Gyönyörű búcsú egy kiteljesedett élet végén – Egy fiú írása az anyja temetése napján

–

Anyukámmal együtt nagyon szépen köszönjük a részvétnyilvánításokat

Tudjuk, hogy színtiszta szeretetből jönnek. Csak egyvalamit szeretnénk kérni: a „sajnálom” szó, pontosabban érzet felülvizsgálatát.

Ehhez segít, ha tisztázok valami fontosat, amit idáig csak egyesével adtam át, akinek tudtam, de egyrészt mindenki megérdemli, hogy képben legyen, másrészt most már én is ezt szeretném, anyukám és magam miatt is:

Ez nem egy rossz történet, hanem egy GYÖNYÖRŰ SZÉP, TELJES ÉS KEREK, JÓ TÖRTÉNET.

És nem is a helyzethez képest „jó”, hanem idézőjel nélküli, emberséges, igazi nagyságtörténet, amiben az elégedettség a fő motívum, és nem a bánat – inkább irigylésre méltó, mint „sajnálatra”, és nemhogy a végét leszámítva, hanem főleg a végével EGYÜTT.

Azt kell elképzelni, hogy adott vagy adatott egy élet mindenkinek, vágyakkal, tehetséggel és korlátokkal, amiből a legtöbbet hivatott kihozni, az igazi énjét kibontakoztatni.

Anyukám 72 éves korára arra a szintre jutott, hogy két lábbal állva a valóságban, a legnagyobb nyugalommal mondhatta el: mindent megcsinált a Földön, amiért jött.

Szakmailag, szellemileg, érzelmileg és az anyagi világban is (gondolok itt például a balatoni házra, ami boldog helye volt az elmúlt tíz évben). Nem maradt benne hiány, sóvárgás, vagy ki nem élt vágy.

És, hogy világos legyen, hangsúlyozom, ezeket mind ő mondja, nem én húzom ki a felhők közül és nem utólag találom ki fals vigasznak. Ráadásul nemcsak az utolsó hetekben mondta ezeket, hanem, amikor bő két hónappal ezelőtt kiderült a helyzet, és először beszélgettünk idén a halálról, akkor is, méghozzá akkor még azzal a tudattal, hogy nagyobb esély van a gyógyulására. De ez később sem változott.

Tehát a feladatát elvégezte, és eljutott a kiteljesedett önmagához

Ez azért biztos, mert erre nincsen univerzális mérce, ezt mindenki magához méri, ez egy érzet – és anyukám ezt érezte. Kívülről és közelről nézve én ezt csak alátámasztani tudom, talán még lerajzolni is. Bárcsak mindenki eljutna idáig, mielőtt továbbáll, és hamarabb, mint Ivan Iljics. És természetes, hogy nem egyenes úton és akár ordító hibák árán történt mindez, nincs tökéletes ember, csak közelíteni lehet egy képhez, de anyukám, az utolsó pár évre főleg, már akár túl is fejlődött a maga által vállaltakon. Kétségtelen, hogy továbbra sincs mit sajnálni, sőt.

Maga a betegség

Onnantól kezdve, hogy március közepén diagnosztizálták, és kiderült, hogy nem a „nyugdíjas” tornán húzta meg a hátát, amit hitt, ahol pofátlanul könnyűnek találta a feladatokat, ezért felkapott pár súlyzót is hozzájuk (ez igaz történet) – elindult egy hullámvasút orvosi értelemben is.

Voltunk otthon, lent Balatonon, volt barátoknál, akik vigyáztak rá, és persze a kórházban, mindig az adott állapottól függően. Azt kell tisztáznom, hogy miért nem búcsúzott el nyilvánosabban, hogy habár a tüdő- és csontrák pont olyan komoly, mint amilyennek hangzik, VÉGIG ott volt a reális esély a gyógyulásra, nem a mi hitünk szerint, hanem az alapján, amit az orvosok mondtak.

Utólag persze minden más megvilágításba kerül, de akkor inkább úgy fogalmazok, hogy akkor mi ezt így éltük meg, még azzal együtt is, hogy az orvosokat mindig arra kértük, hogy nemhogy ne hazudjanak vagy szépítsenek, hanem a legsúlyosabbat mondják, hogy fel tudjunk készülni bármire, ha arról van szó.

Mindehhez hozzá kell venni, hogy az egész történet a kötelező karantén ideje alatt zajlott, és anyukám érthetően nem akart mindenkit körbehívni ezzel a hírrel, mert nem telefontéma, és inkább a gyógyulásra koncentrált. Összességében tehát a két hónap nagy része hullámzóan telt el, hol jobb, hol rosszabb napokkal, de a folytatás reménye, hol élénkebben, hol halványabban, végig ott lebegett valahol a látóhatáron belül. Csak a halála előtt egy bő héttel hívott be a doktornő magához, hogy a tudtomra adja: bár még mindig mind a két kapu nyitva áll, az egyik mostantól tágasabb, nem is merik jelenleg meglépni a második kezelést, mert ezen a ponton veszélyes.

Amikor aznap beszéltem anyukámmal, nem ezzel kezdtem neki, hogy ne törje meg ez a hír, ehhez képest ő vallotta be, hogy döntéshelyzetben érzi magát, pont középen, és őszintén nem tudja, merre induljon tovább.

Az egyik irányt nem kell magyarázni, de a másikra azt mondta, hogy ugyanannyira megnyugtató a halál gondolata is, és hol az egyiket, hol a másikat preferálja – bármiféle drámaiság nélkül.

És akkor, szerencsére az ő érzései alapján, meg tudtuk beszélni sokadszorra is, hogy bármelyik ajtón lép ki, rendben van, és én is és mindenki, aki szereti, vele van, de én sem és senki sem számít most, ez az ő története csakis saját magával.

Még abban is megnyugtattam, hogy végső soron ez nem is az ő döntése, nincs is semmiféle döntés, azt már ezer éve meghozták, bármit csinálhat már, lehet, hogy pár hónap múlva együtt utazunk valahova, és az is lehet, hogy holnap reggelre elalszik. Rendesen kell ennie és innia főleg, de mást nem tehet, én meg ugye, azon kívül, hogy vele vagyok végig és szeretem, még ennyit sem. Úgyhogy megbeszéltük, hogy ez innen most már végképp egy hullámvasút, szóval nincs más dolga, dőljön hátra, és élvezze az utat, amin nevettünk.

Azt kell megérteni, hogy az életben az első és a legtermészetesebb dolog a halál

A kettő ugyanaz, ketté sem lehet bontani őket, és akinek a halállal, mint jelenséggel, baja van – annak az élettel van baja. Ezt értsétek meg, kérlek, hogy anyukámmal mi ezt együtt, kettesben, feloldottuk, amikor mindenféle terelés nélkül nyíltan belementünk az ő személyes halálába, az ő hiányába, a nélküle való életbe, rögtön már a legelején.

És igen volt, hogy ugyanilyen nyugodtan, mint most, csak beszéltünk róla, és volt, hogy újra, mint egy kisbaba, a lábánál csak zokogtam, és még meg sem ölelhettük egymást egy világjárvány miatt.

De belementünk, és nem félt. Két hónappal ezelőtt sem, és az utolsó órában sem. És most jön a fokozás, amin senki sem fog meglepődni, aki anyámat igazán ismeri, csak azzal, hogy leírom röviden a tényeket, az utolsó két napról.

Vasárnap arra ébredtem, hogy volt egy nem fogadott hívásom van anyámtól

Egyszer már előtte volt ilyen, akkor pihent – és tudtam, hogy a doktornő is hív, ha kritikusabb helyzet van, nem csak utólag, ha már történt valami, és valahogy össze is vagyunk kötve máshogy is, szóval nem izgultam. De, ugye, még magamhoz sem tértem, és visszahívtam. Annyit mondott: „Gyere be.” „De telefonon nem mondod el, legalább, hogy mi van? Most menjek be?” „Gyere be.” Amikor beértem, éppen az ágyán ült (a vége felé végig az ágyában volt, ült, vagy feküdt, és azt sem árt tudni, hogy a járvány miatt hatóságilag tilos a látogatás, még mindig, tehát nem olyan egyszerű „bemenni”, és maradni is csak tizenöt percet szabad). Amikor odaléptem, mondta, van hozzám három fontos mondata, de előtte jöjjön oda a doktornő is, mert van egy, amit mindkettőnknek hallania kell.

És akkor azt mondta: előző nap eldöntötte, ő meg akar halni. Tényközlés volt, nem jelenet. Mindketten értettük. Lehet, hogy orvosilag hülyeség, amit mond, azt hozzátette, de nem látja a fényt az alagút végén, ezt az állapotot meg nem érdemes fenntartani, szóval döntött, tovább akar lépni.

Kevés életszeretőbb és együttérzőbb társaság van egy ilyen szobánál, a szívem legmélyéből mondom, amikor a doktornő kiment, a szomszéd néni egyből elkezdett sírni, és mondta közben, hogy „Kriszta néni, ne tessék ilyet mondani, tessék maradni”, de anyukám átnyúlt, megfogta a kezét, elbúcsúzott, és a lehető legmelegebb hangon azt mondta: „de, elmegyek, muszáj elmennem”, és teljesen másfajta könnyek voltak a szemében – miközben én fogtam anyukám másik kezét, és én is a szomszéd kopasz nénit vigasztaltam, hogy minden rendben van…

Mielőtt a dokinő kiment, anyukám kapott egy erősebb fájdalomcsillapító szurit, úgyhogy mire odajutottunk, hogy megkérdezzem, mi az a három annyira fontos dolog, amit mondani akart (amikről már akkor tudtam, hogy egyáltalán nem azok, főleg ezek után), már félálomban volt, és látszott rajta, hogy egyre kevésbé tud megszólalni. Úgyhogy gyorsan megbeszéltük, kedden, ami a szerencsenapja, délután, mert akkor nyugi van, és tudok talán többet is maradni, visszajövök. És majd akkor elmondja ezeket a nagyon fontos dolgokat, ha ébren van.

Kifelé még találkoztam a doktornővel, és szóltam, hogy kedd délután visszajövök. Ő azt mondta, hogy a biztonság kedvéért jöjjek be hétfő délután is, mert anyukámnak bármilyen ütemben szűkülhet a tudata. Én mondtam, hogy persze, és hogy köszönöm (törvényileg továbbra sem volna szabad beengedniük, ami érthető is, hiszen ez egy tüdőbetegosztály). Úgy feküdtem le, hogy kikészítettem egy képet, holnap hogy fog örülni anyukám, hogy előbb megyek be. Reggel megint a telefonjára ébredek:

„Gyere be.” „Jövök, nem tudod, de ma jövök, délután ott is vagyok.” „Gyere be minél előbb.” „Jó, de miért?” „Mert 12-kor már nem leszek életben, addigra meg akarok halni.”

Nem „fogok”, hanem „meg akarok” – nagy különbség.

Bementem

Teljesen tiszta volt a fejem, a két hónapban viszonylag végig, pár kivétellel. Most végképp, a világ mind a két felét láttam, ahogy a legtermészetesebb és szenvtelenebb módján ölelik egymást. Mégis, amikor a szokásos, vírust ellenőrző protokollra vártam, és túl nagy volt a sor, leültem egy székre, és elkezdtem zokogni. A mellettem ülő néni meglátott, és szó nélkül beengedett maga elé. Annyira sírtam, hogy nem bírtam kimondani a nevem… amikor felengedtek, és bementem anyukámhoz, és láttam, hogy még ott van, csak folytatnom kellett, de most már nem tehetetlenségből, hanem szeretetből sírtam,

átöleltem, úgy, hogy ne fájjon neki, és csak ott ültem és sírtam, amíg fogta a kezem. Előző nap vettem le először a kesztyűmet az egész parádé legeleje óta, aznap már fel sem vettem, a kezét is először mertem megpuszilni.

Pár perc múlva megnyugodtam

Megkérdeztem, mi az a három nagyon fontos dolog, amit annyira el akart mondani. Ahogy sejtettem, a világon egyáltalán semennyire nem volt fontos egyik sem, de legalább most már tudom, hogy a számlatömb nem az előszobai szekrény jobb felső polcában van, ahol eddig, hanem a laptop táskájának az elülső kis zsebében (és most már ezt mindenki más is tudja). Jó lesz megtalálni.

Azt kell megérteni ebből, hogy egyrészt anyukám annyira rendszerető volt, hogy a halálos ágyán is rendbe tett még pár dolgot, és utána még külön megkért, hogy a doki néninek ne felejtsek el hálapénzt adni, és még azt is megmondta, hogy pontosan mennyit, úgy, hogy ezen a ponton, minden egyes levegővétel egy küzdelem volt már neki, ki volt száradva a kis szája, és tudom, hogy mások más szemmel nézték, de én aznap láttam először betegnek, halálos betegnek.

Az egészből az a legfontosabb, ami szerintem gyönyörű szép, és ezzel visszatérek a fő gondolatmenethez, hogy annyira jóban voltunk, és annyira megbeszéltünk mindig mindent, ami fontos, és nem főleg a betegsége alatt, hanem a betegsége alatt is, hogy az utolsó közös óráinkban, miután elmondta azt a három rettentő fontos dolgot, többek között hogy hol a számlatömb, már nem volt mit mondanunk egymásnak, és nem is kellett semmit, csak ott ültem csendben, ő meg feküdt, és fogtuk egymás kezét.

Tudta, hogy ott vagyok, mert időközönként rákérdeztem

A tudatánál volt végig, mert néha felültünk inni, ami minden esetben egy tízperces mozdulatsor volt, egyetlen korty folyadékért. Tudatánál volt, mert az egyik ilyennél, pont kettőkor ránéztem az órára, és mondtam, hogy hát ez a tizenkét órás jóslat nem nagyon jött be, és mivel ez egy jó vicc, derültünk. Egyszer mondtam még neki, hogy másnap behozok egy már nem is tudom, mit, erre is reflexből válaszolt, kicsit csodálkozva is, hogy milyen nehéz felfogású egy gyereke van: „Dávid, holnap én már nem akarok élni.” Amikor kérdeztem, jó-e neki, hogy ott vagyok, mindig mutatta, hogy igen, és néha félálomban is megszorította a kezem.

Aztán miután már több órája ültünk ott csendben, ő néha aludt, talán egyszer én is, és néha sírdogáltam még kicsit, valamiért elhatároztam, hogy négykor pontban elmegyek. Egyrészt, hogy ne kerüljünk bajba és ne használjuk ki túlságosan az engedékenységet, a nővérkék még el is választottak minket egy kicsit egy spanyolfallal a többiektől, másrészt, csak úgy beugrott. Erre háromnegyed négykor anyukám éppen felébredt, és azt mondta, hogy jó, most már menjek haza, én meg mondtam, hogy jó, még pár percet azért maradok – ezzel még az sincs bennem, hogy maradhattam volna akár tovább is.

Még a nővérkének szóltam, hogy anyukámmal reggel mindent megbeszéltünk, többek között azt is, hogy most már mindent megbeszéltünk, és most már csak az a fontos, hogy ne fájjon semmi, ne szenvedjen, nem kell, hogy ébren legyen, ha mostantól mindennap, amikor bejövök, sosincs tudatánál, az is jó, csak hadd pihenjen. (A nővérke jelezte nekem finoman, hogy azzal, ami most benne van, már most sem fájhat neki semmi sem, elvileg.)

És ezt úgy beszéltük meg anyukámmal előtte, ami tetszett is neki, hogy az a történet pont most jutott életében először eszébe, és mesélte el pár hete, hogy akit nagyon szeretett, a keszthelyi nagypapája, hozzá ő járt be a legvégén a kórházba minden reggel biciklivel, még kicsi volt, és a nagymama mindig csomagolt neki tojássárgáját cukorral felkeverve egy pohárban. Anyukám ki nem állhatta a kogel mogelt, de megvárta, amíg a nagypapa, aki nagyon ráncos volt, megissza, és utána hazabiciklizett a nagymamához.

És amikor egyik reggel bement a kórházba, és ott mondták neki, hogy sajnos a nagypapa éjszaka meghalt, akkor egyből arra gondolt, hogy szegény nagymama milyen szomorú lesz, és azonnal elhatározta, hogy másnap reggel mondja csak el a hírt otthon, legyen még egy jó napja a nagymamának – és a kicsi gyerekfejével lehúzta az egész pohár, undorító dzsuvát, és úgy indult haza.

És mondtam neki, hogy én is így járok majd be hozzá, és majd ha nem lesz itt, akkor én is csak másnap szólok mindenkinek.

Azzal az érzéssel jöttem ki a kórházból, hogy eddig csak támogattam anyukámat abban, hogy továbblépjen innen, de most már azt kívánom, hogy minél előbb elaludjon. Azt éreztem, ha létezne az a piros gomb, akkor megnyomnám, és ezt remélem, senki sem érti félre. Hazafelé még az útba eső kertészetben, ami mellett ezerszer elmentem már, és hónapok óta halasztgattam, vettem még egy kicsi fát anyukám nevében.

Otthon még beszéltem az unokatestvéremmel, és elmeséltem, hogy mi történt, milyen szép volt, és mennyire jó, hogy ott lehettem. Mondta is, milyen jó, hogy beszéltünk, mert akkor most még biztosan időben, ő is elbúcsúzik, úgyis kint van a kertben.

Fáradt voltam, aludni készültem

De valamiért felkaptam a telefonom, és küldtem neki egy szívet, amit addig amúgy sohasem, csak mindig valami közléssel együtt. Aztán amikor már úgy harmadszor feküdtem le, és harmadszor is elfelejtettem kikészíteni a kenőcsöt, amit végül megígértem a végén, hogy beviszek, és mérgesen még egyszer kikeltem, hogy bassza meg, nem lehetek ennyire sötét, és végre kitettem, akkor visszafelé láttam az ágyon, hogy a nagybátyám hív, anyukám testvére, fél egy körül. Csak annyit mondott: tudom-e, hogy anyukám már békésen alszik, 23.30 körül szépen leállt a keringése. Mondtam, hogy most már tudom, és le is tettük.

Nagyon-nagyon megkönnyebbültem, és egy nagyon fura boldogság járt át, hónapok óta először, lefeküdtem, sírtam egy darabig, és nagyon büszke voltam rá. Aztán meggyújtottam egy gyertyát, hátha találkozunk éjjel, és lefeküdtem újra, mert másnap korán kellett mennem a kórházba a cuccaiért.

Alvás előtt még megnéztem a telefonom, és egyáltalán nem csodálkoztam, hogy 23.30-kor írtam neki az üzenetet,

aztán megnéztem az apukám oldalát is, mert neki amúgy egész nap a szülinapja volt, és én direkt még reggel írtam neki, láthatóan nagyon jól érezte magát, és még online volt, úgyhogy kikapcsoltam a telefonom, és lefeküdtem aludni.

Azt remélem, mindenki érti, hogy anyukám vasárnap délután bejelentette, hogy meg akar halni, és már másnap (!), a másik 12 óra előtt, meg is csinálta!

Ez klasszikus anyám, álljon be a nulla személyes sorba, aki szerint ez nem így van. Pontosan úgy lépett ki, ahogyan élt. És abban az egy plusz napban is, végig együtt voltunk, és fogtuk egymás kezét, amiért most éppen nem bánatomban, hanem örömömben sírok, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy például nem másnap mentem be, vagy ő nem előbb aludt el, és a teste megvárta, amíg rendesen elbúcsúzunk. Azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy négy óra után már fel sem ébredt teljesen többé. És érthető, hogy miért tartom ezt a mi esetünket fantasztikusan szerencsésnek.

Az szokott fájni, amikor egy szerettünket túl sokáig látjuk szenvedni, ő maga meg szenved, vagy az, amikor túl hirtelen történik a dolog, és nincs idő elbúcsúzni.

Anyukám aznap, amikor elbúcsúztunk, el is aludt. És a koronavírus miatt olyan, anyámhoz méltóan diszkréten zajlott le ez az egész, hogy azért is kezdtem el írni ezt a szöveget eleinte (csak közben vált terápiás eszközzé), mert közeli családi barátok közül is sokan vannak olyanok, akiknek talán még mindig fogalmuk sincs, hogy igazából mi is történt. És visszanézve tényleg, az egész folyamat nagyon gyorsan játszódott le.

Ehhez kapcsolódik az utolsó nagyon fontos motívum

Amit megemlítenék, és amire utólag jöttem rá, amíg vártam a kórházban, hogy elvihessem a holmiját, és néztem a kedves kis idős, beteg bácsikat meg néniket csoszogni, meg hallgattam őket panaszkodni – hogy anyukám SOHASEM VOLT ÖREG. Két hónappal (!) ezelőtt, a hétcentis (!) daganattal a tüdejében, még úgy kellett lezavarni a létráról, hogy ne birizgálja a fákat, de annyira nem értette, mert hát az csak egy sima derékhúzódás a túl sok súlyzózás (!) miatt, de majd elmúlik. Mondom, eleve a súlyzózás onnan jött, hogy felháborodott az „öregtornán”, hogy mindenki öreg, sőt vén, és a gyakorlatok is öregemberesek (ne rám nézzetek). Mindez akár szomorú is lehetne, ha valóban egy nagyon fiatal emberről beszélnénk, de anyukám 1948-ban született (szeptember 5. – ha valaki szeretné majd felköszönteni). ’56-ban dobálták az emberek a vállukon, mint a lengyel–magyar barátság szó szoros értelmében vett élő jelképét.

Vasárnap, amikor megmondta, hogy meg akar halni, a doktor néni megkérdezte, hogy miért, a fájdalom miatt, az állandó fekvés miatt, a gyógyszerek miatt, a kórház, a kialvatlanság – azt válaszolta, hogy ezek miatt mind, de legfőképpen a kiszolgáltatottság miatt. Még az utolsó nap is, a legutolsó nap (!) mindig magától akart felülni, oda kellett ugranom, és csak annyit segíthettem az ivásban, hogy odaemelem a poharat, közel hozzá.

Amikor valahol a közepén, Balatonon voltunk, épp egy liter (!) vízzel a tüdejében, mint utólag kiderült, úgy, hogy ülni sem bírt már akkor, csak feküdni, mert úgy valamivel kevésbé fájt, rendesen kiabálnom kellett vele (20-22 évenként kiabálok), hogy fel ne merjen menni a csigalépcsőn, a kibaszott kabátjáért, mert leesik, ott hal meg azonnal, akkor aztán meg nézhetünk, viszlát, szép búcsú, ami jár nekünk, és én onnan ki nem veszem.

Engem nem megkímél, hanem bánt azzal, ha nem segíthetek. Akkor csöndben maradt, mint a kiskutya, aki teljesen tudja, hogy rossz volt, és mondta is halkan, hogy jó, igazad van – csak nagyon nehéz felfogni, milyen gyorsan változik minden. De akkor jó idomár voltam, és nem érzékenyültem el.

Volt egy alkalom, amikor bent voltam a kórházban és beszélgettünk, és épp bejött egy kedves, idősebb nővérke, és anyukám úgy fogalmazott, hogy „jaj, itt a nővérke, aki tisztába rakott és még ki is törölte a popsimat, újra kislány vagyok” – és közben aranyosan elváltoztatta a hangját, de közben sírt is.

Egyszóval anyám a fizikai fájdalmat tűrte, mindig is, a magatehetetlenséget viszont nem bírta elviselni. Amikor mintát vettek a tüdődaganatából, ami gyakorlatilag az, hogy ledugnak egy tűt a tüdődbe, és meg volt beszélve az altatás, viszont nem találták az altatóorvost, anyukám mondta, hogy hagyjuk inkább, csináljátok meg anélkül, mert nem akarta feltartani a többieket, hogy miatta kelljen várni. Ne legyen már „problémás” halálos beteg.

(Utána felhívott, hogy nagyon érdekes tapasztalat volt, soha életében nem érzett még ilyen kellemetlen dolgokat a testében, szinte spirituális élmény volt, soha többet nem fogja ezt altatás nélkül beadni, ez az egy bőven elég lesz örökre – más kérdés, hogy soha többet nem volt ilyen.)

Nem csak az öregség, az öregesség is távol állt tőle

Nem csak szokatlan volt neki, minden porcikájával gyűlölte is, mint a fenti példák mutatják, a bármiféle kiszolgáltatottságot. És ezt mondom, hogy

hál’ istennek úgy élt le 72 évet, ami az ő esetében még fiatalnak számít, hogy összesen kettő, de inkább csak egy hónapot élt öregemberként, azt is titokban, szűk családi körben, és alig pár barát közt,

amikor segíteni kellett neki járni, beszállni az autóba, zuhanyozni és megtörülközni, felöltözni, enni, és a végén már felülni, beszélni és levegőt venni is. Nem szerette. De szerencsére, és erről szól ez az egész, soha nem is kellett megszeretnie. Fiatalon, de több mint hetven év tapasztalatával halt meg. Így már érthető, hogy mi ebben is a szép?

Szóval, hiába zokogtam végig a szöveget, úgy az egyharmadától kezdve, miközben írtam

És folyik a könnyem éppen most is (amit egyébként nem ajánlok írástechnikának, mert nem hatékony, főleg ha valaki közben néha a földön is fekszik – más, megfoghatatlanabb dolgokra viszont ajánlatos), megpróbálom összeszedni, hogy miért is SZÉP ez a történet, és nem sajnálatos, és nem szomorú.

Azt is hozzátéve rögtön, hogy pár nehéz részt kivéve, végig szeretetből sírok, amiből eddig nem tudtam, hogy ennyit is lehet (sírni úgy hétévente szoktam valamiért, pedig szeretem, és most nem túloztam). És akkor ezt fel is írom első pontnak, az egész szépsége mellé. De visszatérve anyámra, mert most itt Róla van szó – adott egy ember, aki élete végére, és nem is a legvégére, eljutott arra a pontra, hogy emberileg mindent elért, amire a legjobban vágyott, és még olyan területekre és magasságokba is, amikről nem is hitte volna, hogy kódolva vannak benne.

Azért fontos, hogy nem a legvégére, mert az utolsó jó pár évben már bőven a legnagyobb szabadsággal élvezhette a saját fáinak gyümölcsét, esetenként szó szerint. A másik fontos, hogy ezt már nemcsak ő képzelte így, bár önmagában már az egy tökéletes élet, ha valaki végül ennyire megfelel önmagának – hanem a külvilág is ugyanezt tükrözi, csatolja vissza, és erősíti meg még jobban az igazában, és oszlatja el a maradék kételyeit is magával szemben

(amiből több volt mindig is, mint amennyit a külvilág ismer, de szerencsére már jó évekkel ezelőtt megtanulta szeretni is, nem csak irányítani önmagát – de akik régóta ismerik, gondoljanak csak bele, hányszor látták régen egyedül egyáltalán, és hányszor látták, vagy hallottak felőle mostanában, „nagykorában”, hogy egyedül van, és boldog) – de most visszatérnék a zárójel előtti részre, hogy azért írtam mindazt a külső megerősítésről szándékosan jelen időben, mert az a szeretetáradat, ami hétfő hajnal óta felé hömpölyög, és jelenleg számomra is felfoghatatlan mélységekből szakad fel mindenhonnan, váratlan helyekről is, az minden kétséget kizáróan bizonyítéka annak, hogy valamit kifelé is jól csinált.

Pont, amikor az utolsó nap öleltem és feküdtem óvatosan rajta, akkor lett világos, hogy az életem a kezemnél véget ér, és egy az egyben nem tudom átadni az erőm, bármennyire szeretném, és az ő kicsit hidegebb kezével is így van, az ő teste is egy külön kis zárt világ, amiből mindjárt ki is száll, pedig még össze is érünk. Hogy mi, emberek mind csak a kezünkig érünk, de – a hatásunk nem. És az, hogy anyukámnak nem is az, hogy mekkora, hanem, hogy ilyen mélységű, katartikus hatása van, ami most folyamatosan ömlik szét a kettényílt felszín alól – az őt is épp ríkatja valahol, a test nélküli dimenzióban, a szem nélküli szemeit, ebben biztos vagyok. Kivéve, ha már visszajött, mert tudjuk, hogy munkamániás, bár ezt azért csak megvárja. Szóval NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM MINDENKINEK, aki gondol rá, nem is a saját, hanem az ő nevében. Egyelőre még nem tud ide írni, de lehet, hogy a végére hagyok neki egy sort.

És látható, hogy a jó élet mindig felülírja a halált – de anyám halála felér egy példaértékű élettel is, talán ezért is írtam le, vagy jött ki belőlem részletesebben, mint esetleg konvencionális. Pedig a konvenció nagyon fontos számomra, ebben mindig egyetértettünk anyámmal (ha valaki nem ismer – ez egy vicc).

Tudom, hogy nagy fájdalmai voltak, azt hogy számomra elképzelhetetlenül iszonyatosak is. Azt is, hogy a börtönt büntetésnek találták ki, de amikor az ember a saját testében van börtönben, az az igazi kárhozat. De mint mondtam, anyukám bírja a fizikai fájdalmat, és ez a pár kellemetlen pillanat mind elporlad, sőt, már rég el is porladt és jelentéktelenné lett, főleg a mellett az ÖRÖK és már megváltoztathatatlan tény mellett, hogy ugyanazzal az eleganciával, határozottsággal és méltósággal, ahogyan élt, a Nagykapun keresztül távozott, és mivel nem félt a haláltól, nyugodtan mondhatjuk, hogy végül semmitől sem félt.

Köszönöm, hogy elolvastad,

Anyukám legközelebbi barátja és fia,
Dávid
2020. 05. 28.

Ui.: Ami az én részemet illeti, nagyon nyugodt vagyok és boldog, remélem, a szövegből kiderül, hogy miért. És bármennyire elcsépelten hangzik, csak azt tudom tanácsolni, hogy MOST, már ma, a jelenben, aktívan legyünk jóban mindenkivel, akit szeretünk, és mindig legyen erő, kedvtől függetlenül (mert a kedv az kényes, de közben mindig megjön) benézni a felszín alá, amivel párhuzamosan az is elengedhetetlen, hogy mi magunk is mindig megnyíljunk, ha valakivel együtt vagyunk. Ez igaz a másokkal való kapcsolatainkra, de saját magunkkal is így kell lenni, mert hát, ugye, magunkat is csak úgy kaptuk. És most már tapasztalatból is mondom, hogy ha ez beépül, és valaki így tud élni a mindennapjaiban, akkor az ilyen eseteknél, mint most a miénk, a végén nincs elfojtott düh, csak a hála marad.

Már csak annyi, hogy ez később sem fog változni, sőt csak erősödni fog, mert nem elvesztettem valamit, hanem valamim van.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images