Mikor öregedtem túl a gyerekemet? – Generációs szakadékban élem az életem

–

„Braaa” – óbégatja bele a telefonba a gyermekem, aki a kihangosított mobilon keresztül beszél az iskolai legjobb barátjával, miközben párhuzamosan, virtuálisan együtt játszanak. Ez volna egymás köszöntése, valamint bármilyen izgalmas fordulat verbális kísérete. „Braaa”. Az egész napot együtt töltötték a kissráccal a suliban, majd amint hazaértek, már ültek is a gép elé, hogy virtuálisan folytassák – ezúttal egy videójáték világában. A haverját Reubennek hívják, Áron telefonjában mégis Luven néven szerepel – ki tudja, milyen okból kifolyólag. Ez csak egy a korosztályos furcsaságokból, amikre nem mindig érzem jó ötletnek rákérdezni. Már csak azért sem, nehogy kellemetlenül ódivatúnak tűnjek.

Aztán amikor a lassan 16 éves – még épphogy – kiskorút finoman emlékeztetem, hogy esetleg neki kéne ülnie a házi feladatnak, vagy be kéne pakolni a mosogatógépet, amit két napja kértem, esetleg ki kéne vinni a kutyát (a sor tetszőlegesen folytatható), akkor kicsit lemondóan annyit mond a telefonba Reubennek: „I have to go. My mother is calling me” (magyarul: Mennem kell. Az anyám hív engem – a szerk.), de a mother az olyan lemondó, kellemetlen hangsúllyal hangzik el, hogy egyrészt képtelen vagyok nevetés nélkül megállni, másrészt hirtelen akarva-akaratlan megtorpanok:

mikor alakultam át egy kissé kukacos házinénivé, aki kellemetlenkedik a gyereke életében? Hiszen tegnap még én magam voltam a lázadó kamasz, aki váltig állította, hogy sosem lesz olyan, mint az őt körülvevő felnőttek.

Hát, ja, ember tervez, az évek meg végeznek.

A technológia

Nyilván kicsit sarkítom a dolgokat, hiszen szabályokra igenis szükség van, ezek adnak rendszert és keretet az egyre átláthatatlanabbnak tűnő életnek, amiben az én kamasz fiam épp csak kezdi megtapasztalni a felnőtté válás kihívásait, kalandjait. Mégis

elképedek néha magamon, mert egyértelmű jelei vannak annak, hogy valahol, valamikor igenis lemaradtam, és ami ijesztő: bizonyos dolgok már nem is érdekelnek annyira, hogy fel kívánjak zárkózni.

(Már hallom, amint a gyerekem finoman nekem szegezi: „boooomer”.)

Mindjárt itt van a legkézenfekvőbb elem, a technológia. A koromnál fogva – 41 múltam – én digitális bevándorló vagyok, míg a gyermek értelemszerűen digitális bennszülött. 

Én még tanultam MS DOS-kódolást, ő pedig már a koncepciót sem ismeri. Viszont már másfél évesen hatalmas elánnal vágta földhöz az akkor vadonatúj iPhone 1-sem (életemben nem haragudtam olyan kitartóan a saját gyermekemre – legalább két-három napig –, mint akkor).

Tehát Áron életében nem volt okostelefontól mentes időszak. Már abba nőtt bele, hogy az őt körülvevő felnőttek kezében okoskütyük vannak, és a Commodore, vagy az első generációs Nintendó – ami nekem gyerekfejjel borzasztó menő eszköznek tűnt – számára igazi retró kincs.

Annak ellenére, hogy élete első pár évében ő maga nem kapott a kezébe semmiféle okoseszközt (kivéve persze, amikor titokban megkaparintotta és földhöz vágta a vadiúj telefonomat), nyilván egészen más a digitális világhoz való hozzáállása, mint az enyém.

A hírfogyasztási szokásaink

Áron az Instagramon és Redditen tájékozódik leginkább, én a mai napig elsősorban a Facebookon fogyasztom a híreket. A fiam számára az online térben kialakult közösség számít elsődleges igazodási pontnak és hírforrásnak, én pedig gyakran elképedve hallgatom, hogy egy-egy adott napon éppen milyen érdekességre bukkant. 

Néha meglepő híreket vagy újdonságokat oszt meg, máskor ennek a közegnek a hatására online követi végig a Johnny Depp-Amber Heard-pert és naprakészebb az ide vonatkozó friss információkról, mint egy folyamatosan frissülő hírportál. Ráadásul – az online közösség véleményformáló hatására – nagyon határozott, az enyémtől gyakran eltérő véleményt fogalmaz meg. Ez egyrészt szórakoztat, másrészt sokszor meglep, mennyire másként látja a világot ez a fiatalabb korosztály, mint az enyém.

Az is elképesztő, hogy az internet zugaiban milyen hírekre tesz szert, mi az, ami az ő érdeklődését felkelti. Időnként egy nagy szoftvercég belső működéséről, marketingjéről vagy éppen fizetési moráljáról tart kiselőadást.

„Képzeld, anya, a Nintendónál a vécés néni is részvényben kapja a fizetését, úgyhogy ott mindenki nagyon gazdag, akit alkalmaznak” – ilyen és ehhez hasonló kisszínesekkel van tele minden nap a nappalim. Én pedig kicsit pironkodva kérdezek vissza, hogy „Tényleg?”, és hát – annak ellenére, hogy rengeteget olvasok és figyelemmel követem a világ híreinek fősodrát – folyamatosan tájékozatlannak érzem magam ebben a Z generációs aspektusban.

Az instant fogyasztás kultúrája

Ugyanakkor abban is érzem a köztünk lévő digitális szakadékot, hogy Áron nem tudja – miért is tudná –, milyen érzés várni egy műsorra a televízióban.

Maximum virtuális eseményekre vár úgy, ahogyan anno én hétvégente a Kacsamesékre, vagy épp Kvarg Lipire.

Ha komoly virtuális esemény van, akkor Siri segítségével állít be magának emlékeztetőt a telefonján, hogy le ne maradjon a több millió, vagy épp milliárd főt megmozgató online eseményről – a Minecraft legújabb változtatásának bejelentésétől egy videójáték új epizódjának bejelentéséig. Ilyenkor olyan izgalom lesz úrrá rajta, amit régebben maximum karácsony környékén érzékeltem. 

Én ugyan próbálok vele együtt örülni, de bevallom, ritkán érzek őszinte izgatottságit, amikor egy új kardot mutatnak be valamelyik virtuális játékplatformon. Igen, tudom, ez is az öregedés jele. (Boooomer.)

De nyilván kicsit fel is nézek a kiskorúra, aki elképesztő módon megérzi előre a trendeket. A Meta még Facebook néven futott bőven, amikor Áron már – egyik konzolját pénzzé téve, valamint zsebpénzből – vásárolt magának egy VR-szemüveget. Az elsőt, ami valóban komoly virtuális élményt nyújt. Majd ezt az életünkben meghatározó lépést néhány hónappal később követte az a világszintű bejelentés, amely szerint a közeljövőben minden háztartásban lesz már ilyen eszköz. És amely szerint életünk egy meghatározó részét ezen, vagy ehhez hasonló eszközön keresztül fogjuk élni. Én ettől a gondolattól hidegrázást kapok, a gyerekem meg előre megérzi, és már azelőtt cselekszik, hogy ez trenddé válna. 

A tempónk

Na, hát mondanom sem kell, hogy a biológiai óránk sem egy rugóra jár. Én hajnalban kelek és korán fekszem, de a tinédzser – szerintem direkt kitolásból, de leginkább a testének változásai miatt – hétvégente lehetőleg a fél napot végigalussza, majd zsörtölődve kel fel, hogy „de ő nem is akart ilyen későn kelni, most aztán oda a fél hétvége”. Cserébe viszont ritkán van olyan este, hogy egy időben mennénk aludni.

Jellemzően órákkal azelőtt ágyban vagyok, minthogy Áron a tanulmányainak és bokros – virtuális – teendőinek a végére ért volna. Így aztán viszonylag rövidke közös idő áll rendelkezésre, de azt erőnek erejével igyekszem együttes minőségi programokkal megtölteni.

Ebbe gyakran beletartozik az, hogy együtt visszük ki a kutyát egy nagyobb erdei sétára. Fiatalabb koromban hat lóval nem lehetett volna engem sétára bírni, ennél unalmasabb programot el sem tudtam képzelni. Bezzeg most: mint egy néni, hátratett kézzel boldogan battyogok a vidáman ugráló kutya mögött, és elégedetten veszem tudomásul a természet változását, minden arcát. Talán nem lepek meg senkit, ha azt mondom, hogy a kamasz fiam mindeközben halálosan unott arccal bandukol mellettem – néha a kutyának egy botot hajítva – és néhány percenként, megbízható rendszerességgel megkérdi: „Mikor megyünk már haza?”

Ellenben, amikor közös filmnézésre kerül a sor – miután nagy nehezen találunk egy sorozatot vagy filmet, ami mindkettőnket érdekel –, rendre felteszi a kérdést: „De, ugye, nem fogsz belealudni?” És hát, joggal. Az elmúlt években ugyanis egyre ritkább az a film, amin egy kellemes szombat estén ne aludnék el iszonyú mélyen. (Emlékszem, az édesapám volt ilyen, ő is mindig a filmeken aludt el, a Colombo volt a kedvence, mert abban már az első tíz percben kiderült, hogy ki a gyilkos, és utána lehetett édesen szundikálni.)

A filmek

Ez el is vezet az egy újabb alapvető szakadékhoz: az ízlés kérdéséhez. Régebben boldogan ültünk le együtt meséket, vígjátékokat nézni. Mázlink volt, a kedvenc sorozatunk – Gilmore Girls – is évekig megegyezett. Nos, értelemszerűen ez mára jelentősen megváltozott. Míg én megmaradtam a vígjátékok, szórakoztató-, vagy épp történelmi sorozatok témakörénél, született geek fiam a saját érdeklődésének – és kortárs környezete érdeklődésének – megfelelő tartalmakra váltott át. A South Parktól a Family Guyig, a Breaking Badtől a Better Call Saulig csupa olyan film és sorozat kezdte lekötni, amik engem különösebben – értsd: egyáltalán – nem érdekelnek.

Volt, aminek komolyabb lehetőséget adtam – Áron kedvéért a Breaking Badet megnéztem a harmadik évadig bezárólag –, kétszer (!!!), de amikor másodszor is feladtam, be kellett látnunk, hogy ez bizony nem nekem való. Ahogyan ő is elmenekül, amikor én bekapcsolom A koronát és látványosan pfújjog, ha a Bridgerton új évada megjelenik a tévében. Úgyhogy

mindketten – elsősorban én – erőfeszítéseket teszünk, hogy nagy nehezen találjunk olyan sorozatokat, filmeket, amik kivételként esetleg mindkettőnket lekötnek. És baromira örülünk mindketten, ha sikerrel járunk. 

Rend és tisztaság

Gyerekfejjel a legkupisabb alkat voltam. Szegény nővérem volt nálunk a könyvtáros, én meg a szemetes. A szobánk közepén egyértelmű demarkációs vonal jelezte, hogy melyikünk a szoba melyik felét birtokolja. Aztán… hogy-hogy nem, felnőve elkezdtem vágyni a rendre, a tisztaságra, a viszonylagos rendezettségre. Nem, nem vagyok „patika”, nem szeretem, ha élére vannak állítgatva a lakásban a dolgok, de ma már nem tudok leülni a kupi közepére.

Édesanyám rendetlenségemre vonatkozó szidalmai rendszeresen eszembe jutnak, miszerint: „Lesz majd neked is gyereked, és megtapasztalod, hogy ez milyen marha idegesítő”.

Nos, a kuplerájkarma hamar utolért, és Áron a neve. Pontosan tudom, hogy merre járt a lakásban, mert egyértelmű nyoma van.

Elhagyott zacskók, szemüvegtörlő kendők, kajamaradványok, levetett koszos fél pár zoknik jelzik mozgásának irányát. Én pedig – mintha a Dunába öntögetnék vizet – megyek utána, felváltva károgok és pakolok. Sokszor a kettőt egyszerre, mert a multitasking nagy úr. Néha aztán megállok, és kicsit belehallgatok önmagamba, hogy „de tényleg öreganyám szól ki belőlem?!”, aztán megyek és károgok tovább.

Mindent áthidalunk

A fenti különbségek könnyedén éket verhetnének közénk, sőt egyenesen Mariana-árkot húzhatnának a kapcsolatunkba.

Jelenleg abban a korszakban vagyunk, amikor viszonylag kicsi a közös keresztmetszet úgy időben, mint érdeklődésben, épp ezért minden eddiginél fontosabbnak érzem, hogy teremtsünk összekötő pontokat, hogy a szaladós mindennapokban is legyenek olyan órák, amiket közösen töltünk. 

Fontos, hogy kölcsönösen ajtókat nyissunk és tárjunk egyre szélesebbre egymás világára, hogy legyen az én jelenem és a fiamé közt átjárás. Én mindent elkövetek, hogy megértsem azt, ami őt foglalkoztatja, hülye módon ugrálok a nappaliban, fejemen a VR-szemüveggel – és nagyon bénán – játszom az általa mesteri módon űzött virtuális játékokon. (Ezt a barátaink örömmel veszik fel telefonon, hogy aztán kínlódva végignézzem, mert úgy nézek ki játék közben, mintha épp legyeket hessegetnék. BOOOMER.) 

Cserébe a gyermek eljön velem kirándulni, és csak az út felét nyavalyogja végig, a másik felét majdnem élvezi, időnként pedig duzzogva megnéz egy filmet, amit én választok. Ezek a kicsit résre nyitva hagyott ajtók adnak lehetőséget arra, hogy megmaradjon köztünk a kötelék, és rendelkezésre álljon, amikor eljön a szükség órája. Hogy őszintén tudjunk beszélgetni, ha valami nehéz, hogy legyen köztünk érzelmi híd minden életpillanatban.

Egyáltalán nem könnyű ezt a hidat fenntartani – és esetleg akár szélesíteni is, a mellettünk szélsebesen robogó világ szinte mindent elkövet, hogy ellehetetlenítse ezt.

Nyilván ahogy telnek az évek, mind változunk. Én is öregszem, vannak begyöpösödőben lévő (vagy már begyöpösödött) szokásaim – amiken én amúgy rettenetesen sokat nevetek. De remélem, mindig lesz bennem annyi kíváncsiság és nyitottság, hogy újult erővel belevessem magam a fiam világának valamelyik újdonságába, és sosem hagyja el a száját igazi lemondással  az a szó, hogy „mother”.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Kégl Ágnes