–

A lakás benti nyugalmából a kinti világ olyannak tűnt az első héten, mint amilyennek a hangyabolyok szoktak eső előtt: mindenki egymás hegyén hátán tülekedve nyomul előre áttaposva a másikon, hogy bejusson a menedéket nyújtó odúba. Vécépapír-gurigákat maguk után húzó kis hangyákként. Egyszerre volt vicces és félelmetes látvány.

Én ekkor már egy hete távmunkában dolgoztam az odúmból, és csak a híreken, az operatív törzs tájékoztatóin, barátokon keresztül figyeltem, mi történik odakint a világban. Semmi máson. Minél több hír jött, minél többen hívtak, ezzel egyenesen arányosan nőtt bennem is az aggodalom. Éreztem magamon, ahogy megváltozik a valóságérzékelésem innen bentről.

Mostanában például hirtelen azon kapom magam mindig, hogy elkezdek magyarázkodni, hogy miért is tartom magam ehhez a szabályhoz, hogy maradjak otthon, mert egyből megkapom, hogy „de hát ki lehet menni”.

Rohadt idegesítő, amikor valaki azt mondja, hogy „jó, de hát ki lehet menni… ez így nem egészséges”, itt, a város szívében, a jó de hát ki lehet menni szellemében, tele vannak a parkok (azóta már lezárták őket), a Margitsziget és a rakpart. Az elmúlt két hétben már a harmadik grillpartira hívnak meg. Mindenki másképp értelmezi azt, hogy „ki lehet menni”.

Persze ki lehet menni, csak egyszerre olyan sokan megyünk ki, hogy szinte lehetetlen betartani a társadalmi távolságtartás szabályait. Aki bent lakik a városban és nincs kocsija, annak technikailag a késő esti és a kora reggeli/hajnali órák azok, amikor be tudja ezt tartani. Persze most, hogy ezt leírtam, valószínűleg ezek az időpontok is betelnek. Muhahaha.  

Szóval az, hogy megpróbáltam szigorúan betartani a szabályokat, egy egészen szürreális és komikus élmény, úgyhogy erről a tapasztalatomról, emberkísérletemről fogok mesélni nektek. Hogy mégis milyen az, amikor az ember minden egyes szabályt betart a saját és mások egészségének érdekében.  

Az első vadászat

Az első két hetet fél lábon kibírtam, még élveztem is a hirtelen jött nyugalmat és időt, amivel bármit kezdhettem.

Emlékszem az első alkalomra, amikor két hét után kiléptem vásárolni, pontosabban „vadászni”. Addigra lecsillapodtak „kint is” a kedélyek – legalábbis ezt állapítottam meg abból, hogy már lehetett normál időben rendelni élelmiszert meg minden egyéb alapdolgot online. (Az első két hétben még egy fürt paradicsomot sem lehetett kapni.)

Már nagyon kíváncsi voltam, hogy mi van odakint.

(Egy szabályt voltam képtelen csak betartani amúgy, pedig fontos lenne: hogy ne nyúljak az arcomhoz. Valahogy jobban viszket az arcom, amióta azt olvasom mindenhol, hogy ne nyúlj az arcodhoz!)

Úgyhogy házhoz szállítás helyett bakancsot húztam, téli kesztyűt a kezemre és sálat az arcomra. Bal zsebemben kézfertőtlenítő, a jobban zacskó, arra az esetre, ha valamit meg kéne fogni – mégse a kezemmel taperoljam össze. Ahhoz, hogy kiérjek az utcára, nyolc kilincset kell végigfogdosnom (plusz ott vannak még a liftgombok), és a visszaúton ugyanígy.

Indulás előtt még lamentáltam, hogy vajon a kesztyűt hány fokon kell kimosni használat után. Na és a kabátommal, a cipőmmel nem hozom-e be a lakásba a vírust, ez most hogy van – ilyen precizitással gondoltam végig mindent, vagyis a készülődés jó hosszúra nyúlt.

Aztán rájöttem, halványlila fingom sincs, úgyhogy a kesztyűt inkább papír zsebkendőre váltottam, és azzal taperoltam végig a kilincseket, a többi kérdést pedig elengedtem. Nem lehet minden kockázatot kiszűrni. 

Két hét után újra kint

Mivel az első két hétben a kinti világról csak a hírekből vagy a barátokon, rokonokon keresztül tájékozódtam, akik még mindig bejártak dolgozni – ez alapján apokaliptikus állapotokra számítottam. Minimum arra, hogy egy ördögszekér elguruljon előttem az úton, és egy zombihorda állja az utamat.

Helyette hét ágra sütött a nap, az emberek nekivetkőzve, ingben, ujjatlan pólóban álltak sorba fröccsnek valóért a sarki boltnál, hogy aztán lemenjenek a Duna-partra héderelni. Rajtam közben télikabát és sál. Családok összeverődve piknikeztek, bicikliztek, párok kutyát sétáltattak. Csoportosultak.

Próbáltam elnyomni magamban a kitörni vágyó szocialista kisnyugdíjast, akivé váltam két hét karanténozás után. Szívem szerint rájuk kiabáltam volna, hogy social distancing! Social distancing!

De nyilvánvaló okokból nem tettem (mennnnyire gáz lett volna úristen!). 

Úgyhogy elhessegettem ezeket a hülye gondolatokat, és haladtam tovább célirányosan a vadászmezőre: egy bizonyos szupermarketba, ahol kevesen vannak. Ugyanis fürkészeimtől és portyázóimtól azt a tuti tippet kaptam, hogy végre-végre van csirke és friss zöldség egy tőlem húsz perc sétára lévő helyen. Ó, jessz!

Megérkeztem az ígéret földjére, sehol egy vásárló, a bolt pedig roskadásig tele zöldségekkel, gyümölccsel, mindennel, ami szem-szájnak ingere.(Az hagyján, de még leárazások is voltak!) Próbáltam ura lenni a helyzetnek, és nem pánikvásárolni. Mantráztam magamnak a bevásárlólistám, csak csirkéért jöttem, csak csirkéért jöttem.

Túljutottam a chipseken és csokoládékon sikerrel, egészen a zöldségpultig. Nyúltam volna, hogy megtapogassam a zöldségeket, hahh, rájöttem, hogy ezt most nem szabad. Zacskót húztam, és levettem, ami kell. Figyeltem a mozdulataimra, hogy ne tapogassak mindent végig, ahogy szoktam.

A mellettem lévő eladók önfeledt beszélgetésére lettem figyelmes. Az egyik a szabadnapján beugrott a kisgyerekével meglátogatni a kollégákat.  

„Jó, hogy most jöttetek, holnap úgyis jön a tömeg, ha bemondják a tévében, hogy korlátozások vannak, ezek mind megőrülnek.”

Hm, minden információ jól jön – ezt megjegyzem magamnak, gondoltam élelmesen.

Majd megláttam az érlelt avokádót, és abbahagytam a hallgatózást. Óvatosan körbenéztem magam körül (mintha csak attól tartanék, hogy a chipseszacskók közül előugrik az operatív törzs, felkiáltva, hogy: »Megállj, erre nincs szükséged!«).

Megnyugodtam, hogy senki nem lapul sehol, és betettem az érlelt avokádót a kosaramba. Oké, ennyi lazulás jár, de innentől csak és kizárólag azt veszek, ami hiánycikk otthon, csak semmi f.szságot – így egyezkedtem magammal.

Furamód valamiért elszégyelltem magam, hogy micsoda bőség vesz körbe.

Ahogy haladtam, mindinkább zavarba hozott az egymás hegyén-hátán roskadozó élelmiszerek látványa, mintha sose lettek volna lerabolva ezek a polcok. Bármi után nyúltam is, bűntudatom volt, hogy helyesen cselekszem-e, ha veszek olyat, ami nem feltétlenül hiánycikk, sokkal inkább élvezeti. A light és zero cola üresen tátongó polcát nézve megállapítottam, hogy ezzel a gondolattal tök egyedül vagyok.

Pontosabban másképp van bűntudatunk: zabálunk, de bűntudatból light colát iszunk a karanténban.

Minden a lehető legnagyobb rendben

Aztán a bűntudatom végképp nevetésbe csapott át, amikor a gourmet szekció bőségéhez értem.

Olasz vörösborral érlelt paradicsompüré-válogatástól kezdve az anti-pasti tálon át egészen a panettonéig (olasz sütemény) roskadásig tele voltak a polcok luxustermékekkel. Hm, szóval ilyen lenne a vesztegzár, vagy ahogy sokan írják a Facebookon, „az új világháború, amit egy láthatatlan ellenség ellen vívunk”?  Lefotóztam, és átküldtem a haverjaimnak, hogy most már komolyan nem hiszek a szememnek. Olaszországban helyenként például olyan sorban állás és hiány volt, hogy kenyeret nem lehetett kapni, itt egyszerűen roskadásig minden van helyi termékekből.

Ha egy régi magyar abszurd filmben lennénk, valószínű, hogy ezen a ponton a főhős odament volna a kasszáshoz reklamálni, hogy kérem, engem becsaptak, nincs itt semmi világjárvány. Kérem vissza a pénzemet. Én nem erre fizettem be.

Egyszerűen annyira nem volt összhangban az, amit láttam és tapasztaltam azzal, ami a közösségi médiából ömlött rám, hogy az döbbenetes. Se az utcákon, se a boltokban, se az embereken, semmi jel nem utalt arra, hogy világjárvány vagy korlátozások lennének. Még csak a szabályokat sem tartjuk be. Legalább egy maszk és egy gumikesztyű lenne az embereken, vagy egyedül mennének bevásárolni és nem családi programot csinálnának belőle! Mintha mindenki csak posztolná magáról a maszkos, kesztyűs, elvonulós képeket az Instájára, de a valóságban baromira nem ezt csinálná. 

Úgyhogy pillanatok alatt újraterveztem azt a bevásárlólistát, és teljes lelki békével még bedobtam néhány teljesen szükségtelen comfort foodot a kosaramba, majd hazamentem. És persze az igazságérzetemet rohadtul piszkálta a tudat, hogy én ennyire betartom a szabályokat, bezzeg mások.

Így éreztem magam az első alkalommal, amikor kiléptem otthonról a bezártság után.

Magam miatt és mások miatt továbbra is figyelek arra, hogy betartsam a társadalmi távolságtartást, ez most fontos – ez itt, a főváros szívében, sűrűn lakott helyeken picit nehezebb, mint kijjebb.

Mondanám, hogy akkor teátrálisan eldobtam a naplementében, a Duna-parton a kézfertőtlenítő gélt, a kesztyűt és a sálat, de nem így tettem. Hazamentem, és főztem egy bitang jó mexikóit.

 

*** Végleges bevásárlólista: avokádó, tortillachips, salsaszósz, sajtszósz, két tábla csoki, kóla, két csirkemell, két tonhalas pizza, egy margarita pizza, kukoricakonzerv, babkonzerv, paradicsom, uborka, lila hagyma, felvágott, trappista sajt, lime, Cserszegi fűszeres fehérbor

Szőcs Lilla