Levél gyermekemhez, aki még meg sem született. (Nem, anyu, még meg sem fogant.)

 Drága gyermekem!

Talán furcsa, hogy most neked, egy (egyelőre) félelmekkel és reményekkel színezett tervnek, vágynak írok. De hát anyád tele van ilyen lehetetlen ötletekkel, jobb, ha hozzászoksz. Éppen ebédszünetet tartok imádott munkámban, és arra gondolok, vajon milyen lesz, ha már itt leszel.

Bevallom, gyakran aggodalommal gondolok a jöttödre. Nem csak amiatt, hogy löttyedt lesz a hasam utána, és apád nem tart vonzónak te meg majd folyton csak sírsz és sírsz majd (és néha én is). Persze, „valahol, mélyen, ahol az ember csak azt az egy-két dolgot tudja biztosan”, tudom én, hogy nagyon jól megleszünk: te és én. És apád. Na meg a cicák. A külvilág? Az már más kérdés.

Egyelőre csak remélni merem, hogy a városban, az országban, ahol élünk, találok olyan oktatási intézményt, ami megfelel neked.

Semmi kétség: a legjobbat érdemled

Ahol hagynak játszani is, nem ölik ki a kreativitás írmagját a kis lelkedből, nem várják el, hogy hatévesen tökéletesen olvass, írj… és minden körülmények között fegyelmezetten viselkedj.

Napi nyolc órán át.

Olyan óvodában, iskolában tudlak csak elképzelni, ahol abban támogatnak, hogy megtanulj sok-sok érdekes dolgot, és a legfontosabbat: gondolkodni. Tudni gondolkodni. Merni gondolkodni. A gondolataidat szavakkal, színekkel vagy dallamokkal kifejezni, érvelni, véleményt alkotni és kifejezni, másét, a tiédtől eltérőt is tiszteletben tartani. Olyan oktatási intézményben szeretnélek tudni, ahol nem esik rád a vakolat, ahol nem kell visszafojtott lélegzettel, de így is a bűztől fuldokolva mosdóba menned, ahol a mozgás nem a gyűlölt tesióra negyvenöt percére van csonkítva, hanem szaladgálhatsz az udvaron. Ahol eleshetsz. Ahol hibázhatsz és tévedhetsz.

Olyan iskolában, olyan társadalomban szeretnélek nevelni, ahol soha, semmilyen körülmények között nem éreztetik veled, hogy „csak cigány vagy”.

Ha mégis ilyet tesznek… Hogy mondjam el neked azt az irdatlan időt átfogó történelmet, ami odáig vezetett, hogy ezzel már gyerekként szembesülnöd kell, és nem kerülheted el? Hogyan magyarázhatnám el azt a számos, rajtad kívül álló kulturális, társadalmi, politikai okot, okok együtthatását, ami miatt ma ez a helyzet? Mit mondok majd neked, ha azt kérdezed, mit jelent az, hogy félig cigány vagy? Hogy kisebbségi vagy. Egyszerre két nemzetben is.

Mondom majd persze, amiben feltétel nélkül hiszek: légy büszke rá, mert a két nemzeti identitással (sőt anyád félig-meddig megélt, vállalt, érezhetően létező és ható szlovákiai identitásával) biztosabb lábon állhatsz, mint eggyel, te ettől több vagy, és nem kevesebb.

De mit mondjak, ha azzal jössz haza, hogy „lecigányoztak”?

Mert lesz ilyen, ne áltassuk magunkat. B. nénéd mesélte, hogy az ő szintén „túlbarna” gyerekét majdnem megrugdosták a játszótéren a cigányozó gyerekek. Volt, hogy az anyukák szó nélkül fordultak sarkon mellőle, miután a gügyögésre: „Jaj milyen szép barna ez a gyerek, biztos sokat van napon”, azt felelte: „Nem, ő cigány.” Azért fordultak el köszönés nélkül, mert a gyerek cigány? Vagy csak hirtelen dolguk akadt?

Egy idő után nehéz szétválasztani a valós, szándékos sértést a nem szándékostól, félreértett reakciótól.

A mélyből kisugárzó megbántottságot az aktuális/elképzelt bántástól. Hogyan tanítsam meg ezeket az aligha szétszálazható árnyalatnyi különbségeket neked? Látod, én sem tudom a megoldást. Mit mondjak, mit tegyél, ha feléd rúgnak, bántanak, csúfolnak? Hogy verd meg őket, mert másból úgysem értenek? Szaladj el? Magyarázd el nekik? Mit? Miért kellene neked magyarázkodnod?

És mit teszek majd én? Ha feléd rúgnak, bántanak, csúfolnak? Ha esélyt sem adnak, hogy megmutasd, mit tudsz, pusztán azért gyűlölnek, aki vagy. Mert létezel.

Nem tudom, de ha erre gondolok, elszorul a torkom. Mit mondhatnék? Majd szeretlek helyettük is. Bízom benned helyettük is. Talán ez elég lesz. A folyamatos, egész életen át tartó küzdelem egy pontján talán te is rájössz: a kisebbségi pszichózisod olyan kimeríthetetlen düh- és erőforrás, amit ha okosan használsz, előrevisz majd. A harcaidat nem harcolhatom meg helyetted.

De okossá, erőssé szeretlek, hogy minden csata után képes legyél nemcsak felállni és tovább vánszorogni, hanem örülni. A harcnak (is).

Hangácsi Zsuzsanna