–

Amikor elkezdtünk fenntarthatóság-központú szemüveget hordani, onnantól mindennek más színe volt. A szemüveg választ adott minden kérdésre, és tisztába tette a dilemmáinkat.

Ugyanígy történt, amikor önkéntes karanténba vonultunk. Amikor leesett a tantusz, minden kitisztult. Itthon maradunk. Nem találkozunk senkivel. Nem megyünk sehova. Nem is annyira rossz, a férjem eddig hetente utazott koncertezni, próbálni, most végre együtt a kis család.

Ennek már bő egy hónapja tán.

Épp ma van a szülinapom, amikor ezt a cikket írom. Viszonylag jól tartottam magam, dolgoztam – mert most rajtam a világ szeme, innen is pacsi a zenészfeleségeknek –, az extrém, értsd, szokásosnál is nyűgösebb gyerekeket kergetjük és próbáljuk kordában tartani.

A férjem lohol a háztartás után, boltba megy (nyilván védőfelszerelésben), olykor elhangzik egy „boldog szülinapot!”, gyerekrajzokat kapok, és a teámat úgy, ahogy szeretem.

Közben hizlalom a kovászt, ma kenyérnap van, kettőt készítek, egyiket lefagyasztom, így nem kell mindennap sütnöm.

Néha ránézek a telefonra, kedves üzenetek érkeznek, ó, a Péterfy-Novák Éva is írt, megremeg a szám széle, közben egyik krízis jön a másik után, a kicsi földhöz vágja magát, mert nem azt csinálom, amit kér, a nagy kikészül, mert a felnőttek mind borzalmasak.

Anyukám régi képeket küld, jól ismerem mindet, melegség tölt el. Ebédelünk, a kicsi mindent ledobál, hajunk hullik, férjemmel összenézünk, még nyolc óra fektetésig.

Felhív a nagybátyám, mindjárt itt lesz a ház előtt, ajándékot hoz. Maszkot, kesztyűt fel, szaladok a lépcsőn. A kerítésen át nyújtja a csomagot.

A nagycsalád hétköznapi szuperhőse, „Gyula”, idegsebész, sokat izgulok érte, nehogy megbetegedjen. Ölelném, de kínunkban nevetünk inkább, majd nyáron megünnepelünk együtt mindent és mindenkit. Már majdnem sírok, de csörög a telefonom, az öcsém videohív, „boldog szülinapot, Nünü”, „Gyula” a kerítés mögül motorossisakban integet a képbe. Nem sírok.

Vissza a lakásba. Maszkot, kesztyűt le, kézmosás.

Dolgozom, hajtogatom a kenyértésztát.

Apa hív, itt van a ház előtt. Maszkot, kesztyűt fel.

Hordja a nagy szatyrokat a kapuhoz. Egyiket, másikat, harmadikat. Hazaszaladna a negyedikért. Arca maszk mögött, mosolyog, de gondterhelt. Szaladnék hozzá, megnyugtatnám, vége lesz ennek. Int, beszáll az autóba. Én hordom be a csomagokat. Egyik szatyorban cserepes fűszernövények, másikban eper, harmadikban torta.

Anya megsütötte a tortám. Minden évben ugyanazt, mert ragaszkodom ugyanahhoz a piskótatortához. És elküldte. Gyertyákkal. Kicsit azért variált, hisz most amúgy is minden más. Ibolyákkal díszítette.

De előreszaladtam. A csomagokat csak manőverezéssel tudtam a harmadikra juttatni, nagyon nehezek voltak. Kesztyűben hívom a liftet becsusszantom a csomagokat, benyomom a gombot, majd futni kezdek felfelé, fent pont elkapom a liftet, kihúzom belőle a szatyrokat. A fűszernövényes cserepeket kipakolom a bejárati ajtó elé. Az erkélyünkön a kislányunk miatt semmi nincs biztonságban.

Lakásba be, maszkot, kesztyűt le. Kézmosás. A férjem rávilágít, hogy nem maradhatnak a cserepek a bejárat előtt, hiszen ott átjáróház van, nem jó ötlet olyasmit tartani ott, amit megeszünk. Tudom, hogy igaza van. De tiltakozom. Mint pár hete, amikor alkudozni próbáltam önmagammal, hogy csak még egy ebédre menjünk át anyáékhoz. Érvelek, hogy a kicsi homokozónak nézi majd a virágföldet. A férjem néz rám, min is vitatkozunk… elsírom magam.

Eddig bírtam.

Mindig tartom magam, ebben a helyzetben annyira nincs értelme kifakadni úgy istenigazából, hisz semmin sem változtat. Fölösleges lázadni.

A tehetetlenségen most csak az alázat segíthet. Az elfogadás. Az elengedés. De ma a sírásnak is engednem kellett.

Mert el kellett gyászolnom az elmaradt ölelést, amikor a nagybátyám a kapu mögött állt, amikor apa maszkban, három méterre lerakta mindazt, amit anya összekészített nekem.

Azt hittem, megszoktam, hogy az életünk részévé vált a fojtogató aggodalom, a kényszeres kézmosás. Azt hittem, megbarátkoztam a veszteségek és áldozatok gondolatával, hogy a nagyfiunk már nem lesz többé ovis, hogy a nagy költözésünk előtti hónapokat a lakásba zárva töltjük. De nem ma. Ma gyászoltam. Nem egész nap, csak egy picit.

Sírtam és tudtam, pár perc, és véget ér, visszatérek. A férjem megölelt, nem mondott semmit, szavak úgysem segítettek volna.

Vissza a valóságba.

A kenyértésztát szakajtóba kell tenni, a nyűgös kicsit meg kell szoptatni, az éhes nagyot meg kell etetni, a munkahelyi üzeneteket meg kell válaszolni. A szüleim csomagjában igazi csodára bukkanok: egy nagy tömb élesztőre. Bár szeretettel nevelgetem a kovászom, azért ettől most megdobbant a szívem. Itt tartunk. Szürreális.

Apa mondta, hogy még visszafordulna valami csomaggal, én pedig felvetettem, hogy videocseteljünk, amikor elfújom anya tortáján a gyertyát. De végül egyik sem történt meg. Nem akartam kisírt szemmel felhívni őket. És tudtam, hogy ma már nem bírok el még egy maszkos találkozást tisztes távolból.

Elfújtam a gyertyát, a gyerekek énekeltek, ettünk tortát, és csak utána hívtam fel a szüleimet. Ismernek jól, tudták, miért fújtam visszavonulót. Beszélünk picit, a gyerekek produkálják magukat, aztán elköszönünk. Majd holnap.

 

Dolgozom megint, közben a kicsi párpercenként kiborul, hát na, hidegfront van. A bátyám videohív, nem veszem fel, nem akarom terhelni, a műmosolyom meg úgyis felismerné. Üzenetet ír, válaszolok, jólesik, kezd újra jó lenni. A kenyerek kisülnek, megkóstoljuk, és esszük anya paprikás krumpliját is. Mert azt is küldött. A gyerekeknek csak mondani kellett, hogy „Ágika-féle”, és már ott is ültek az asztalnál.

Írok a Csepelyinek, hogy érik egy koronanapló, még ma éjjel küldöm.

Gyerekeket pizsibe öltöztetjük, Kuflikat olvasok. Elbúcsúzom a nagytól, őt átveszi az apja, én elvonulok a kicsivel. Megszoptatom, egy perc és már alszik.

Én pedig írom a naplót. Nem sírok.

Újra felderengenek a mantráim.

Hogy mi tényleg szerencsések vagyunk.

Úgy valóban, igazán. És én szívből hiszek abban, hogy ez az egész szar, amiben vagyunk, tanítani jött minket. Minden atomommal hiszem, hogy ez elmúlik és utána jobb lesz.

Nem érdekel, mennyire elcsépelt, hogy megtanuljuk végre értékelni, amink van, és felismerjük, mi számít igazán. Elcsépelt, mert ez az egy, amibe kapaszkodhatunk most. Hogy ez a sok szar, amin keresztülmegyünk, mi mind, ennek értelme van, értelme lesz.

Nem mehet minden ugyanúgy tovább, az lehetetlen.

Most a sors, az élet, a jóisten, a Föld, az univerzum, nevezzük bárminek, bárkinek, de ránk kényszeríti, hogy változtassunk mindazon, ami nem működik. Kisajtolja belőlünk a tudatosságot, a jelenlétet, a hálát, az empátiát, a szeretetet, az alázatot, a mértéktartást, az emberséget. És ez jó. Én hiszek ebben. Még ha nem is éjjel-nappal. De akkor is hiszek benne.

Hát… így lettem én harminchárom.

Szabó Anna Eszter