–

Misi, a fiam mindjárt egyéves. Nagy bulit szervezünk. Jön az egész család. Leszünk vagy tizenöten. A teraszon terítünk. Grillezés, torta. A mama is süt majd valamit biztos. A papa és a papi egymás kezéből veszik ki az unokájukat. Készülnek a szuper fotók. A család többi gyereke boldogan szaladgál és játszik a kertben. A feleségem ezúttal is kitesz magáért, és seregnyi aprósággal varázsolja ünnepivé a házat. Minden a kis fickó körül forog. Nevetés, evés-ivás, boldog együttlét. Jaj, de jó lesz!

És ebben a pillanatban pittyen a telefonomon a hírszolgáltatás, hogy már 635 fertőzött és 26 halott van Magyarországon. Kijózanító információ, pedig olyan jó volt egy percre elbambulni, és megint tervezgetni a nagy napot. De ebből semmi sem lesz.

Pedig amikor idehaza elkezdődött ez az egész, március elején, még biztos voltam benne, hogy június 7-re túl leszünk rajta. Most meg már abban vagyok biztos, hogy nem. 

Furcsa érzés ez az egész. Valahogy elemi módon ette be magát az életünkbe egy kesernyés íz. A mindennapok része lett a járvány-téma, a hangulata, a féktelensége. Sokat beszélünk erről, bár igyekszünk más dolgokkal is foglalkozni.

Már több mint három hete, hogy a feleségemmel, a lányommal és a fiammal „elvonultunk a világ elől”. Azt hinné az ember, ez még semmi. Nem is idő. Pedig de. Főleg, ha közben az egész világot valamiféle furcsa érzés járja át. Hogy a ritkán szembejövő emberek tekintetéből a: „Ne közelíts!” szinte ordít, noha meg sem szólalnak, és a maszkjuk miatt amúgy is kicsit torzan érteném. A boltba rossz érzés bemenni, az utcán furcsa érzés sétálni. Mondják sokan, hogy megváltoztak a dolgok. Meg. Én is érzem. Sőt a négyéves Anna is. A minap is így kezdett egy mondatot: Apa! Ha majd már nem lesz a koronavírus, akkor az oviban... Ő is megéli a maga gondolataival.

Persze azért jut elég hely az agytekervényeiben egy 1132. Hamupipőke-játékra, amiben anya a gonosz mostoha, én pedig a tündérkeresztanya és a herceg. Mondjuk, örülünk mindketten a feleségemmel, mert az elmúlt másfél hétben vagy Belle, vagy a szörnyeteg voltunk. Amúgy, ha nem naponta tizenkétszer kellene átváltoznunk hercegnői meseszereplővé, élveznénk is. De azért így is van, aki élvezi szerencsére. A kisebbik meg vagy tátott szájjal néz minket, vagy felfedezi a ház minden zegét-zugát, és közben csorog a nyála, mert jönnek a fogai. Pihenő nincs, de most ez a kihívás az életünkben, és egyelőre bírjuk. Sajnos ez a nyavalyás járvány is bírja még.

Hogy lesz-e innen visszaút, nem tudom. Ha nagyon őszinte akarok lenni, talán nem is visszaútra, hanem egy jó alternatív útra vágyom.

Elsősorban egészségügyi biztonságra, anyagi stabilitásra, kiszámíthatóságra, a szeretteink közelségére. Nagyon hiányoznak már. Az ölelésük, a közelségük. Senkinek nem könnyű, de megtesszük, amit muszáj. Ha kell, egy fél évig nem találkozunk senkivel, vagy ameddig így állnak a dolgok. „Bezárva” élünk. Lemondunk sok mindenről, ami eddig az életünk természetes része volt. Viszont, ha már így alakult, most az lenne a jó, ha egy olyan úton indulnánk el a COVID-19 után, amelyen kicsit megváltozik a világ. Jó irányba.

Sokan, sokszor és sok helyen írták le, mondták el az utóbbi hetekben, hogy mi minden van ezen a bolygón, amin változtatni kell, és ez a vírus egy jelzés. Talán igazuk van, talán nincs. Abban viszont egyetérthetünk, hogy amikor a saját életünkben, a minket körülvevő közvetlen világunkban (családunk, barátaink, munkánk) beüt a szar, akkor változtatnunk kell. Nagyot. Mert valami elromlott. Ilyenkor mindenkinek magától értetődő, hogy másképp csinál majd dolgokat. És nemcsak egyedül, hanem azokkal együtt, akik vele élnek. Ugye? Miért lenne ez most más az egész emberiséggel?

Elromlott egy kicsit a világunk. Nem a vírus a hibás, az „csak” következménye, a szemléletünk, az életfilozófiánk romlott el. Meg kell javítani.

Persze, van az a kocsi, amit már hiába javítgatunk, jó nem lesz, de még mindig szeretjük, és jó beleülni. El is visz mindenhova, csak mostantól sokkal többet kell törődni vele. Az apró részletekkel és a nagy dolgokkal is. Sem gazdasági, sem pedig társadalmi reformok fejtegetésébe nem bocsátkozom itt és most. Azt meghagyom a sörözésemre a fiúkkal, a tíz legközelebbi gyerekkori barátommal, akikkel minden lényeges és teljesen lényegtelen történést megvitatunk időnként.

Most épp egy virtuális pubot próbálunk szervezni, ahol tuti, terítéken lesz a járvány is. Pro és kontra, konteósok és bagatellizálók. Hívők és ateisták. Pont, mint egy minivilág. Vitázunk majd? Igen. Lesznek komoly nézetkülönbségek? Igen. Lesz, akit nem lehet meggyőzni? Igen. Nem baj, a lényeg, hogy beszéljünk róla. Most nagyon fontos, hogy mindenki sokat beszéljen erről. Otthon a gyerekeivel, a párjával, a családjával, a barátaival, a világgal. Aztán majd a sok véleményből, és tanácsból leszűrődik a lényeg. És mire egy eldugott város, hipermodern, megközelíthetetlen, patyolat tiszta, fehér fényű, temperált laboratóriumában egy okos emberekből álló csoport megtalálja az ellenszert a mostani betegségre, mi, a többség is készen állunk majd, hogy méltók legyünk a gyógymódra.

Ne csak felépüljünk, hanem meg is gyógyuljunk. Úgy igazán. Kívül-belül.

Persze jöhet majd újabb dögvész, másik csapás, gazdasági pöcegödör és akármi borzalom, ha meg tudunk változni, akkor van remény, hogy bármit ki fogunk bírni. Akkor végre „méltóképpen” megünnepelhetjük Misikét is, csak ne 14 éves legyen addigra. Na, emlegetett szamár. Rángatja a nadrágomat, hogy vegyem fel. Mennyire igaza van! Fel is veszem.

D. Tóth András