–

Milyen dolog már a koronavírus világjárványa alatt leállt vesékkel kórházba kerülni?

Ilyen csak a lúzerekkel történhet, gondolhatták a veséim, amikor máig tisztázatlan okokból fogták magukat, és úgy gondolták, ők bizony már dolgoztak eleget, ezért most kicsit megpihennek. Ezen a ponton, otthon vergődve, még elképzelni sem tudtam, ugyan, mi bajom van. A deréktáji, később egész testre kiterjedő fájdalom, a hidegrázás és a lázas tünetek bármire utalhattak. Egy vesebajokban járatlan egyén minimum három orvosi diplomával a zsebében következtet csak veseleállásra és komoly bajra.

Laikusként akkor tudatosult bennem, hogy ez valami ismeretlen, túl nagy és túl veszélyes, amikor már a gyerkőcöt sem bírtam felemelni, és imádott macskáim reggeli etetését is a férjemre bíztam.

Igen, a gyerek

A világ legpompásabb kisfiúja épp aznap volt hét hetes. Az utolsó pillanatig győzködtem magam, hogy otthon maradhatok, csak úgy maguktól nyilván elmúlnak a panaszok, és nem kell elszakadnom, ki tudja, mennyi időre attól, aki kilenc hónapig a testem része volt.

A veséim azonban mást mondtak.

Némi győzködés után, hogy oké, bár nem koronavírus, de mégis eléggé cudarul vagyok, a mentők is megérkeztek. A mentőautó mellett kisebb tömeg verődött össze, anyukák és kisgyerekek is, azóta gondolom, mindenki arról beszél, „hogyan szállították el az almazöld tízemeletesből a koronás kis nőt”.

Üdv innen, kedves bámészkodó környékbeliek, nem talált, de azért adjátok így tovább a pletykát.

Kórház, a váróban azon a széken próbálok ülve maradni, ahova a mentősök leraktak

Egy cuki néni kedvesen figyelmeztet, hogy tartsam a másfél méter távolságot, én is szeretnék minimum ennyire lenni tőle, gondolom magamban. Szerencséjére nincs erőm hepciáskodni, különben is jönnek értem. Vizsgálatok, majd vizsgálatok sora, kérdések, biztatások, ágyak, tűk, vérnyomásmérők, kedvesség, türelem. A sokféle tünetből és leletből végre megszületik az eredmény: vesemedence-gyulladás. Az urológiai osztályra kerülök, onnan hamar átpasszolnak a nefrológiára, fogalmam sincs, mi az, a nekrológra asszociálok róla, és nagyon nem vagyok nyugodt tőle. De szépen elmagyarázzák, hogy ha rövid időn belül nem indulnak újra a veséim, a véremet valahogy ki kell tisztítani, ezt én is beláthatom, különben sem létezhetek ilyen felpuffadt végtagokkal. Igazuk van, gondolom, de ha nem értenék is egyet, mivel felülni sem nagyon tudok segítség nélkül, ugyan mindegy, mit akarok vagy mit nem.

Tehetetlen test vagyok, ide- oda pakolnak, tologatnak, plafon, falak, lámpák suhannak. 

Dialízis

Próbáljuk életre kelteni a veséket, csökkenteni a gyulladást, küzdeni a láz ellen, néha már sikerül. Nőgyógyászati kivizsgálások, autoimmun gyanú kizárás, nem, nyugodjak meg, nem korona. Mondjuk, nekem hulla mindegy, csak szeretnék túllenni rajta.

Közben a tejem elapad, amikor kicsit csökken a láz, újra indul, fejem, és egy panellakás szobájában a világ legcsodálatosabb férje és apukája épp tápszerrel eteti a kisfiamat. Heroikus küzdelem volt a szoptatás beindítása, hogy legyen elég tejem, de már ezt is elengedem, semmi sem érdekel, csak hogy hazamenjek.

A gyerekemhez, nem, nem idézem fel az arcát, a hangját és végképp nem nézegetem a telefonomban bőven előforduló képeket, mert úgy érzem, megszakad a szívem. Nyilván nem fog. Nagyon pragmatikus a gondolkodásom, a vesék leállhatnak, szívek nem szakadnak meg csak úgy, a gyerek az apjával, a legjobb helyen, én jó kezekben ezen az osztályon, meg fogok gyógyulni. Ez biztos. Abban is biztos vagyok, hogy semmi sem lesz a régi. Semmi.

A koronavírus egyébként is hajlamosító tényező az élet újragondolásához

Számomra pedig ott van még a szülés feldolgozatlan élménye, ráadásul ez a betegség, kórházban, elszigetelten, hiszen látogatni nem szabad. Tudom, hogy most nagyon rossz, érzem a testemmel, lelkemmel, minden porcikámmal, de azt is tudom, hogy ezekben a napokban, egyedül egy kórteremben új ember születik, bátrabb és tisztább. Kínomban a Facebookot pörgetve, meghökkenve gondolok arra, milyen dolgok voltak akár csak egy hete bosszantók, fontosak. És miken rugóznak most az emberek.

Kedves elégedetlenkedők! Biztos nem valami kellemes ez az egész, de örüljetek, hogy otthon lehettek azokkal, akiket szerettek! És ne, ne menjetek ki fölöslegesen, mert ha netán összeszednétek valamit, és kórházba kerültök, már késő lesz értékelni azt, amit – akár ha ideiglenesen is, de – elveszítettetek.

Ja, és otthon haldokolni sem jó, próbáltam. Mielőtt legközelebb panaszkodni kezdetek, gondoljatok arra, hogy valakinek talán épp a legnagyobb vágya otthon lenni a négy fal között, azokkal, akik legfontosabbak számára.

Segít a világháló, éltet az irodalom

Este van, újra felment a lázam, időnként bekukkant egy-egy mosolygós nővérke, ha hívom őket, rögtön itt teremnek, biztatnak, segítenek. Emberségesek. Pihenni próbálok, és soha nem tudom eléggé megköszönni a világhálóra kikerült, felolvasott könyveket, lám csak, mégis van valami jó a koronavírus-mizériában.

Péterfyék és Szentesi könyvei, Borbély Alexandra és Nagy Ervin hangja néha sokkal valóságosabb számomra, mint bármi más. Történetekbe menekülök, amikor a sajátomat elviselhetetlennek érzem. Közben épül bennem egy új világrend, egy új alap, alakul egy új ember.

Újra átélem a szülés születés gyötrelmet, húsvét táján rendkívül stílusosan a halált és feltámadást. Értelemmel, tapasztalattal, élettel telítődnek ezek a szavak. Valahol, a legmélyebb, lázas álmomban érzem, másképp nem lehet, így helyes. Így szép. 

„A szépség labirintus. Sokan elindulnak benne, de legtöbben félúton elfáradnak, megállnak. Csak néhányan jutnak be a labirintus közepébe. Ott Isten várja, felzabálja és kiokádja őket.

Akkor kijönnek a labirintusból, megállnak az ajtajában, és az arra jövőket szelíden befelé tessékelik…” 

(Simone Weil)

Hangácsi Zsuzsanna

Vendégszerzőnk korábbi írását itt olvashatjátok el: Levél a meg sem született gyerekemhez, aki félig cigány lesz majd 

Kiemelt képünk illusztráció