–

nemlányregény – első

Hol is kellene elkezdeni?

Amikor tizenhét voltam, tisztán megvolt a mondat, és azt éreztem, nem is lehet máshogy, csak így, igen, így kell ennek a bárminek kezdődnie, az Astorián akkor még üzemelő, sötét, hipó- és zöldségleves szagú ostoba egyetemi menzán, ahová gimnazistaként estünk be órák után, és már emlékszem is a pillanatra, amivel tizenhét éves magamat megihlettem én, emlékszem, ahogy az októberi nap besüt a koszos ablakon ebbe a hodályba, átszűrődve a Rákóczi út Trabantfüsttel teli levegőjén, és emlékszem arra is, ahogy a Kecskének hívott matektanárunk szakállán megcsillan a piszkos kis fény, és persze emlékszem Mónira is, aki miatt elsősorban erre a menzára jártam, meg a mozdulatra, ahogy leül az asztalhoz, és rám néz furcsán a nagy kék szemével, de róla majd máskor,

mert ez az eleje, és ha az, akkor ezt csak anyámmal lehet kezdeni, napfény ide, Móni oda.

Nem sírtam.

Sem, amikor meghalt, sem pedig a temetésen. Előtte egyszer, egy benzinkút előtt, haldoklott már, s én mentem vissza Pécsre, megálltam, és néztem a nyomorult százhalombattai finomítót a távolban, és bőgtem. Hogy nem éri meg az unokája születését, talán emiatt leginkább. Utána is egyszer, de akkor is csak keveset, nem jött ki igazán semmi, és

azóta is itt vannak bennem a könnyek, és úszom bennük, mint a magzat úszik, hogy majd megszülessek egyszer, ha már tudom, ki vagyok, persze… csak akkor.

Amikor meghalt, nem voltam mellette. Pécsett voltam, szombat volt, tavasz.

Dolgoztam akkor is. Mint mindig. Mindig dolgozom, Apám hívott. Értettem, amit mond, megérteni sosem fogom. A nincsen nincs mit érteni. Befejeztem a másnapi újságot. Színes bulvárcímlappal a retinámban indultam haza másnap reggel.

Van egy fénykép. Ha anyámra gondolok, mindig ez a fénykép villan be először. Egy régi, szegekkel díszített fekete bőrkanapé szélén ülve bújok hozzá. A gyerekeimen látom ezt néha, ezt a bújást, és akkor csöndben magamban lefényképezem ezt, és fáj egy kicsit, hogy majd ők is, és majd ők se.

Nem tudom, hol hagytam el őt. Amíg gyerek voltam, ő volt a normalitás. Azt a világot értettem a magaménak, amelyet ő, hogy a dolgok egyszerűek, megcsinálhatók, racionálisak. Hogy van józan ész, van őszinteség és van bátorság.

Aztán láttam már sokkal később, mennyire más is lett, és hogy mennyire nem felelt meg ezeknek már, se normalitás, se őszinteség, csak gyávaság.

Akkor kezdődhetett, amikor az elsőt megtudta. Apámat.

Aztán a másodikat, a harmadikat, a sokadikat. A végén már tudnia sem kellett.

Ott veszett el.

Apám idegesített. Vitt a pályaudvarra, és idegesített. Hogy most már elhagyja. De ő legalább beszélt róla, még ha csak tízperceket is, még ha az autóban is. Mégis zavart a pitiánerség, az ellopkodott idő.

Persze sosem hagyta el, és egy idő után már nem miattam.

Én tanulni akartam ebből. Hogy másként legyen majd nekem, hogy „ne ez a dal legyen”. Hogy azután már ne. És tanultam is tényleg, sosem akartam akarni én.

De most anyámról van szó, nem az én nemakarásomról, nem az ostobaságomról.

Keresem a szavakat. Itt voltak még az előbb, de most nincsenek itt mégsem.

Csak snittek vannak, rövid, egyszerű snittek.

A buszmegálló, ahol zokogtam utána.

Ahogy a csontvázarcú nőt utánozzuk.

A színes tévé, amit ő, ki tudja, miből.

A konyha, ahol állandóan.

A rejtvényekbe temetkezés.

Az orvosfóbia.

A fáj a lábam.

Az abszurd hasa.

A reggeli illata.

Az anyáskodása.

A nagy hétvégi csöndek.

A semmit nem beszélünk meg.

A másról beszélünk.

A hisztijei.

A szorgalma.

A lustasága.

Hogy nem szólt bele semmibe, amit én.

Hogy nem érdekeltem, talán sosem igazán.

Az elvetetett testvérem.

A reggeli metrózás.

A pénteki autózás hazafelé.

A szatyrok, amiket mindig érdemes volt.

Az egyre idegesítőbb kérdései.

A meg nem értése.

A lányokról alkotott véleménye.

Hogy már nem az ő identitására vágytam.

Hogy mégis ő vagyok én inkább.

Hogy miért lett távol.

Hogy miért nem voltam ott.

Persze álmodom vele néha.

És ahogy ezt én most írom, már nem is csak álom ez egyszerűen.

Megyek haza, ő a konyhából már látja, hogy jövök, és ajtót nyit, mielőtt még odaérnék.

És látom, ahogy ott áll a sárga, kicsit zsírfoltos otthonkájában, és én bemegyek a nappaliba, ő viszont még marad a konyhában, és főz tovább, és nem kérdez semmit, és persze én se kérdezek. Pedig jó volna tudni, milyen halottnak lenni.

 (péter)