Csepelyi Adri: Lelki wellness nélkül nem megy – Koronanaplók
A diszkalkulia egyik (és valószínűleg egyetlen) előnye, hogy fogalmam sincs, hányadik napja ülök az önként vállalt karanténban. Én azon kevesek közé tartozom, akinek ezzel van a legkisebb baja egyébként: alaptermészetemet tekintve ambivertált vagyok, azaz a nagy pörgés mellett rendszeresen igénylem az egyedüllétet, a csendet, az elvonulást is. Hát, ezekből most nincs hiány. Se a pörgésből, se az elszigeteltségből. De hadd nyugtassalak meg: ha úgy érzed, neked ez még bizonyos szempontból jól is esik, nem vagy szociopata, nincs veled semmi baj. Egyszerűen csak kimerültél. Jó, ezt egy kicsit magamnak is írom most. Csepelyi Adri írása.
–
Én nem (de tényleg nem) ismerem az unatkozás fogalmát, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet.
Olyan ritkán fordul elő, hogy nem csinálok valamit, hogy olyankor a nem-csinálást csinálom, tehát olyankor sem unatkozom.
Ha engem kérdeztek, hiába pörgök a legtöbbször ezer fokon (például most, hiszen a WMN nemhogy nem állt le, de próbál minél jobban odafigyelni az olvasóira a járványidőszak alatt), én éppen ennek a teljes kikapcsnak vagyok a legnagyobb mestere. De nem akárhogyan: mert közben mégiscsak csinálnunk kell valami hasznosat. (Bocs, szűz a csillagjegyem, egyszerűen MUSZÁJ, hogy a kikapcsolódás is hasznos legyen.)
Nem olyan bonyolult dolog ez, elmagyarázom. Például
mint mindig, most is rengeteget kell olvasnom a cikkeimhez, amit felfoghatnék melónak is (hiszen az, és szellemileg olykor nagyon igénybe vesz), de akkor sokkal rosszabb lenne. Ezért aztán megpróbálom a lehető legélvezetesebbé tenni azt, aminek amúgy is így kell lennie. Ahogyan most a karantént is.
Mondok példákat. Két verzió van: a vízi és a szárazföldi.
Az elsőhöz fürdőkád kell, illatos olajak, fürdősók vagy habfürdő ízlés szerint, valami megnyugtató zene (ma jelent meg a tavaszi komolyzenei playlistem, ezt nyugodt szívvel ajánlom hozzá), egy nagy bögre minőségi tea és gyertya (akkor is, ha ég a villany!). Ez utóbbi különösen fontos: az én egyik reakcióm az élet nehézségeire az, hogy minden alkalomra, évszakra és hangulatra van itthon megfelelő illatgyertya. Amin persze jól elpoénkodnak a körülöttem élők – ugyanakkor ők maguk is érzik, hogy egy illatárban úszó lakásban létezni igenis megnyugtató. (Buldogfingra ez persze nem vonatkozik, ezt valaki átadhatná Puszinak.)
Ha kiáztattam magam a kádban (ez több óra is lehet, valójában még dolgozni is szoktam onnan), jöhet egy kis test- és arcápolás. Tudom, hogy ilyenkor külön nyűgnek tűnik az ilyesmi, de lélektanilag nagyon is hasznos, ha a tükörből nem önmagunk lepukkant arca néz ránk vissza.
A szárazföldi verzió nagyjából ugyanez, csak kád helyett kanapén, víz helyett egy-kilenc darab horkoló/doromboló kutyával/macskával. És persze el ne feledjem: mindkét verzió könyvvel az igazi!
Akadnak, akik szerint ez luxus, lustulás, időpazarlás – nos, én ezt a lehető leghatározottabban elutasítom! Kreatív munkát végzek, és egyszerűen muszáj töltekeznem. És annak is, akit, mondjuk, a gyerekek otthoni tombolása, az anyagi nehézségek vagy a házimunka merít ki. Egyszóval: MINDENKINEK!
Szóval azt javaslom, ne sajnáljátok magatoktól ezeket a nagy kikapcsolódásokat – és
töltsétek meg ezt az időt értékes dolgokkal, jó olvasmányokkal, és minőségi zenével. Százszorosan fogjátok visszakapni energiában, nyugalomban, kreativitásban. Szerintem a kultúrafogyasztásnál nem létezik hasznosabb dolog. Észrevétlenül épít. Maga a lelki wellness.
Gondolkoztam egyébként azon, hogy elhúzzak vidékre, hisz a családom ott él, de nem akartam kockáztatni, hogy épp én fertőzzem meg az idősebb családtagokat. Nyilván jólesne most otthon-otthon lenni, gyönyörű az idő, ilyenkor már egy pár perces séta is képes lenne feltölteni a határban – de ez most nem az egyéni érdekek ideje, és nagyon szuper lenne, ha ezt minél többen látnák be. Marad hát a telefon meg az internet. Nagymamám a legnagyobb szlengmester, a vele való beszélgetések – ízes erdőháti tájszólásban – a napom fénypontjai, és a Facebook-oldalam követői is imádják a velős megállapításokat.
Izgalmas látni amúgy, mennyire megváltozik a tárgyakhoz, eseményekhez, lehetőségekhez való viszonyunk ezekben a napokban. A legnagyobb mázli, hogy a házunknak van egy belső kertje, ahová a kutyákkal le lehet menni. Naponta figyelem, ahogy bújnak elő az ibolyabimbók, ahogy nőnek, nyílnak az orgona rügyei – ezeket még úgy is kevéssé veszem észre, hogy én még felnőtt fejjel is gilisztákat mentek eső után a pesti aszfalton.
A pici zöld területet gangos bérházak veszik körül, az egyiken két kislány játszik minden délután. Gondolom, szép dolog a család szentsége, de azért mégiscsak okkal vannak kiterelve (ezt a hangerő alapján egyébként tökéletesen megértem) egy kis friss levegőre.
Tegnap arra jöttem rá, hogy mivel ugyanabban az idősávban érkezünk a két kutyával a kertbe, mint ők a gangra, tulajdonképpen mi lettünk egymásnak a napi rutin.
A lányok első nap kánonban énekeltek (nagyon szépen), aztán hallottam már matekgyakorlást is, tegnap pedig futóversenyt rendeztek. Amikor azonban négy körül megjelenünk a kertben, elhalkulnak, és figyelnek (persze úgy, hogy ne vegyük észre ezt). Tegnap viszont a kisebbik túl hangosan szólt a nővérének:
– Figyeld! Most fognak szarni!
Ki hinné, hogy milyen programpontok jelenthetik válságos időkben az állandóságot?
Csepelyi Adri