–

A Jégkorszak ment, ezt sosem fogom elfelejteni. Nevetve, nagy hangon magyaráztuk azoknak, akik még nem látták, hogy mennyire vicces. Gurult a makk a képernyőn, mi pedig röhögtünk teli tüdőből a tévézőben, ahol nemhogy egy makkot, de egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, miközben persze pontosan tudtuk, hogy mi van. Hogy át kellene kapcsolni a híradóra.

De nem volt erőnk több helikopteres felvételhez, nem akartuk látni a remegő gátakat, a hullafáradt, gumicsizmás embereket. Kínunkban röhögtünk tovább, hogy legalább egy kicsit ne kelljen nekünk is remegnünk a gáttal együtt.

Aztán az egyik nevelőtanár benézett az üvegajtón. Először azt hittük, a nagy röhögés miatt, hogy csitítson minket, de ő csak odasúgott valamit az egyik hátul ülő ötödévesnek, aki szó nélkül előre sétált a tévéhez, és átkapcsolta a híradóra.

A rohadt helikopter volt, a remegő gátat mutatta, ami ilyenkor tompán, alig hallhatóan morajlik, mint egy felbosszantott állat, akinek odapiszkítottak a territóriumára. De persze az is lehet, hogy csak odaképzeled a morajlást, annyira félsz, ahogyan lüktet a lábad alatt a végtelen vízen kanyargó keskeny földszalag.

Pillanatok alatt egyértelművé vált, hogy most azt nézzük élőben, lélegzet-visszafojtva, hogy jobbra vagy balra szakad-e a gát. Az én falumat önti-e el az ár vagy a barátaimét. Kinek nem lesz hová hazamennie, ha véget ér ez a kényszer-bennmaradás a koliban. Mint egy elbaszott meccsközvetítés, ahol mindkét csapatot szívből utálod, mégis muszáj nézned.

Két hétig nem mehettünk haza azon a tavaszon, mert egyrészt nem volt mivel (csomó út és vasúti szakasz le volt zárva), másrészt sokunknak nem volt hova. Akadt, akinek a tanyáját meg sem lehetett közelíteni, legfeljebb csónakkal, és volt, akinek már akkor ki kellett költöznie a telkét elárasztó belvíz miatt, amikor mi még izgulni sem kezdtünk a Tisza miatt. Emlékszem, majdnem kiabálni kezdtem dühömben, amikor osztályfőnöki órán az egyik osztálytársam a tanár minket, kolisokat bátorító szavaira azt kérdezte: ugye, ide nem jön?

Mármint a víz. Nyíregyházára! Fortyogott bennem a düh, hogy mégis mennyire önző dolog ilyen marhaságot kérdezni, meg hányas volt földrajzból, hogy még azt se tudja, ki van valós veszélyben?! Így voltunk ezzel sokan most is: lehülyéztük, aki félt – általában egyébként engem. Mert már éreztem a tompa morajlást január végén. Újságíróreflex. És persze heteken át legyintgettek még rám: „hát, ide úgysem jön a vírus, hagyjad már magad”. Aztán jött. A természet, akár egy mérges állat, akinek odapiszkítottak a felségterületére, ránk mordult. És hirtelen lettek, sokan lettek körülöttem, akiknek már az elején romba dőlt minden tervük, amit erre az évre, évtizedre dédelgettek.

Ha volt valami tanulsága annak a nagy árvíznek, annak idején, akkor feltétlenül az, hogy a veszteségnek nincs abszolútértéke. Aki vályogfalú tanyaépületet veszített, az pénzben kifejezve jószerével semmit sem veszített, mégis odalett mindene. Sokaknak pedig, akiket takaros portákról, nagy házakból evakuáltak, nagyobb volt ugyan az anyagi veszteségük, mégis könnyebben tudtak újrakezdeni.

De a fájdalomnak – hiába fejezték ki akármilyen skálán – nincs mértékegysége. A fájdalom, a gyász nem egzakt fogalmak. Azt mindenki csak maga tudhatja, mit veszített a járvánnyal – és mit kapott tőle. El tudja-e fogadni a fájdalmon túli könyöradományt.

Kérdezem Ágitól, nem hülyeség-e ez az abszolútérték dolog. Mindig mindent tőle kérdezek, amiben számok vannak meg mérés, mert már a gimiben is ő volt az egyik legjobb az ilyesmiben. Egyszer például levezette Az ember tragédiáját koordináta-geometria segítségével. Szóval röhögünk cseten, előkerül Az ember tragédiája, mármint az emlék, nem ez valódi, amiben jelenleg ülünk, és azt mondja Ági, hogy nyugodtan lehet az abszolútérték a cikkem címében, mert csak a nullának és a végtelennek nincs abszolútértéke, szóval helytálló.

Az. Minden viszonylagos volt eddig is, de talán sohasem volt még annyira viszonylagos, mint az utóbbi hetekben. Mind kevésbé érdemes próbálkozni a konkrétumok kifejezésével.

Mennyi egy szeretteinktől távol töltött nap nullától való távolsága? Hová helyeznél a koordináta-rendszerben egy lemondott koncertturnét vagy egy megszűnt munkahelyet? Kinek mennyi a mentális állapota? És mit számít, ha valaki „csak” hetesre omlott össze, míg más épp tízesen zokog? Kinek van elsőbbsége? Hogyan fejezed ki matematikailag az otthon kifejezést a négyzetméterek és a lakáshitelek között?

A veszteségnek nincsen abszolútértéke.

A saját veszteségét mindenki maga cipeli. A virágban, amit a temetőbe visz, a konyhaasztalon halmozódó csekkekben és az ütött-kopott robogókon, amiken az ételszállítós dobozba a rendelések mellé egy-egy összetört álmot is csomagoltak.

Aztán Ági még annyit ír, hogy beleírhatom azt is: a veszteség olyan, mint egy prímszám. Csak eggyel és önmagával osztható.

 

Csepelyi Adrienn