–

Sok időm nem maradt magamat sajnálni.

A következő két napban megállás nélkül csörgött a telefonom, és az önsajnálat helyett a düh kerített hatalmába, amikor egy kivételével szinte minden felkérésemet, céges előadásomat, tréningemet lemondták, majd bezárt az ovi, én pedig otthoni karanténban találtam magam két kisgyerekkel, munka nélkül. Mintha az életem satuféket nyomott volna. Lélekben, a gondolataimban még napokon át kétszázzal száguldottam tovább, a testem viszont már egy helyben toporgott. Ez a feszítő érzés kibillentett az egyensúlyomból.

Éltem már át ilyet, jó gyakorlatom van abban, hogy beleugorjak a semmibe, csakhogy ezúttal nem én ugrottam, nem az én döntésem volt ez az egész.

De nem maradt más: jót röhögtem azon, hogy most akasztják a hóhért, egy új élethelyzetben tesztelhetem, hogyan lehet „bátran félni” egy általam irányíthatatlan szituációban, és hogyan lehet a nehézségből erőt kovácsolni (így szólt ugyanis a lemondott előadásom címe).

Aztán egy pillanat alatt rám szakadt a háztartás: még soha életemben nem kellett mindennap négy emberre főznöm, napi tíz órában rendet raknom, takarítanom, kreatív foglalkozásokat kitalálni két különböző korú (kettő- és hatéves) kisgyereknek. Ja, és közben újratervezni az életemet, életünket.

Augusztusban ugyanis családilag külföldre készültünk költözni, az Egyesült Államokba, miután nyertem egy tíz hónapos kutatói Fulbright-ösztöndíjat, a Berkeley Egyetemre. És az utunk a járvány terjedésével szintén kérdésessé vált. Azon vettem észre magam, hogy minden résnyi kis időben a híreket bújom, hátha találok némi hiteles fogódzót arról, meddig tarthat ez az őrület, és vajon ellehetetleníti-e mindez az utazásunkat, amire az utóbbi fél évben szinte mindent feltettünk.

Hiteles válaszokat, fogódzót sehol nem találtam, csak még több dilemma és riogatás ömlött rám. Sok országot és jó néhány háborús terepet megjártam már a világban, átéltem megdöbbentő, váratlan helyzeteket, de az, hogy egy láthatatlan ellenség, egy vírus térdre kényszeríti az egész világot és a saját otthonomban ér utol, elképzelhetetlen volt számomra. Éreztem, ahogy a karantén első napjaiban kezd beszippantani valami sűrű mocsár, amiből csak azért tartottam valamelyest kint a fejemet, hogy a gyerekeim a lehető legkevesebbet érezzék meg a bizonytalanságból.

Mennyit beszéltem az elmúlt négy évben arról, hogy fejlett civilizációinkban hogyan ragaszkodunk körmünk szakadtáig a kontrollhoz és rettegünk az általunk irányíthatatlannak tartott helyzetektől. És hogy mégis milyen jók ezek, mert ilyenkor derül ki, kik is vagyunk valójában, és mire vagyunk képesek.

De ha engem is így megrengetnek az események, hogyan álljak ki ezek után emberek elé arról beszélni, milyen jó dolog a változás?

Ám ahogy teltek a napok, egyre erősebbnek éreztem magam, hogy végre belenézzek ebbe a görbe tükörbe: hát akkor itt a remek alkalom, hogy újra, ezúttal hazai terepen teszteljem magamon a Félj bátran elméleteit a félelem erőforrássá alakításáról és a lelki rugalmasságról. Nagyító alá tettem a gondolataimat, az érzéseimet, és – abban bízva, hogy talán nektek is segíthet – elmesélem, mire jutottam.

1. Például hogy „minden elmúlik”

De rég volt, hogy rendszeresen ezt mondogattam magamnak! Még akkoriban, amikor háborús terepre járva sokszor éreztem, hogy egy-egy helyzet kibírhatatlan.

Amióta gyerekeim vannak, inkább elszomorít ez a mondat. Most viszont ismét megtaláltam a varázsát. Hát nem szuper, hogy amíg „békeidőben” rettegünk a változástól, hisz az hozhat valami rosszat, nehéz helyzetben a keblünkre ölelhetjük azt a tényt, hogy semmi nem örök?

Például egyszer vége lesz ennek a rohadt járványhelyzetnek is.

2. Tehát semmi nem örök

A hangulatom sem az. Eleinte látványos volt, hogyan billenek ki a gyerekekkel töltött harmóniából egy pillanat alatt, amikor akár csak résnyire nyitottam az ajtót egy hír olvasásával vagy egy telefonbeszélgetéssel, és beengedtem a külvilágot. A kezdeti bagatellizálásomat, hogy ez a járvány hogyan is érne el az országunkba, kisvártatva a döbbenet és a düh váltotta a tehetetlenség miatt. Idővel mindez észrevétlenül alakult át a kilátástalanság és a remény libikókájává, abban bízva, hogy ha betartjuk a korlátozásokat, hamarosan újra élhetjük jól megszokott életünket. De bekopogtatott a végtelen szomorúság, amikor minden elemzésben azzal szembesültem, hogy ezután már soha nem fog minden visszatérni a normál kerékvágásba.

Szinte gyógyírként hatott rám, amikor belebotlottam David Kessler írásába (amit DTK is ajánlott), ami felkapcsolta a lámpást: kollektív gyászt élünk át, és nemcsak én, hanem szinte mindannyian átmegyünk a gyász különböző szakaszain (tagadás, düh, alkudozás, szomorúság), siratva a normalitást, a kapcsolatainkat, a világ kiszámíthatóságát.

De mindig van remény: az erő a gyász utolsó szakaszában rejlik, az elfogadásban. Hiszen itt érezzük újra, hogy az irányítást kezdjük visszaszerezni. Már ha képesek vagyunk a veszteség helyett arra koncentrálni, ami előttünk áll, és amit befolyásolni tudunk az életünkben. Mert a legkiszolgáltatottabb helyzetekben is van ilyen.

3. Alkalmazkodni muszáj

És ezen a ponton néztem át újra azokat a jegyzeteimet, amiket a rezilienciáról, a lelki alkalmazkodóképességről készítettem, átböngészve azokat a Bábel-riportjaimat is, amelyek főhősei nagyon durva helyzetekből voltak képesek felállni (volt, aki a halálsoron töltött tizennyolc évet, a másiknak megölték a gyermekét, olyan is akadt, aki hónapokat rejtőzött többedmagával egy néhány négyzetméteres fürdőszobában, amíg odakint népirtás zajlott).

Listákat készítettem, melyek lehetnek a közös vonások a lelkileg rugalmas emberekben, a szakirodalom és a saját élményeim szerint. Sok ilyet találtam, de néhányat most kiemelnék.

Nem hajlandók áldozatként tekinteni magukra. Vissza akarják kapni a kontroll érzését, és azokra a dolgokra koncentrálnak, amit befolyásolni tudnak, ahelyett, amivel nem kezdhetnek semmit. Amikor mélyponton voltak, akkor is elhitték magukról, hogy képesek kitartani és megbirkózni a mások számára kilátástalannak tűnő helyzettel.

Elfogadják és megélik a negatívnak tartott érzéseket is, és a rossz emlékeket sem akarják kitörölni. Ez a lista mindig pofonként hat. Szembesít azzal, néha milyen mélyen bele tudom élni magam az önsajnálatba.

Ilyenkor eszembe jut Rami és Basszám, az izraeli és a palesztin apuka története, akikkel még Ciszjordániában találkoztam. Az izraeli édesapa lányát egy palesztin öngyilkos merénylő robbantotta fel, a palesztin apáét egy izraeli katona lőtte fejbe. Ennél nagyobb veszteséget elképzelni se tudok. Máig emlékszem, amikor először találkoztam velük, perceken át ölelték egymást, üdvözlésképpen. A legjobb barátok voltak, és arra tették fel az életüket, hogy a bosszú ördögi köre helyett kéz a kézben járják a palesztin és az izraeli iskolákat, és arról mesélnek, ugyanolyan színű könny folyt a szemükből, amikor elveszítették a gyermeküket. És hogy nem hajlandók áldozatként tekinteni magukra.

Lélekben megbocsátottak a tetteseknek, mert csak így voltak képesek kilépni az áldozati szerepből, és a megváltoztathatatlan trauma helyett arra koncentrálni, ami maradt: hogy a történetük, a barátságuk iszonyú erővel bír, amivel tehetnek azért, hogy más szülőnek ne kelljen hasonló tragédiát átélnie.

4. De én most hogyan tudom a javamra fordítani ezt a helyzetet?

A kis családi életem és a társadalmunk jövőjével kapcsolatos bizonytalanság helyett mire fókuszáljak? Erre a kérdésre csak azután voltam képes válaszolni, miután a lelkem és a gondolataim is képesek voltak egy-két hét alatt belassulni a testem tempójához. Amikor rájöttem, hogy nem kell kutatnom, hogy vajon a sors miért mérte rám büntetésként, fejre koppintásként ezt a helyzetet.

A fél világ karanténban van, valószínűleg nem nekem akarta az univerzum azt üzenni, hogy túl sokat dolgozom. Az önmarcangolás egyébként is jó kibúvó tud lenni az elől, hogy végre belépjünk az elfogadás fázisába.

Amelyben akár még azt is megengedhetem magamnak, hogy bűntudat nélkül élvezzem a kialakult helyzet néhány elemét. Például hogy jóval több időt tölthetek a férjemmel (még úgy is, hogy ő televíziósként továbbra is dolgozik), és majdnem fél évet együtt lehetek a gyerekekkel, akik amúgy a napjuk jelentős részét tőlem külön töltenék. Valószínűleg soha nem lesz még egyszer ilyen lehetőségünk.

Vagy hogy a lemondott munkák miatt végre marad időm gondolkodni (nyilván meditatív takarítás közben). Vagy hogy a veszteségben találjam meg a nyereséget: keressek egy új fogást, más perspektívát a történteken. Annyira emlékszem, amikor egyszer egy olyan háborús terepen kellett volna egy húszperces riportfilmet leforgatnunk, ahol – politikai és katonai érdekek miatt – az újságírókat gyakorlatilag kiszorították a frontról, és képtelenség volt bármilyen értékelhető anyagot rögzítenünk az eseményekről.

Két gyomorideggel tarkított, reményvesztett nap után az ágyban forgolódva bevillant: fordítsam visszájára a helyzetet! Forgassunk arról, hogy nem tudunk forgatni! Ez a háborús napló, amelyben bemutattuk, hogyan lehetetlenítették el a sajtó működését ebben a médiatörténelmi helyzetben, végül több díjat is bezsebelt.

Ez a történet mindig emlékeztet arra, amire hetek óta próbálom rávezetni magam: hogy szarból igenis lehet várat építeni. Ha már gyászolnom kell az élet kiszámíthatóságát, találjam meg ebben a lehetőséget: hisz mindaz, ami a világban zajlik, pont az új kutatási területemről is szól. Milyen sokat lehet majd ebből tanulni a lelki alkalmazkodóképességről! A sajátoméról, a másokéról.

Így jött az ötlet, hogy magyar és amerikai pszichológusok bevonásával készítsünk egy összehasonlító kutatást arról, hogy különböző országokban az emberek mennyire reagálnak pszichésen hasonlóan, vagy éppen különböző módon a világjárványra (te is részt vehetsz benne ITT). Érdekes tapasztalat, hogy a magyar kérdőívet kitöltők közül többen megjegyezték, hogy önmagában a kérdések végiggondolása is ráébresztette őket: ez a helyzet lehetőség arra, hogy tudatosítsák és új perspektívából lássák az érzéseiket és az életüket.

A karantén szerintem is ajándékozott egy új szemüveget, amelyen át rácsodálkozhatunk, mibe toltuk eddig az erőforrásaink nagy részét, hol voltak a súlyok, hangsúlyok. Ezek sokszor csak akkor tűnnek fel, amikor eltűnnek. Amikor a rutin megborul.

Azzal pedig, hogy ezt a helyzetet egyénileg, családilag és társadalmilag is átvészeljük, bennem tutira erősödni fog a saját lelki rugalmasságomba, kitartásomba vetett hit, és nem hiszem, hogy ezzel egyedül leszek. Biztos, hogy sokan fogunk ezután másként tekinteni az életünkben felmerülő próbatételekre.

 Al Ghaoui Hesna