Néhány nukleotidból álló valami

Ahogy a legtöbben, én sem gondoltam, hogy ez az időszak egy néhány nukleotidból álló valamiről fog szólni, nemcsak pár országban, hanem az egész Földön. Amikor februárban eljöttem idén is egy hónapra Észak-Indiába, Rishikeshbe – talán szentimentalizmus nélkül mondhatom –, a világ még teljesen más volt.

Klasszikus értelemben véve nem tekintem magam utazónak vagy digitális nomádnak, ahogy mostanában mondani szokás. Azonban minden évben, ha tehetem, egy hónapra elvonulok valahova, amolyan kreatív újrakezdés jelleggel. Idén másodjára jöttem Rishikeshbe, mert Észak-India és a Himalája mindig is lenyűgözött.

Minden megváltozott

Amikor az utazást terveztem, és megvettem a repülőjegyet, még csak Kínában lehetett hallani néhány sporadikus esetről, és arról, hogy egy új vírus terjed, ami vélhetően a denevérektől került át az emberre. Gyors, nagyon fertőzőképes, és veszélyes az idősekre, legyengült immunrendszerű emberekre. Ennek tudatában még semmilyen rizikót nem éreztem azzal kapcsolatban, hogy nekivágjak-e az útnak, vagy sem.

Február második hetében, ittlétem elején már az olaszországi helyzetről szóltak a hírek.

Bevallom, még ekkor sem követtem különösebb figyelemmel a történéseket, hiszen pont azért is jöttem ide, hogy a napi rutinomat egy másfajta jelenlét töltse ki, ne a hírolvasás.

Otthoni hírek

Természetesen, amikor Magyarországon és a környező országokban is megjelent a vírus, akkor az otthoniak azonnal jelentették a helyzetet, és elkezdtem figyelni az eseményeket. Mivel Rishikesh egy olvasztótégely, tulajdonképpen a jóga világának fővárosa, a világ minden tájáról érkeznek ide emberek, vagy élnek itt huzamosabb ideig, hogy elmélyítsék a gyakorlásukat, vagy éppen csak élvezzék a Gangesz zúgását.

Talán éppen kártyáztunk, két indiai, egy angol, egy izraeli, egy holland és egy magyar (mint egy vicc kezdete), amikor szóba jött, hogy kinél mi az otthoni helyzet.

Március első hetében már láthatóan kevesebb volt a turista az utcákon, múlt héten már voltak ashramok, amik bezártak. Megkérték a tanulókat, hogy jöjjenek vissza később, és ott folytathatják a képzéseket, ahol abbahagyták.

Ekkortájt kezdődtek az otthoni szigorító intézkedések. Én pedig felköltöztem a várostól egy órányira lévő kis hegyi kempingbe, hogy csökkentsem az érintkezésem a tömeggel. Mindez néhány napja történt, lélekben már a hazaútra készültem, amikor otthon elkezdtek bezárni az intézmények, nekem pedig sorra írtak, hogy lemondják az előadásaim, munkáim, műhelyeim. Még egyvalami tartotta bennem a lelket, amikor azt is lemondták, egy kicsit elszomorodtam, mert életemben először lettek volna telt házas eseményeim. Majd legközelebb…

Maradni kell

Vasárnap, 15-én kaptam egy e-mailt az ukrán légitársaságtól, hogy 17-én lezárják a repteret, és legkorábban március 31-én nyitják meg. Az én jegyem persze 18-ra szólt. Ekkor még csak a Kijev-Budapest járatot törölték, arra gondoltam, elmegyek Delhiből Kijevbe, s onnan majdcsak hazajutok valahogy. Aztán másnap ezt a járatot is törölték.

Amiatt sem vállaltam ezt a rizikót, mert inkább itt maradnék, mint valamelyik ország repterén, s ha már egyszer elindulok, visszajönni sem tudok, mert India lezárta a határokat, senki nem jöhet be, még érvényes vízummal sem.

Ha én kiteszem a lábam, nem jöhetek vissza. Közben a dolgok percről percre változnak – Tom Hanksre és arra a filmre gondoltam, amikor a reptéren ragadt – ezt szeretném elkerülni. Megnéztem, milyen lehetőségek vannak, de szinte az összes ország bezárt, amin keresztül haza tudnék menni.

A kempingben három napig nem volt áram, gyertyafényben ültünk a közös helyiségben, egy akkora viharban, ahol egy óra alatt szerintem több eső esett, mint otthon egy hónap alatt, és persze mindenki a vírusról beszélgetett. Olyan volt, mint valami posztapokaliptikus film.

Egy másik város

Ekkor eldöntöttem, hogy meglátogatom egy barátom, aki Rishikeshtől tíz órányira lakik északon, Himachal állam fővárosában, Shimlában. Ez az egyik olyan állam, ahol még egyetlen fertőzött sincs. A sors furcsa fintora, hogy amikor eljöttem Rishikeshből, két óra múlva több embertől is kaptam az üzenetet, hogy Uttarakhand állam első fertőzöttje megvan, és pont Rishikeshben, egy olasz nő.

Újabb lépés következett: Rishikeshben bezárt minden, a katonaság a helyi orvosokkal járja az összes turistaszállást, és ellenőrzi az ott lévők testhőmérsékletét. Ha valakinek csak éppen hőemelkedése van, az egész szállást bezárják két hétre.

Itt megjelent az indiaiak nacionalista hozzáállása, ugyanis úgy tekintettek ekkor még az egészre, mintha csak a külföldiektől lehetne elkapni a fertőzést, ami az első pillanatban még igaz volt, hiszen turista hozta be, de utána már a helyi esetek is megnövekedtek.

Indiában nem nehéz egy kis hőemelkedést összeszedni, szóval nagy lett a pánik, sokan írtak, hívtak, hogy most mit csináljanak. A legtöbben megbíztak a véleményemben, mert korábbi tanulmányaim miatt lett némi közöm a népegészségtanhoz és a járványtanhoz is.

A legtöbben azonnal hazamentek, a másik tábor, amelyik nem tudott, nekik azt javasoltam, hogy maradjanak otthon. Nehéz érzelemmentesen kezelni a helyzetet, objektíven reagálni, sem nem túlozva és pánikot keltve, sem pedig bagatellizálva. Főleg Észak-Indiában, ahol a lakosság nagy része képzetlen és tájékozatlan a rossz oktatás miatt, ezért fél, az utazók nagy része pedig idejön nyugatról a „good-vibes-only, neo-hippy”-mentalitással, és úgy gondolja, hogy a COVID-19 is gyógyítható kézrátétellel, s a 432 Hz-re hangolt gitár hangja megállítja a terjedést.

Shimlában a vírus okozta helyzet egy egészen új aspektusát élhettem meg

A kevésbé turistás hely választása annyira jól sikerült, hogy lassan azt kell higgyem, én vagyok most itt az egyetlen európai.

Az utcán az emberek arrébb mennek, ha látnak, eltakarják az arcukat, maguk mögé húzzák a gyerekeket. Ha bemegyek egy boltba, akkor azonnal hátrébb lépnek a pultban, gyorsan felveszik a maszkot, mintha még rám sem mernének nézni.

Egészen különleges élmény ez a csupa mosoly és nyitott Rishikesh után. Megértem őket, a város tele van óriásplakátokkal és molinókkal, hogy ne érintkezzenek külföldiekkel, különösen, ha olasz, spanyol vagy német az illető. Sajnos nekik én az előbbi három közül bármelyik lehetek.

Erre az élményre mindig emlékezni fogok, hogy milyen egy kisebbség tagjaként tehetetlenül azt látni, hogy úgy kezelnek, mintha rajtad lenne a bélyeg. Nem akarok mást írni helyette… Viszont, ami az indiai kultúra szépsége, hogy féljenek akármennyire is, legyenek bármennyire zárkózottak, nem reagálnak gyűlölettel vagy agresszióval. Ha mi, európaiak vagyunk a kutya, ami ha megijed, harap, akkor ők olyanok, mint egy ló, ami legfeljebb csak megrémülve elfut.

Most én is utóbbit választottam. A szinte percről percre változó események kavalkádjában egyszer csak kaptam egy üzenetet egy ismeretlen embertől, hogy megszüntetik a buszjáratokat. Én az utolsó ülök most éppen, és a telefonomról írok. Közben holnap éjféltől április 1-ig teljes légtérzárat rendelt el az indiai kormány. Ma sikerült beszélnem a konzullal, szerinte számítsak arra, hogy még egy hónap lesz, mire hazaérek. Ez az út megtanít arra, hogy ami jön fogadom, ami megy engedem.

Szembenézni a bennünk lévő ürességgel

Nem szeretnék didaktikusnak tűnni. Mégis arra gondolok most – ahogy itt is kezdenek beszűkülni a lehetőségek és zárnak be a hotelek –, hogy a vírus mellett a posztmodern kor egy másik nehézségével is szembe kell nézni karantén idején. A bennünk lévő ürességgel.

Amikor ezt nem tudjuk elfedni aktivitással, munkával, szociális kapcsolatokkal és mindenféle külső dologgal. És amit látok az az, hogy a legcsodásabb énvédő-mechanizmusunk rögtön bekapcsolt: a vidámság, az együtt érző kedvesség, a figyelmesség.

A bal szélen a szerző, Vági Zsolt

Amikor ez elkezdődött, arra gondoltam: lehet, hogy ez lesz a (túl)fogyasztói társadalom vége

A természet nagyon hálás lenne érte. Mindezt nem tudom, azonban kívánom nekünk, hogy emlékezzünk, hogy lehet így, lehet másképp. Azt sem tudom, mikor és hogyan tudok hazajutni, mert a légitársaságot három napja nem tudom elérni, az e-mailekre még nem válaszoltak. Hatalmas terhelés lehet ez most nekik.

Bárhogy is legyen, az biztos, hogy innen nézve is hatalmas kihívás ez mindenkinek, elképesztő teljesítmény azoktól, akiknek továbbra is szolgálniuk kell, és nem maradhatnak otthon. Sokszor gondoltam azt, hogy a Földnek mi olyanok vagyunk, mint nekünk most ez a vírus. S lám, most, hogy tükörbe kellett néznünk, mégis talán a tőlünk telhető legjobbat hozzuk ki belőle, és ezért nagyon hálás vagyok.

Vigyázzatok magatokra és egymásra!

Vági Zsolt

A képek a szerző tulajdonában vannak