„Mintha egy szakadék szélén ült volna” – A demenciáról a The Father és a Zuhanás apropóján

–

A POV-nak, vagyis point of view-nak két jelentése van. Egyrészt jelentheti a filmekben az adott szereplő nézőpontját. Tehát azt, amikor egy eseményt vagy eseménysort valakinek a szemével látunk. Evidens példával élve: a gyilkos vagy az áldozat nézőpontjából is láthatunk egy gyilkosságot. A nézőpontokat pedig a feszültség növelése érdekében akár váltogatni is lehet. A POV jelentheti ugyanakkor azt is, amikor a történet egészét valakinek az elbeszéléséből ismerjük meg.

Egy történet több oldalról is bemutatható

Bár a témája mind a kettőnek ugyanaz, az időskori demencia, a The Father (Az apa) című filmet a Zuhanástól (The Falling), Viggo Mortensen filmjétől elsősorban a szemszögbeli eltérés különbözteti meg. A Gyűrűk urában Aragornt alakító Mortensen első rendezésnek főszereplője a fiú, a meleg srác, aki magához veszi az agresszív, demenssé váló apját. A The Father sikerének éppen a különleges szemszög megválasztása az oka. Nem több vagy jobb a Zuhanásnál, de az a dramaturgiai fogás, hogy az emlékeit vesztő, megzavarodó ember szemszögéből ismerjük meg a történetét, sokat megmutat abból, hogy egy demens mit érezhet.

Milyen lehet, mennyire kétségbeejtő, amikor mintha egy táblát letörölnének, amikor elvesznek az emlékeink – mindaz, ami miatt azok és olyanok vagyunk, amilyenek.

A The Father erős jeleneteiben a néző átéli – és ebben nagyban segíti a koncentráltan játszó Anthony Hopkins –, mit jelent a demencia belülről. Mit érezhet, aki nem ismeri meg a saját lányát sem. Aki nem tudja pontosan, hol van. És milyen lehet a tiszta pillanatokban rádöbbenni a veszteségre.

Nem több vagy jobb egyik film a másiknál.

A The Father író-rendezője, Florian Zeller egyszerűen jobban választotta meg a szemszöget, a POV-t, ezért lett ez a film sikeresebb, ugyanakkor ebből a filmből jobban kimarad, hogy mennyire nem tud mit kezdeni a demenciával a család. Azok, akik szeretik a demens embert, mennyire nem ismernek már rá. Kimarad belőle az az állítás, ami a demenciával kapcsolatos legerősebb állítás: hogy

a demens ember hamarabb hal meg szerettei számára, mint hogy eltávozna az élők közül.

Hónapok óta akartam már írni a demenciáról

De csak akkor tudtam rávenni magam, amikor anyám már nem élt.

Már nem élt, amikor láttam a The Father című filmet.

Már túl voltam a legdrámaibb pillanatokon, már túl voltam azon a szörnyű őszön és télen, amelyiken anyám többször elveszett. Számos jelenet nagyon is ismerős volt a The Fatherből.

A nyaralóban voltunk, amikor felhívott egy egyetemista lány, hogy megtalálta anyámat.

„Megtaláltam az anyukáját – mondta a lány, színlelt izgalommal. – Itt van velem.”

November vége volt, arra készültünk, hogy bezárjuk télire a házat, elzárom a vizet, cukrot töltök a lefolyókba, áramtalanítok, ahogy minden évben tettük november végén, december elején, ha arra számítottunk, hogy rövidesen jön a fagy. Hidegek voltak a nappalok, de még nem fagytak be a pocsolyák, még nem volt vékony jégréteg az előttünk vezető földúton. „Egy szál ingben van – mondta a lány. – Ide járok a városba, egyetemre”. Nem kérdeztem, mit tanul, nem mintha nem érdekelt volna, csak jobban érdekelt, hogy mi történt anyámmal. „A bölcsészkarra járok – mondta a lány, – és az anyukája itt állt az Anna kútnál, egy szál fehér ingben, és nagyon zavartnak látszott. Nem tudtuk, hogy mi baja van, de úgy láttuk, hogy nincs jól, és azt is láttuk, hogy nem hajléktalan” – mondta a lány. Gyorsan beszélt. 

„– Nagyon hideg van, nem tudjuk, hogy mióta van kinn az utcán, de már nagyon hideg volt a keze.”

– Igen – mondtam, – köszönöm, hogy szólt. – Nem tudtam, mit mondjak még.

„– A barátommal vagyok éppen, sietnünk kellene, nem tud esetleg idejönni érte? – kérdezte.”

– Messze vagyok, kétszáz kilométerre, majdnem két óra, mire leérek oda. Nem tudnák esetleg hazakísérni?

„– De – mondta a lány, – haza tudjuk kísérni, de nem tudja megmondani, hol lakik.”

– Kétsaroknyira – mondtam, – nem messze, a Széchenyi téren.

„– Oh” – mondta a lány, mert valószínűleg azt gondolhatta, akkor ezek szerint a néni, aki ott áll vele szemben, tétován, várakozóan, fázva, jómódú lehet, legalábbis nem a társadalom alacsonyabb rétegéhez tartozik. Ezt egyébként anyám öltözködéséből is valószínűsíthette. A viselkedéséből már nem feltétlenül.

Már kiszámíthatatlan volt a viselkedése

Már én is tartottam annyira tőle, hogy ne nála lakjak, egy kölcsönlakásban éjszakáztam, ha lementem hozzá.

Olyan volt, mint Mortensen filmjében az apa (Lance Henriksen is kiváló): gyakran nekem támadt. Fizikailag is bántalmazott.

Bírálta, ahogy élek. Nem tetszett neki, bármit tettem. Ezt a nehéz helyzetet a Mortensen-film sokkal jobban ábrázolja. A fiú dilemmáját és harcát: önmagával és az apával.

„Megkérdeztük – mondja a lány, – hogy kit hívhatunk fel, és a maga nevét mondta. Beütöttem a keresőbe, és megtaláltam a számát.” Megpróbálom elképzelni, hogy hol van közben anyám, hol vannak. Villamosok haladnak el előttük, mellettük, a Tarjánból érkezők leszállnak, átmennek az úton, a távközlési központ, a Centrum Áruház felé, a régi Vörös Csillag mozi felé. Most a Színházhoz tartozik. 

 

Már nincs meg az a két mozi, ahova gyerekkoromban anyámmal jártunk. A Fáklyának hűlt helye, autók parkolnak ott, szemben egy pizzéria, ahol remek, vékony tésztás pizzát kapni, tészta illatú kis utca. A Vörös Csillag sem mozi már. Oldalt jöttünk ki, a Fekete Sas utcába, ha véget ért a vetítés, miközben a főtéren mentünk be, és a mozi a mellékutcába lökött ki. Úgy képzelem, hogy a lány és anyám most az előtt az ajtó előtt állnak, ahol ki kellett jönni a moziból.

Mindig úgy éreztem, ha vége volt egy filmnek és kiléptem abba a mellékutcába, hogy a varázslatnak, a varázslatok idejének lett vége. Amikor még benn ültem a vászon előtt, minden lehetségesnek tűnt, az én életemben is minden lehetségesnek tűnt, nem csak a vásznon. Az ajtó, ami előtt álltak, a varázslat végét jelentette.

Megpróbáltam elképzelni, mit gondolhat a lány anyámról, mit gondolhat rólam.

– Beszélgetett vele? – kérdeztem.

„– Nem sokat – mondta a lány, – nem tudja azt sem, melyik városban vagyunk.”

– A Fekete Sas utcában vannak?

„– Igen. Ott, ahol az a 424-es mozdony áll a MÁV székház kertjében.”

– Kérdezze meg anyámat, emlékszik-e arra, hogy hívták a mozit! – A lány valamiért ezt viccesnek találta. – Anyukám nagyon szeretett moziba járni, nagyon sokat járt moziba, a testvére mozigépész volt.

Kivártam, hallottam, hogy a lány megkérdezi anyámat, majd visszaemelte a füléhez a telefont és azt mondta: Vörös Csillag.

Valamiért ez engem, hogy anyám tudja a mozi nevét, letaglózott.

Sokszor próbáltam belegondolni, vajon mi járhat a fejében

Vajon mit érez, mennyi emléke maradt meg? Volt, hogy azt gondoltam, talán jobb, ha már teljes homályban él. Ha már csak a törlés, radírozás helye van az emlékei helyén, a nyom, hogy volt ott valami, de már nem kivehető az sem, hogy mi… egy szám, vagy egy név, egy rajz.

Ha még vannak emlékei, akkor átérzi a veszteséget is. Ha átérzi a veszteségét, az azt jelenti, hogy folytonos és szomorú rémületben él, folytonos tanácstalanságban. Kíméletlen tanácstalanságban.

Anthony Hopkins arcán tisztán kivehető az a rémület, ami anyám arcára is kiült. Ha ott voltam nála és csak figyeltem, a kereveten ülve, ha nem szóltam hozzá, elfelejtette, hogy ott vagyok, nem törődött velem, gyakran leült a kisasztala mellé, arra a hokedlire, ami mindig minden lakásunkban az egyik legfontosabb bútordarab volt, aminek felnyitható az ülő része, és kézfejével az állát támasztva merengett. Olyan volt, mintha az emlékeit igyekezne rendezni. Mintha egy szakadék szélén ült volna.

Mintha tudta volna, hogy milyen mély szakadék tátong előtte, és azon gondolkozott volna, hogy nem járna-e jobban, ha levetné magát.

„Apám járt itt” – mondta egyszer, amikor a merengéséből kikászálódva meglátott engem, és ráeszmélt, hogy ott vagyok. „– Régen láttam, nem is tudtam, hogy él.” Már majdnem azt mondtam, hogy „de hát az lehetetlen”, de nem mondtam végül. Talán örömet szerzett neki, hogy újra beszélhetett az apjával. Talán a képzelődései nem mások, mint vágyképek, és az elvesző emlékei helyébe lépnek a látomások, vigasztalásképpen, megakadályozandó azt, hogy belevesse magát a mélységbe. Nincs jogom arra, gondoltam, hogy visszarántsam a valóságba. „És miről beszélgettetek?” – kérdeztem. „Nem tudom” – mondta, „– nem tűnt öregnek, szép volt a keze.”

„– Itt vagyunk, a ház előtt – mondta az egyetemista lány, aki megtalálta anyámat. Úgy beszélt, mint aki nagyon büszke arra, hogy ő most jót tett. Dicséretet várt, tulajdonképpen joggal. Elismerést. – Itt állunk a ház előtt, és most akkor felviszem őt.”

– Második emelet – mondtam.

„– Már emlékszik rá – mondta a lány, – meg is van. Most bemegy. Becsukja az ajtót.”

– Köszönöm – mondtam. Nem tudtam ennél többet mondani.

„– Nincs mit – mondta a lány.

Elmentettem a számát, arra gondoltam, hogy ha lemegyek anyámhoz, adok majd neki valami ajándékot. De aztán nem hívtam fel végül.

  

Elképzeltem, ahogy anyám, csöndesen, megadóan, szép, tiszta fehér blúzában megy mellette

Vajon hol volt anyám fehér ingben, hova mehetett? Úgy sejtem, az aranydiploma-ünnepségre. Mindig oda készült. Nem tudom, miért. Megvolt már az aranydiploma-átadója. Vidáman jött meg onnan. Meghívta két évfolyamtársát, főzött nekik tyúkhúslevest.

Vagy randevúra ment.

Nem tudom.

Elképzeltem, ahogy anyám ott ült a lakásában, a hokedlin, és szeretné tudni, hogy hol van, de nem tudja, nem ismerős neki a lakás. És nincs ott senki, aki azt mondaná neki: nyugodjon meg, otthon van.

Belegondoltam, mi van abban az esetben, ha kiderül, hogy az, amit én olyan biztosnak vélek, mégsem annyira biztos. Mi van, ha az emlékek szövetét kikezdi, megszakítja egy aprócska, tulajdonképpen egy meg sem indokolható okból keletkező kétely. Ha e szakadáson átszivárog egy világító, éles fény?

Mi mindenben kételkedhetett anyám az utolsó éveiben? Mit élhetett át? Mennyire félhetett és retteghetett, amikor rájött, hogy már évek óta szinte már semmi mást nem lát: csak azt az éles fényt.

Kolozsi László

A kiemelt képünk illusztráció – Forrás: The Falling (2020) című film