–

Amikor ezt a cikket írni kezdtem, hét órája múlt, hogy India huszonegy napra teljesen lezárta a határait, mind a külsőket, mind az államközi határokat. (Teljesen friss, mai – április 14 – hír, hogy május harmadikáig meghosszabbították az intézkedések időpontját.) Bezárta a városokat, a boltok reggel hat és délelőtt tíz óra között vannak csak nyitva. Az ashramok, jógaiskolák, szolgáltatások zárva. Mindenfelé rengeteg rendőr és katona. 

Sok minden történt

Az élet megmutatta, illetve most mutatja, hogy mennyire másképp van minden, mint ahogy gondoljuk:

A levegő még sosem volt ennyire tiszta Rishikeshben.

Sokan bent ragadtak a nyomornegyedekben vagy a lezárt hotelekben, és nincs mit enniük.

Tegnap idős emberek életükben először láttak delfineket mumbai kikötőiben.

Néhány napja Nyugat-Bengálban egy ember meghalt, mert megverték a rendőrök a kijárási tilalom megszegése miatt.

Szarvasok és gyönyörű állatok lepték el Rishikesht.

Mindenféle szedett-vedett kerítéseket és falakat építenek az emberek a turisták és a rendőrök ellen az utcákon.

Hatalmas béke és nyugalom van.

Sokan elveszítették a munkájukat, vagy el fogják veszteni itt is és otthon is.

Sokan életükben először élik meg a kiszámíthatatlan „itt és most” csodáját.

Sokan pánikrohamokkal és szorongással küzdenek.

Mások találtak társakat ebben a helyzetben.

Megint mások nagyon magányosak.

Van, akinek ez vissza nem térő lehetőség szembenézni önmagával.

Van, aki lassan beleőrül.

Volt egy csomó tervem.

Lett egy rakás élő dolog helyette.

Van, akinek ez hihetetlenül színes.

Van, akinek csupán fekete. Vagy fehér.

Van, aki meglátta az egymásra utaltság szépségét.

Tele van a város éhező állatokkal.

Vannak könnyek. Vannak nevetések.

Van, akinek ez az első napja, és van, akinek ez az utolsó.

Az élet logikája most az „és”-eken kell alapuljon

Nincs értelme a „vagy-vagy” gondolkodásnak. Éppen ezért nagyon nehéz volt döntenem a hazaköltözéssel kapcsolatban. Sosem gondoltam, hogy a döntéseink valójában racionálisak. Annak tűnnek: mérlegelés, analizálás, intellektuális útvesztők, izzó neuronok. Ebben a belső és külső csendben, amit itt tapasztalok, mégis azt kell mondjam, hogy van a végén az utolsó kis súly, ami a mérleget elbillenti, az teljesen emocionális. Vagyis most annak hívom, de közben fogalmam sincs, mi ez… Lehet, hogy ott van a szabad akarat vége, és az élet, ami engem él, eldönti, amíg nem figyelek.

Úgy döntöttem, maradok, és megvárom a zárlat végét.

Főleg azért, mert ha a fertőzésveszély oldaláról közelítek, aminek esetemben szerintem csak a továbbadás miatt van kockázata, én egyáltalán nem érzem veszélyesnek a helyzetet itt, azonban a hosszú utazás alatt igen. Van Észak-Indiában malária, TBC, vérhas, veszettség, ételmérgezés, ez a vírus már csak hab a tortán – az élet végül is, egy orosz rulett. Megfertőzhetek másokat, amit mindenképpen szeretnék elkerülni.

A fő ok talán az, hogy itt benne vagyok az életben úgy igazán

Nincs most miért visszamennem, hogy legalább két hét karanténban legyek Budapesten, és onnan figyeljem, hogy lemondták a munkáimat. A növényeimet Sanyi bácsi, a szomszédom megöntözi.

E döntésem miatt is egyre több üzenetet kapok, hogy vigyázzak magamra, kitartás, „stay safe, take care”. Valaki még azt is mondta, hogy ez mennyire bátor dolog. Szerintem ez nem bátorság, de ezt mindenki döntse el maga.

Ahogy a keleti filozófia tartja, van az életnek dharmikus és karmikus törvényszerűsége. Dharmikus az, ami a természet törvényszerűségeit fejezi ki. Például azt, hogy este lemegy a nap, reggel pedig felkel. Ez az élet „van-sága”, vagyis a létezés maga, ahogy a buddhisták hívják.

A karma azt jelenti: cselekedet. S mint cselekedet, más cselekedeteket fog generálni, ez elkerülhetetlen. Ilyenkor mindig a tóba dobott kő által keltett hullámok jutnak eszembe. Ennyi az egész. Ami hozzám nagyon közel álló gondolat, hogy a gondolataink is cselekedetek, ugyanúgy létrehozzák ezt a fodrozódást, csupán finomabb formában.

A jóga egyetlen célja, ahogy Patanjali többezer éve leírta: ezeknek a gondolati hullámoknak az elcsendesítése – „jogas chitta vhritti nirodha”. Úgy gondolom, hogy ez a világjárvány jelenleg az élet „van-ságának” a része. Teljesen hidegen hagyja, hogy mi hogyan állunk hozzá, mit gondolunk, hogyan cselekszünk.

Ez van. Körülmény. Ennélfogva egyszerűen erre most úgy tekintek, hogy a körülményre kell reagálnom, mint ahogy felveszem az esőkabátom, ha esik. Nem akadok ki miatta, nem vitázom a szomszéddal, az állammal, istennel, akárkivel, hogy miért is van ez.

Lassan egy hónapja volt Hamvas születésnapja. Számomra életformáló gondolata: „A pácban mindenki benne van”. Szerintem igaza lehet abban: teljesen felesleges azon görcsölni élethosszig, hogy kimásszunk belőle. 

A félelem helyénvaló, de önmagában nincs értelme

Csak azért van, hogy valamilyen módon meg tudjuk a viselkedésünket, a cselekedeteinket változtatni. Ehhez jól jön az adrenalin. A félelem egészen addig céltalan, amíg nem változtatok valamit a belső hozzáállásomon vagy a viselkedésemen. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell félni, vagy tagadni kell. Mindig, amikor lenyomni, lehasítani vagy elfojtani akartam, valamilyen más módon megjelent.

Ami ezekben az időkben segít, az az, hogy elcsendesedem, és ebben a csendben, amikor megjelenik a félelem, tisztán látom, és látom azt is, hogy ez csak apró része az érzelemvilágomnak, nem muszáj vele azonosulnom, és úgy reagálnom, mintha csak az létezne.

„Hello, darkness, my old friend!”

Ezzel a hozzáállással a félelmeim ellenére is tudok cselekedni. Néha úgy látom jónak, hogy kifejezetten arra menjek, ahol a legtöbb van belőle, mintha ott lenne a kincs elásva.

Innen, Indiából nézve arra jöttem rá már tavaly, hogy rengeteg félelemmel élünk. Sőt, inkább szorongással, mert nincs tárgya ezeknek a félelmeknek. Vagyis adunk egyet neki, vagy valamire projektáljuk, de valós nincs – talán csak a rejtett halálfélelem, halálszorongás,

ahogy Yalom is írja. Felismerjük, de valami miatt legtöbbször nem okoz annyi szenvedést, hogy belátássá alakuljon, és elmozdulásra sarkalljon, vagy csak nagyon hozzá vagyunk már szokva.

Sokat gondolkoztam azon, hogy ez a félelem honnan jön, hol van bennünk. Minél mélyebbre ástam, úgy láttam, hogy ez az identitásunk része. Akár egyéni, akár kollektív, nemzeti szinten. Pedig annyi szépség van még ott!

Mielőtt eljöttem idén Indiába, hónapokig Jungot olvastam. Az Emlékek, álmok, gondolatok című könyvében írja, hogy számára azért volt meghatározó India, mert egyrészt akármit is tervezett, az biztosan egészen másképp lett, viszont ahogy lett, az sokkal jobbra sikerült, mint ahogy tervezte. A másik pedig, hogy rá tudjon nézni az európaiságára, a nemzeti identitására, és végül önmagára egy olyan helyen, ahol minden egészen más. Itt Karinthy azon gondolata, hogy „Minden másképp van”, a meztelen valóság, nem csupán egy gondolat az ideák világából.

Azt hiszem, ezzel Jung le is írta az önismeret lényegét.

Mindenhol ugyanaz a színdarab megy, csak a díszletek változnak

Az elmúlt tíz évben egészségtudományi szakemberként, majd képződő mentálhigiénés szakemberként emberekkel foglalkoztam. Idősekkel, fiatalokkal, gazdagokkal és hajléktalanokkal. Budai villákban és dél-baranyai határmenti zsákfalvakban élőkkel. A sztorijaik, az élettörténeteik szintjén átjárhatatlan különbségek vannak köztük.

Azonban néhány szinttel mélyebbre menve, az identitás szintjén már minden ugyanaz.

Csak más díszlettel játsszák el ugyanazt a színdarabot. Hol egészen elemi, hol iszonyú szofisztikált a dramaturgia.

Egész életemben minden utazásomnak volt valami célja

Amit nem én döntöttem el. Mint a tanulság a mesékben, amit ajándékként megkap az, aki útra kel. Már Kijevben éreztem, hogy az idei utam tanulsága, tanítása az lesz, hogy a saját identitásomat és a kollektív identitásunkat (amiben a sajátom csak egy apró darab) mélyebben megismerjem.

Erre azért is nagy szükségem volt, mert az elmúlt években a családomban, és a baráti körömben sok haláleset történt, ami felkavarta belül azokat a kérdéseket, hogy ki is vagyok, mi a célom a világban, mit szeretnék? Ezek a halál tükrében – vagy árnyékában – mindig sokkal érdekesebb kérdések, mint akkor, amikor otthon a komfortélet közepette azt gondolom, hogy még van egy csomó időm ezt kitalálni. Mert egyébként nincs. Vagyis: senki nem tudja.

Válasz egy bizsuboltban

Rishikeshben az egyik bazársoron mindenféle bizsuboltok vannak, és néhány igazi ékszerbolt, amikbe belépve mindig olyan érzésem van, mintha egy múzeumban lennék, annyira szép.

Szakadt az eső, és csak azért, hogy ne ázzak el, bementem egy ilyenbe.

Üdvözöltük egymást a tulajjal a szokásos namaste-köszönéssel, majd erős nézelődést színleltem.

Pár perc múlva megkaptam a szokásos kérdést:

– Where are you from?

– I’m from Hungary, Europe.

– Haha, yes, i’m hungry, too.

Egy erőltetett mosoly kíséretében közöltem vele, hogy ő volt a századik a héten, aki ezt a poént elsütötte, úgyhogy már nem vicces. Tagolva mondom neki, hogy HUN-GAR-ÍÍÍ. Nem tudom, miért így tagoltam, s nem a normális módon, talán mert ez jobban hasonlít a szanszkrit szótag-mantrákhoz (aum, lam, ram, stb.)

Elgondolkozott vagy tíz percre, én addig nézelődtem, mire egyszer csak megszólalt:

Tudod, mit jelentenek ezek a szótagok a mi nyelvünkön, ha szimbolikusan kibontjuk őket?

Nemmel feleltem.

– Valakit, aki a megosztottság megszüntetésével oldja fel a fájdalmat. És ezt tudod, hogy lehet? – kérdezte. – Szeretettel –  adta meg a választ. Majd megint elhallgatott egy percre, és hozzátette:

– De hát ez a dolgotok, hiszen ti vagytok a kapu a nyugat és a kelet között, nem?

– Ha eljönne, most épp elég sok megosztottságot látna – mondtam neki.

Erre az volt a válasza, hogy az újszülött oroszlán is oroszlán, nem tudja letagadni, még ha kicsi is, úgyhogy a mindenféle nehézséggel betakart lélek is, mindig a lélek…

Kívánom magunknak, hogy sikerüljön minél előbb azt a forrást megtalálni, ami nem a félelmet táplálja, ahol megvan a közös hang, ahol a másik igaza megfér az enyém mellett, és ami a legfontosabb: az életet szolgálja.

 

Vági Zsolt

Vendégszerzőnket ITT követhetitek

A képek a szerző tulajdonában vannak