„Szeretnék több időt tölteni a családommal”

A világ legtermészetesebb igénye ez, de érvényesülésére a túlóratörvény elfogadása óta még kevesebb az esély. A jogszabályváltozás rengeteg családot fog érinteni, ahol gyerek nevelkedik, de eddig senkitől nem hallottuk, hogy mérlegelték volna az ő érdekeiket, miközben előkészítették a módosítást.

Ma Magyarországon egy átlagos családban eddig is mindenki „túlmunkázott”.

A gyerekek túlterheltsége ma már nem kérdés. Maguk a pedagógusok is úgy látják, hogy reggel nyolc és délután négy között egy brutál teljes műszakot lenyomnak a gyerekek, aztán jön a túlóra: különórák, edzések, korrepetálás, szakkör, nyelvtanfolyam, zenesuli…

A szülők a reggeli ébresztés és a suliba indulás között látják a gyerekeiket, meg délután, a munkából hazaérve, hogy abban a nagyon szűk idősávban, – amiben elhozzák az összes gyereküket az összes óvodából, iskolából – tudják csak „megoldani” a szülői feladataikat, miközben bevásárolnak, hazaérnek, főznek, vasalnak, mosnak, segítenek a házi írásában és fürdetnek, fektetnek…

Vajon milyen esély van az „elég jó szülőségre” meg a minőségi együttlétre, ha a gyerekkel töltött csekélyke idő egy második túlórává, igazából harmadik műszakká válik?

Mi lesz a gyerekkel, mi lesz a szülővel?

Ne legyenek illúzióink, hogy a gyerekek oldalán mit jelenthet, ha a szüleik még többet dolgoznak: a magánélet és a munka egyensúlyának felborulását, kevesebb – gyerekkel töltött – minőségi időt, fáradtabb, jó eséllyel ingerültebb szülőket, kevesebb energiát a közös tanulásra, odafigyelésre, játékra, beszélgetésekre; több rohanást, kapkodást, idegeskedést; és úgy általában a gyerek szükségleteinek sérülését és háttérbe szorulását. Több óvodás lesz hatkor még az oviban, több iskolás lesz a napköziben, és fog egyedül hazajárni, amivel önmagában persze nincs gond. Kérdés, hogy vajon van-e elég férőhely és szakember, a megnövekedett igények jó minőségű kielégítésére. (Súgok: már most sincs.)

Nyilván nem minden család helyzete lesz egyöntetűen rosszabb, de ami jól előre látható, hogy a gyermekjogi szempontból legsérülékenyebb és legkiszolgáltatottabb családok gyerekeire biztosan erősebben fog hatni a módosítás.

Már a családok több mint 20 százaléka egyszülős, ahol a logisztikát és minden egyéb feladatot legtöbbször egyedül kell megoldania a szülőnek. De jó eséllyel rajtuk kívül nehezebb lesz a kisgyereket nevelő családoknak, a sokgyerekeseknek, a munkaerőpiacra épp visszatérő anyáknak, horribile dictu, maguknak a női munkavállalóknak. Akikről tudjuk, hogy általában eddig sem voltak túl erős alkupozícióban a munkaadóval szemben. Azt hiszem, az lesz a realitás ezután is, hogy ha dolgozni akarnak és pénzt keresni, akkor el kell fogadniuk a túlórákra vonatkozó előírásokat.

A gyerekek életében a szülők és a család szerepe mással össze nem hasonlítható jelentőségű. Ezért drámai, ha azt látjuk, valójában sem a gyerekeknek nincs több idejük arra, hogy együtt legyenek a szülőkkel, mert az iskolarendszer ezt nem engedi, sem pedig a szülőknek nem lesz idejük a gyerekeikkel lenni.

Vizionálhatnék mindenféle apokalipszist, hogy akkor így mi lesz majd a gyerekekkel?! De nem kenyerem a morális pánikkeltés, úgyhogy csak annyit jegyzek meg:

eddig sem volt könnyű szülőnek lenni, de ezek után még nagyobb tisztelet és megbecsülés kell hogy járjon minden olyan felelős felnőttnek, aki „elég jó szülő”-ként is helyt akar állni.

Városszerte azt mondják a plakátok, hogy „szülőnek lenni életre szóló kaland”. Eddig rossz érzések voltak bennem ezzel kapcsolatban, mert nem gondolnám, hogy kalandvágyból kellene gyereket vállalni, de tegnap óta azt hiszem, jobban értem, mit takar ez az üzenet.

Dr. Gyurkó Szilvia