Pontosan erre a vigaszra van szükségünk – Elolvastuk 2020 Booker-díjas regényét, a Shuggie Baint

–

Bárcsak korábban olvastam volna Douglas Stuart letaglózó könyvét, a Shuggie Baint! Bárcsak akkor olvastam volna, amikor még élt az anyám. Amikor még én is olyasféle problémákkal küszködtem, mint Shuggie, a könyv címszereplője. Amikor még én is szorongtam, hogy milyen állapotban találom otthon az anyámat, kivel lesz együtt, milyen mélyen lesz, mit fog mondani nekem. Tudom-e kezelni majd a helyzetet. Mindig tartottam attól, hogy egyszer feldühödöm és kikelek magamból, ordítozom vele, csapkodok, nem bírom majd magamban tartani azt a rettenetes dühöt, amit a tehetetlenség vált ki belőlem. Tehetetlennek éreztem magam az alkoholizmusa kapcsán. Előfordult, ha letagadta, hogy iszik, megkerestem a kisüvegeket, megkerestem az elrejtett kétdecis vodkákat, de még odáig sem merészkedtem, hogy a tartalmukat kiöntsem a földre vagy a csapba.

Nem is tudom, miért nem.

Talán, mert azt gondoltam, anyámnak szüksége van az italra. Nagyobb szüksége van az italra, mint rám. Nem akartam, hogy haragudjon, nem akartam, hogy megint az legyen, hogy nem enged be a lakásba, mert csúnyán beszéltem vele. Nem akartam tőle elvenni azt, amitől legalább ideig-óráig jól érzi magát. 

Miután a második férje elhagyta, kezdett el keményebben inni. Mindig ivott, de csak pár sört, egy kevés töményet, de azt követően, hogy rajtakapta a férfit, akit valóban szeretett (apámat igazán sohasem), egy munkatársnőjével, már lement akár napi egy liter vodka is. Kiütötte magát. Bárcsak ekkor olvastam volna a Shuggie Baint! Mert úgy éreztem, hogy egyedül vagyok.

Egyke vagyok. Nem volt kivel megosztanom, mi történik velem és anyámmal.

Alig valamivel voltam idősebb, mint a regénybeli Shuggie. Tizenhárom-tizennégy, amikor anyám a lovak közé dobta a gyeplőt. Úgy éreztem, úgy gondoltam, legfeljebb csak hasonló helyzetek vannak, mint az enyém, ezért nem is tud rajtam senki sem segíteni.

Nekem kell anyám mellett lennem. Nekem kell vele lennem, hogy ne történjen nagyobb baj, nekem kell segítenem. Én leszek a felelős azért, ha anyám nem szedi össze magát. 

„Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud” – írta Esterházy Péter Tar Sándorról. Douglas Stuart is olyan szerző, aki tud beszélni azok helyett, akiknek már csak a félelmeik és a szorongásaik vannak, akik túl fiatalok vagy túl riadtak ahhoz, hogy beszéljenek. Azok helyett, akik túlságosan szégyenkeznek egy közeli hozzátartozó alkoholizmusa miatt. Azok helyett, akik nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a szüleik isznak. Azok helyett, akik féltik a szeretteiket, mert látják, hogyan épülnek le.

Azt hiszem, hogy az irodalomnak az is a feladata, hogy társakra találjunk. Megtaláljuk a miénkhez hasonló érzéseket egy könyvben, és ezeket meglelve úgy érezhessük: a problémáinkkal nem vagyunk egyedül. 

Azt érezhessük, nem csak velünk fordul elő, hogy nem tudunk egy problémát uralni, feldolgozni. És ha nem csak velünk fordul elő, akkor nem baj, nem olyan nagy baj, hogy nem tudunk túllépni egy lelki károkat okozó eseményen, egy traumán, egy betegségen. 

Azt éreztem volna, ha korábban olvasom a Shuggie Baint, hogy van egy társam a bajomban, és valószínűleg vigasztalt volna, hogy van valaki, akinek még rosszabb, akinek a küzdelme az enyémnél is nehezebb. Aki még esetlenebb egy nehéz reggelen, amikor az anyját úgy kell összekaparnia, hogy el tudjon menni dolgozni. Amikor úgy érzi, minden ellene van, mindenki összefogott ellene, és senkire sem számíthat.

Nagyon tipikus mintákat mutat be Douglas Stuart. De olyan élesen, hogy még az is, akinek nem ivott az apja vagy az anyja, rendkívüli izgalmakat élhet át, szoronghat és szoríthat azért, hogy Shuggie anyja, Agnes, gyógyuljon meg. 

Tipikusnak mondható, hogy Agnesnek van egy barátnője, aki mindig a legrosszabbkor jelenik meg, akkor, amikor végre elfogy a pénz a piára. Jinty mindig belehúzza egy újabb buliba Agnest, mindig szerez valahonnan még egypár sört. Anyámnak is volt ilyen barátnője, akinek féltem a megjelenésétől.

Együtt dolgozott vele, és a történetei mindig megráztak, nem is értettem, hogyan tudnak anyámék azokon nevetni. Tündét (nevezzük így) rendszeresen verte a férje, minden hétvégén háromkor keltek, mentek piacozni, pedig Tünde hétközben is korán kelt, dajka volt az óvodában. A férje elvette a pénzét, nem hagyott pénzt Tündénél, mert attól tartott – egyébként némi joggal –, hogy Tünde azt elissza. Ha pedig kilopott pénzt a férje tárcájából, a férje rendszerint megverte. Teherbe esett, úgy tűnt, megtartják a gyereket (Tündének ő lett volna a negyedik gyereke), de a férj meggondolta magát, és az öt hónapos terhes feleségét illegális abortuszra kényszerítette. Tünde ezt követően még jobban ivott. Mindig egy félliteres Royal vagy Kalinka vodkával jött át. Mire hazaértem a suliból, anyám már alig tudott felkelni az ágyról, csetlett-botlott. Hányt. Hoztam be neki a sárga műanyag lavórt. Ami egy idő után mindig ott volt az ágy mellett.

Ugyanez történik Shuggie-val, csak Shuggie anyjának még rosszabb. Először egy szerelem kiszolgáltatottja, majd a férjéé, aki csalja.

Anyám férje is taxis volt. Ő is felszedte az utasokat. Nem jött haza reggelre sem. Anyám is pontosan tudta, hol van a férje. Ahogy Shuggie anyja is tudja.

Anyám is elment elvonóra. Ahogy Shuggie anyja is. Nincs az a thriller, amin jobban izgulna az ember, mint a Shuggie Bain azon fejezeteit olvasva, amikor az anya tiszta – egy éven át nem iszik. És annyira megrázó, hogy végül visszaesik, mint amennyire megrázó a való életben látni szeretteink visszaesését. Szerencsére az én anyám az elvonó után már nem pusztította olyan konokul és elszántan magát, mint Shuggie anyja. Így is világos volt, hogy az alkoholizmus elodázott, elnyújtott öngyilkosság.

Tévedtem, amikor azt hittem, hogy anyámnak jó, ha iszik, hogy az ital megvigasztalja. Az ital nem nyújt vigaszt. Az irodalom nyújt, igen.

A Shuggie Bain vigasz, hogy mi, akiknek a szemünk előtt sorvadnak el az ital hatására a szeretteink, nem vagyunk egyedül. Ugyanakkor felteszi azt a fontos kérdést is, hogy megtehetik-e velünk ezt a szülők. Felelősek vagyunk-e értük, ha ennyire látványosan az elnyújtott öngyilkosságot választották. 

A könyv utolsó harmadában mintha már is azért szorítanánk, hogy Shuggie anyja minél előbb végezzen magával, mert már képtelenség Agnesért szurkolni, szorítani, már csak a kis Shuggie-ért lehet, ezért a rendkívül szimpatikus kisfiúért, aki mindvégig kiáll az anyja mellett, akit a szomszédok zaklatnak, gúnyolnak, akinek az iskolában is folyton azt kell hallgatnia, hogy az anyja mindig el van ázva. Nem csak Glasgow-ban éltek úgy, mint Shuggie Bain.

A regény novellaszerű fejezetekből áll. Nem lehet kettőt egy nap elolvasni. Nekem nem volt annyi lelkierőm, hogy egynél többet elolvassak egy nap. Pedig rettenetesen izgalmas könyv. Jól szerkesztett és mélyen melankolikus. 

Fejezetről fejezetre az életkedv és az életerő feltámadásáért szurkolunk. És ez rendre megtörténik, Agnes új erőre kap, menedéket jelentő kapcsolata tele van boldog percekkel, Shuggie számára is boldogságot hozó napokkal. Shuggie azt is felismeri, hogy mások is vannak hozzá hasonló helyzetben. 

Én ezt lassabban láttam be, később: pedig a lakótelepen, ahol éltünk, szinte minden harmadik családban valaki súlyosan alkesz volt. Nemcsak Tünde, hanem a szomszédjuk is. Nemcsak anyáméknak az a barátja, aki árvaházban nőtt fel, és öt nevelőszülőnél is megfordult gyerekként, hanem a szakács barátom is, a tíz évvel idősebb haverom, akivel elkezdtem moziba járni. 

Douglas Stuart, bár ez az első könyve, rendkívül jól artikulálja a problémákat, élesen fogalmaz. Ezt a könyvet nem lehetett volna egyes szám első személyben megírni. Erről az éles fájdalomról írva mindez önsajnálatnak tűnt volna. Stuart rendkívüli író, a hasonlatai ütnek. Shuggie egy pékség oldalában melegszik:

„Néha csak állt ott, és eltöltött egy üres órát, úgy tett, mint aki buszra vár, de csak melegedett a szellőzőnyílás cukros álmában.”

Olyan pontos leírása egy állapotnak, hogy süt róla, hogy saját élmény, vagy annak átgondolt leírása. A regény mondatainak jelentős része olyan pontos, hogy nem egyszerűen érezni a lakások szagát, a szilveszterkor levetett kabátok nedves illatát, hanem meg kell állni olvasás közben, hogy ezt az illatot elfeledjük, mert ha nem feledjük el, akkor nem tudjuk befogadni a következő leírást.

Leanne az első ember, akivel Shuggie közelebbi kapcsolatba kerül. A barátnője „a piac bejáratával szemben ült az alacsony kerítésen, mintha odarozsdált volna a fémhez”. Ebben benne van a glasgow-i tél, a hideg utca kietlensége, de benne van a várakozás kietlensége is. És dicséret illeti a fordítót, Greskovits Endrét is érte, mert ilyen mondatok miatt is fontos könyv a Shuggie Bain.

És mert vigasz. Különösen egy olyan országban, ahol legalább nyolcszázezer alkoholproblémákkal küszködő ember él… Itt egy ilyen vigaszra legalább annyira szükség van, mint olykor a szellőzőnyílásból felszivárgó cukros álomra. 

Kolozsi László

Douglas Stuart: Shuggie Bain. Park Könyvkiadó, Budapest, 2021