel a véleményed, tök mindegy, mit gondolsz, mit mondasz, hidegen hagynak az érzéseid.”

Elég valószínű, hogy ennek az apának is ugyanezt mondták gyerekkorában a szülei. Ő pedig megtanulta, majd akaratlanul is továbbvitte ezt a mintát. Olyannyira eldugult, olyan mélyre temette magában az empátiát, hogy már eszébe sem jut, mennyire megalázó volt számára, amikor kiskorában így beszéltek vele. Ha csak egy kicsit is belegondolna abba, mit tesz épp a saját gyerekével, akkor nagy valószínűséggel figyelne rá, hogy ez ne forduljon elő túl gyakran. Hisz ebben a pillanatban épp a feldolgozatlan gyerekkori traumáit örökíti át a gyerekére, akit egyébként nagy valószínűséggel tényleg szeret. Ha nem „dugult” volna el gyerekkorában az a bizonyos valami, amit empátiának nevezünk, akkor lehet, hogy abbahagyná ezt a viselkedést, és egészen más hangnemben megkérdezné a kislányát: „Mi a baj, kicsim? Mit szeretnél? Igen, az a színes gyümölcs a málna. Szörp is készül belőle, gyerekkoromban nagyon sok málnaszörpöt ittam a nagymamánál, ő maga készítette.”

Persze bármi mást is mondhatna. A hangsúly a kapcsolódáson van. A figyelmen. Amit nem kap meg a gyerek, csak a rutinszerű elhallgattatást kell megtapasztalnia minden kérdésénél.

Ha legalább minimálisan odafordulna hozzá, biztos vagyok benne, hogy a gyerek is abbahagyná a panaszkodást, hiszen emberszámba vették, figyelmet kapott, válaszoltak neki, nem söpörték le türelmetlenül és válasz nélkül minden megnyilvánulását.

Pár egyszerű, figyelmes mondat. Ennyi hiányzott volna ahhoz, hogy ne kelljen mindannyiuknak ilyen stresszesen tölteni az egész vásárlást.

„Fogd már be a szád!”

Oké, tudom, hogy nagyon fárasztó egy folyamatosan kérdező, beszélő gyerek, nekem is van három. És igen, velem is előfordult, hogy feszültebb helyzetekben olyat mondtam, amit később megbántam, de elég ritkán éltem hasonló szófordulatokkal.

Az a legnagyobb baj, hogy nagyon sok családban már a második kérdésre is csípőből ez a válasz: „Fogd már be a szád!”

Ha a gyerek sokszor hall ehhez hasonló utasításokat, akkor előbb vagy utóbb elnémul, mint a kislány a boltban. Miután ráordított az apja, hogy: „Dugulj már el!”, elnyomta magában azt az ént, aki kapcsolódni szeretne a szüleihez. Magába zuhant. Hiába szeretett volna kötődni azokhoz, akik neki az egész világot jelentik, akiktől biztonságot vár és szeretetet, mindig ugyanazt a választ kapta tőlük: „Te itt nem számítasz!”

Ha túl sokszor, szinte minden helyzetben ezeket a rutinszerűen alkalmazott, ledorongoló mondatokat hallja valaki kicsiként a szülőktől, akkor nem tanulja meg, hogyan beszélhetne az érzelmeiről. Persze, hiszen úgy érzi, senki nem kíváncsi rá.

Legkésőbb kamaszkorára biztosan totálisan elnémul, bezárul, és olyankor már nagyon nehéz kinyitni.

A karantén sajnos sokkal nehezebb helyzetbe hozta a legtöbb családot, emiatt még tovább nőhet a gyerekek és a szülők között a kommunikációs szakadék, épp ezért kellene most sokkal nagyobb figyelemmel és megértéssel fordulnunk feléjük, hisz ők is érzik a bizonytalanságunkat. Ez nem azt jelenti, hogy hazudnunk kellene nekik, és eljátszani, hogy minden rendben van, hiszen a gyerekek láthatatlan csápjaikkal tökéletesen letapogatják a feszültségeket. De ne felejtsük el, hogy az érzelmi biztonságot csakis tőlünk kaphatják meg. Az is nyilvánvaló, hogy nehezebb ezt közvetíteni nekik akkor, amikor magunk is jóval bizonytalanabbak vagyunk rengeteg kérdésben a jövőt illetően. De ha most felvértezzük magunkat a türelem csodás fegyverével, azzal biztosíthatjuk magunknak és a gyerekünknek is a békésebb közös jövőt. 

Szűnj meg!

A megszégyenítés, megalázás nem csak a családokban bevett szokás, sajnos sokszor az iskolákban is találkozunk ezzel. Tisztában vagyok vele, mennyire nehéz a pedagógusok dolga, minden tiszteletem a jó szakembereké, akik a sok – őket érő – kedvezőtlen intézkedés után sem felejtették még el, hogy mégiscsak a gyerek volna a legfontosabb ebben az egész oktatási rendszerben. Ahogy most kinéz az egész, nagyon úgy tűnik, hogy mégis ők azok, akik az utolsó helyre szorultak a fontossági sorrendben.

Sajnos nagyon sok pedagógus visszaél a gyerekek fölött a hatalmával, de ne felejtsük el, hogy a rendszer is ugyanezt teszi ővele. Miután a rendszerrel szemben gyakorlatilag minden pedagógus tehetetlen, ezért azokkal szemben élik ki ezt a tehetetlenséget, akik a leginkább védtelenek. Egy védtelen gyerek pedig semmit nem tehet, azon kívül, hogy elszenvedi az igazságtalanságot. 

Az egyik gyerekem tanárának bevett szófordulata az órák alatt, hogy: „Szűnj meg!”

Kíváncsi lennék rá, mit érezne, ha neki mondaná valaki ugyanezt. Bennem néha csakugyan fölmerül, hogy megteszem.

Szerinted mit tenne például ennek a babakocsiban ülő kislánynak az apja, ha, mondjuk, az egyik kollégája minden ötletére azt mondaná: „Fogd már be a szád!”

Miért engedjük meg magunknak a gyerekeinkkel szemben azt, amit a felnőttekkel szinte soha?

Olyan jó volna, ha a gyerekek megalázásakor gyakran ismételt mondatok előtt tényleg mindenki befogná a száját.

Both Gabi

Úgy látszik, nálam nagyon becsípődött ez a téma, mert korábban is volt már egy hasonló kifakadásom: Észreveszed, ha folyamatosan cseszteted a gyerekedet? – Amikor hirtelen a saját anyád jön ki a szádon…

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images