Bezzegék

„Nézd meg az unokatestvéreidet, mindegyik milyen csinos! Te meg… ( Mintha tehetnék arról, hogy mindössze 152 cm-re sikerült nőnöm, és az alkatom is egyedül és kizárólag rajtam múlt volna.)”

El innen

„»Ó, neked ilyen vékony a derekad? Ez nem látszik, mert olyan nagy a melled és a segged…«
Aztán eljöttem Magyarországról:
»Ki mondta, hogy dagadt vagy? Ez nem igaz! Te olyan medium méret vagy, és milyen szép a tested…«
Meddig kell utaznia az emberek?!”

Anyai méreg

„És amikor anyádtól hallgatod egész gyermekkorodban, hogy »milyen kár, hogy nem örökölted az alkatomat; az lenne szép, ha sokkal hosszabb lenne a combod; nekem ilyen szép, vékony, hosszú lábfejem van, te meg sajnos ezt a ronda széles lábat örökölted«, stb. stb.”

Test. Nevelés

„Én tesiórán hallgathattam, hogy mennyire dagadt, béna stb. vagyok. Évekig nem is bírtam olyan tükörbe nézni, amiben nyaktól lefelé is látszottam. Sokáig tartott, mire megbarátkoztam a saját testemmel, de sikerült.”

Beletörődve szokogatja

„Az én egyik zsákom:

»Eddig minden csajom nagy mellű volt.«

»Mellmániás vagyok.«

»Mondtam már, hogy mellmániás vagyok? De majd megszokom valahogy.« (75 B voltam mindig)

»Hozok zoknit. Tömd ki a melltartódat!«

Az első gyerek születése után:

»Hú, végre! Ugye ez most már mindig így marad?«

Első nyaralásunk a gyerekkel (óvatosan):

»Te inkább ne is vegyél fel fürdőruhát!«

Második gyerek után, szoptatás idején:

»Most már igazán kérhetnél egy árajánlatot a melleidre is!«

»Ja, ez a hasad, azt hittem, a melled…« (57 kiló voltam).

Mostanában, 17 év után, 52 kilósan:

»Minek veszel fel melltartót, úgysincs mit beleraknod!«

»Már beletörődtem, hogy nekem nem jutott bombanő.«”

Lelkiismeret-furdalás ebédre

„Egész gyermekkoromban azt hallgattam, hogy csúfolnak, mert kövér gyerek voltam. Malackától kezdve a disznón át minden voltam. Hiába fogytam le, soha nem múlik el…

Szerintem az elmúlt húsz évben nem ettem úgy, hogy ne legyen miatta lelkiismeret-furdalásom. Akik meg csúfoltak, már rég el is felejtették, hogy nem tudtam úgy végigmenni a sulifolyosón, hogy valaki ne röfögjön utánam.”

Örök kétely

„Kb. ötödik osztályos voltam, amikor a nyári szünetből visszatérve a tesiórán az egyik lány az osztályból megjegyezte, hogy mennyit fogytam a nyáron. Egészen addig eszembe se jutott, hogy esetleg felesleg van rajtam (most, felnőtt fejjel tudom, hogy nem volt, tiszta izom voltam a sok sporttól), de akkor ott megváltozott valami. Felmerült bennem a kérdés: csúnya vagyok? Nem vagyok elég jó? És ez az emlék (a kérdőjelekkel együtt) még most is bevillan néha, túl a negyvenen is.”

Ugye nem

„Nekem az maradt meg, amikor a névnapi vacsimon azt mondták: »Biztos meg akarod enni azt a steaket?« Hát köszi…”

Típus

„48 kg voltam (14-től 25 éves koromig kb). Mindig volt egy kis pocakom, mint aki három-négy hónapos terhes.

Amikor köldökpiercinget rakattam be, a tetováló srác kis undorral az arcán bökdöste a hasam: »Mi ez a háj itt?!«

Az egyik legnagyobb (bár végül rövid kapcsolat) szerelmem pedig azt mondta: »Nekem a modellalkatú lányok tetszenek amúgy, nem ez a típus, mint te.« Asszem, itt kezdődött.”

Szememben tükröződő

„Szerintem látod te is a tükörben, amit én.” (2. férj.)

Kilóra mért ítéletek

„Tizenegy éves voltam, amikor a szokásos orvosi vizsgálat volt az osztályban. Volt rajtam némi túlsúly, de nem olyan vészesen sok. Próbáltam a mérlegre állást valahogy úgy intézni, hogy más ne lássa a végeredményt az osztályban, főként fiúk. Az egyik idióta osztálytársam azért csak odajött, és látta, hogy 46 vagy 48 kg voltam. A lányok többsége 40 kg volt.

Végigrohant az osztályban, és mindenkivel tudatta, hogy hány kiló vagyok. Nekem szerintem ekkor indult el, hogy nem tudtam elfogadni magam.

Pár évvel később a megjegyzések sem segítettek a strandon, így a kamaszéveimtől nem mentem strandra, hiába próbáltak a szüleim észérvekkel hatni rám, hogy ne maradjak otthon, amikor a család elment strandolni. Maradtam. A lista hosszú a megalázó történetekkel… Nem tudtam egyedül megküzdeni vele, így két éve elmentem pszichológushoz, aki tud segíteni, hogy elfogadjam az evészavaromat és önmagamat. Mai napig kapok beszólást, de már sokkal inkább a helyén tudom kezelni.”

Humorból kovácsolj magadnak fegyvert

„13 évesen lettem 182 cm. Körülöttem minden lány 170 volt. Én mindehhez 50 kiló. Seprűnyél, auschwitzi menekült, anorexiás kinézetű, deszka, fogas, meg ki tudja, mi voltam én akkoriban. Ja, plusz lófejű. Gyerekként ehhez szemüveget és fogszabályzót is adj. De most, felnőttként mindig arra gondolok – és így rögtön helyre is billen a belső mérleg –, hogy a rossz gyerekkornak is megvan a maga eredménye: a jó humorérzék felnőttként.”

Legalább

„Még nem voltam 13, amikor elkezdődött. Mert nem voltam olyan vékony, mint a barátnőim. Nem voltam olyan vékony, mint a családtagjaim. Nem voltam kövér, teljesen átlagos volt a testalkatom. De a keresztanyám megrángatta a hasamat, és azt mondta: »Látod, ez itt hat kiló háj legalább.« És senki nem javította ki. Senki nem szólt oda neki.”

Zsákutcában

„Egyik nap belenézek a tükörbe, és úgy vagyok vele, hogy oké, oké, pluszkilók, de igazából nem is olyan vészes. Két nappal később ugyanaz a tükör, és már totál mást látok. Körülbelül 16-17 éves korom óta van problémám a testemmel, a súlyommal. Ráadásul nekem családtag volt, aki folyton megjegyezte, hogy hogy nézek ki és igazán fogynom kéne. Költöztünk másik országból Budapestre, minden új volt, nem voltak barátok, 16 voltam, minden változott – nem volt kivel beszélnem erről, így a gyors komfortot, az ételt választottam. Senki nem volt, aki elmondja, hogy ezt másképp is lehet. Azóta nem tudom lerázni a mondatokat, amiket kaptam magamról, pedig már 29 vagyok. Nem tudom magam túltenni rajta, ha nem érem el azt a bizonyos kilogrammot vagy alakot, akkor nem érzem magam jól, nem szeretek tükörbe nézni. Nem tudom, hogy tudnék ettől az érzéstől megszabadulni.”

Engem ne lásson senki se

„Nekem alsós koromban kezdődött, egyedüli szemüveges voltam az osztályban, igazi jó kis SZTK, barna keretes, hozzá a tipikus bilifrizura, ami egyszer valahogy megnőtt akkorára, hogy egyik reggel nagy bátran és elszántan két copffal mentem suliba. Harmadikos lehettem. Annyira vagánynak éreztem így magam, sose volt copfban előtte a hajam.

Aztán ahogy beléptem a terembe, az összes bent lévő gyerek az ajtó felé fordult, többen oda is jöttek, és ujjal mutogatva HANGOSAN RÖHÖGTEK rajtam. Én a könnyeimmel küszködve lökdöstem arrébb őket, hogy be tudjak menni. Sajnos azt a lányt is arrébb taszítottam, aki egyedüliként a védelmemre kelt, és pont azért jött oda, hogy elzavarja onnan a többieket. Ez azóta is bánt.

Megsemmisülve mentem a helyemre, és téptem ki a gumikat a hajamból. Meg anyukám sose engedte, hogy szoknyát vegyek fel, nehogy felfázzak, szóval el tudtok képzelni: SZTK-keretes szemüveg, bilifrizura, nadrág… kislányosság, majd nőiesség zéró. Mindig túl csúnyának, túl kövérnek, túl jelentéktelennek éreztem magam ahhoz, hogy csajos, nőies legyek. Megerősítettek az utcai beszólogatások, amik soha nem elismerő füttyök voltak, hanem általában arcomba röhögések, »HOGY NÉÉÉZEL KI?!« felkiáltással kísérve. Én pedig pontosan úgy néztem ki, az elvártaknak megfelelően: bő, jól takaró hosszú pulóverek, nadrágok, hogy lehetőleg senki se lásson, ne tudjon röhögni rajtam.”

Esemény utáni

„Köszönöm ezt az írást. Nagyon jól jött volna 20 éves koromban, amikor szeretkezés után az ágyból felkelve ezt kaptam: »Darázsfészkes a valagad.«”

Csepelyi Adri gyűjtése